2017. december 8., péntek

48. fejezet - Tudom mi a szeretet, de félek újra a csapdájába esni




Sziasztok! :)
Ez is elérkezett. :D Magamhoz képest elég gyorsan sikerült befejeznem, bár tudom, hogy egy hónap megint kimaradt :/ Azért arra kérlek titeket, hogy legyetek elnézőek. Vizsgaidőszak... : P
Nagyon szépen köszönöm a rengetek hozzászólást az előző részhez! Annyira örültem nektek, komolyan. Egyből ezerszer szebbé tettétek velük a napomat :) <3
Most nem beszélek sokat, majd a következő résznél. Ha marad még a csoki a télapótól, akkor elő vele. Én majdnem a felét kivégeztem írás közben XD :3

Szép hétvégét és jó szórakozást! :)



~  Amy



- Lou! Készen vagy? – kukkantott be Harry a hálóba, vagyis a hangjáról feltételeztem, hogy ő az, ugyanis pillanatnyilag a saját pulóverem takarta a szemem elől a világot. Beakadt egy szál fonál a szemüvegem keretébe, amikor megpróbáltam áthúzni a fejemen, ezért minden igyekezetemmel azon voltam, hogy kibogozzam, mielőtt még elszakítom. - A szemüveg Harry ötlete volt, miután fogat mostam a hajpakolásával. - Hasznosnak bizonyult - végre hunyorgás nélkül nézhettem a tévét -, de sürgősen hozzá kellett szoktatnom magamat a megváltozott a fejkörméretemhez, mert már másodjára játszottam el ugyanezt két napon belül. A sötétzöld kötött holmi váratlanul megemelkedett az aljánál, és egy göndör lobonc bukkant fel előttem a szűk helyen.
- Harry! Kinyújtod! – visongtam, bár igazán felháborodott akkor sem tudtam volna lenni, ha megfenyegetnek. Harry figyelem nélkül hagyta a reklamálásom, és a számra hajolt néhány másodpercre, amitől elállt a szavam, meg a szívverésem is. Nyomban átkulcsoltam a nyakát, és közelebb húztam, amennyire lehetett. Miután elhajolt tőlem, megcirógatta az orromat az övével, aztán a szemüvegem pálcájához nyúlt, hogy kiszabadítson.
A gyér fény ellenére is láttam a szeme alatt húzódó sötét karikákat. Reggel korábban kelt, és ezt nem egy gyors vizitből szűrtem le.
Amikor ma hajnalban megfordultam az ágyban, hiába tapogatóztam utána, a gyűrött lepedőn kívül senkit nem találtam. Habozás nélkül a keresésére indultam. A fürdő a gardróbbal együtt üresen ásítozott, a folyosón viszont nyomravezető zajra lettem figyelmes. Egyenesen az udvar felől érkezett. Az ablakhoz csattogtam, és kibámultam a sötétségbe, ami egyetlen embert ölelt magába; Harryt. Egész testemben megborzongtam, ahogy az ujjaim a fagyos üveget tapintották. Odakint ráérősen szállingóztak alá a fekete égbolt által szült pihék, takaróval borítva az alvó várost. Az útról már letakarították, míg a mi udvarunkat Harry igyekezett járhatóvá varázsolni. Elhordta a garázs, valamint a bejárat elől is, és most a hátsó terasszal küzdött. Ebben a hónapban már nem kéne előfordulnia, de az időjárás szeszélyes. Mire feljön a Nap, már mindenki vékony kabátot öltve fog sétálni a rohamos olvadás miatti elviselhetetlen lucsokban, ezért álltam értetlenül fölötte, miért szenved kora hajnalban megint ilyesmivel ez a kis bolond. Az elmúlt hetekben volt rá bőven példa, hogy egyedül ébredtem, ugyanis valamilyen pitiáner ügyet mindig talált magának az ágy elhagyására. Pakolászott, a postát szortírozta, a fürdőben matatott vagy reggelit készített, mindezeket hajnali ötkor. Sosem mondja mi kelti fel. Először arra gondoltam, hogy horkolok, de ezért kinevetett. A második feltételezésem szerint nem tud aludni a környezetváltozás miatt, de én és még Molly is megbarátkozott a házzal, Harry pedig a legerősebb jellem hármunk közül. Bármi is állt a pihenés és közé, véget kellett neki vetnem.
Átfontam magam a karommal, ha arra gondoltam, hogy kigyalogolok a mínuszokba, mégis visszasiettem a szobába pár meleg holmiért, perceken belül pedig már az ajtó csapódott mögöttem. Harry felkapta a fejét, amikor meghallotta, hogy közeledek. A sapkája alól egyetlen kósza tincs sem kukucskált ki, csak az erőfeszítéstől pirospozsgás arca.
- Miért nem vagy az ágyban? – A lehelete fehér páraként szökött a levegőbe. A hólapátot üresbe tette és a falnak támasztotta, hogy magához öleljen. Hálásan viszonoztam neki, miközben elismételtem magamban ittlétem okát, nehogy elterelődjön a figyelmem róla. Néha az az érzésem, hogy Harry nagyon is tisztában van vele milyen hatást képes gyakorolni rám.
- Miért nem ébresztettél fel? – kérdeztem vissza. - Segíthettem volna…
- Hagyni akartalak pihenni. Úgy számoltam, hogy hamar végzek – Rosszalló pillantást vetettem rá, amiről véleményem szerint úgy vélte, csak a móka kedvéért teszem, mert még szélesebben vigyorgott.
- Bújj vissza, mindjárt jövök – noszogatott befelé.
- Harry… – szóltam komolyan szimpla beletörődés helyett. Felemeltem a kezem, és megsimítottam az arcát. – Bánt valami? – pillantottam kérlelőn a szemeibe. Folyton ő az, aki a lelki békém felett őrködött, de szerettem volna kölcsönösen a hasznára válni, és tenni érte, még ha csak annyit is, hogy meghallgatom.
Harry magabiztossága egy pillanatra mintha megtört volna.
- Hát… Csak izgulok a délelőtt miatt. Nem akarom, hogy valami balul süljön el – a szemében nem láttam mást, csak irántam tanúsított féltést, ugyanakkor az is feltűnt; valamit eltitkol előlem.
- Nincs miért aggódnod. Minden rendben lesz – biztosítottam. Nem kérdeztem rá külön a többire. Bíztam benne, hogy el fogja mondani később. – Csak egy látogatás, Harry. Rossz emlékek fűznek oda, de ez nem jelenti azt, hogy ne léphetnék be az épületbe mindenféle pánik nélkül.
- Jó, hogy legalább egyikünk ennyire elszánt és határozott – hallatott egy elfogadó sóhajt. – Tudod mit? Úgysem használjuk most semmire a teraszt, akár így is maradhat.
Halvány, de győztes mosollyal az ajkaimon kísértem vissza Harryt a házba. Mivel kimelegedett, alaposan bebugyoláltam a takaróba, nehogy megfázzon. Az oldalához bújtam, és egészen az ébresztő csengetéséig lustálkodtunk. Előkerült a szundi gomb, aztán amíg én folytattam a percekbe nyúló ébredezést, ő a fürdőbe vetette magát.
A hajnali akció jobban kimerített, mint egy egész álló napi takarítás, ezért hazudnék, ha azt mondanám, hogy sok kedvem volt kimászni az ágyból. A békés álomvilág sokkal kecsegtetőbb lehetőségeket rejtett magában a valóságnál, és én gyenge voltam, hogy felálljak, és magam mögött hagyjam. Már majdnem újra belesüppedtem, amikor egy váratlanul nagy csörömpölés visszarántott a határáról. Kipattantak a szemeim, és felültem. Volt egy olyan sejtésem, hogy Harry hamarosan kiabálni fog, mert gyakran belement a sampon a szemébe, ami rendszeresen megviselte, de ezúttal egy fájdalmas nyögés hagyta el a száját.
- Mi történt?! - kiabáltam be hangosan, hogy a folyó víz ellenére is meghallhassa.
- Csak csípi a szemem a sampon, és a flakonját is levertem – sziszegte remegő hangon. – Elvágta a lábamat a pereme…
Bár nem értettem hogyan tudott egy egyszerű tubus sebet ejteni rajta, összeszedtem magam, hogy megkeressem odalent a kabátzsebemben megbúvó ragtapaszt, amit nemrég vettünk, mert kitörte az egyik új cipőm a lábamat. Mire visszaértem, Harry már a padlóra lógatott lábakkal, félig az ágyon feküdt elterülve, a törölközőjével a derekán. Érkezésemre felemelte piros arcát, majd megrázta a fejét.
- Nem kellett volna…
- Legalább nem lesz véres a zoknid és a cipőd. Mutasd…
- A balon… a kicsi – Letérdeltem a földre, és kerestem a vágást, de hiába. Az egész lába épnek tűnt.
– Merre? Már alig látszik…
- Pont kívülre esett… - motyogta.
- Itt? – mutattam az ujja csücskére, ami számomra továbbra is sértetlen maradt. Bólintott, majd visszazuhant a takaróra, és tovább bámulta a plafont. – Jól vagy? - kuporodtam fel mellé, miután sikeresen végrehajtottam a műveletet.
- Túl meleg volt a víz… Kicsit megszédültem, de nemsoká jobb lesz – biztosított a térdemet cirógatva. – Úgy látszik ez egy balszerencsés nap.
Grimaszoltam egyet, mert eszembe jutott egy régebbi kijelentése a nem létező karmáról.
- Nincs jó vagy rossz nap. Ez csak megtörtént – lehajoltam, hogy puszit nyomjak az arcra, aztán könnyedén leugrottam az ágyról, és öltözködni indultam.
- Hálás vagyok a derűlátásodért – nyögdécselte a világ fájdalmával, de csak kuncogtam rajta. Hallottam, hogy mocorog a kiterült koránkelőm, ezért félszemmel visszapillantottam rá, nehogy befészkelje magát, de ő a könyökére feltámaszkodva figyelt engem. Zavartan elpirultam.
- Felöltözök – magyaráztam, hátha erre kíváncsi.
- Addig csinálok szendvicseket – mosolygott rám szolidan. Bólintottam, és kicsit szaporábban igyekeztem a gardrób felé, mert a vizslató pillantását még sokáig a tarkómon éreztem. Nem úgy tűnt, mint aki a közeljövőben tényleg el fog indulni a konyha felé.


Amikor a jól ismert Sigmund Freud Intézet parkolójában kanyarogtunk üres hely után kutatva, a havazás már rég elállt, és úgy gondoltam a következő télig színét sem látjuk. Elszomorított, de egyben izgatottá is tett a természetnek ezen változása. Alig vártam, a tavaszt! Végre kiélvezhettem az évszakot. Olyan sok év telt el…
- Ha menni akarsz, szólj nyugodtan – tájékoztatott Harry ezredjére, mióta megláttuk a régi, tekintélyt parancsoló épületet a távolból, mely komoran magaslott a járókelők fölé. A legszebb nap volt, amikor búcsút mondtam az összes keserűségének és szenvedésének, amit okozott nekem. Azt hittem soha nem térek vissza, nem is vágytam rá, de amikor Harry elejtette, hogy eljöhetnék látogatóba, az utálkozó viszolygás elmaradt. Látni akartam egy régi barátot, akiről nem is tudtam, hogy azok vagyunk, mégis a legnagyobb örömömre szolgált.
Kelletlenül gondoltam egy néhány nappal korábbi esetre, amikor egyedül ültem otthon, és olvasás közben egyik pillanatról a másikra vesztettem el a fonalat. A sorok összefolytak, a betűk egymásba gabalyodtak, és homályosakká váltak. A mellkasomhoz kaptam, hátha sikerül megszabadítanom a szorító érzéstől az érintésemmel, mert a rám terhelődő súlyától alig kaptam levegőt. A küzdelmem percekbe nyúlt, és amikor úgy éreztem, az oxigénhiány miatt nem bírom már tovább, egyszerűen vége lett.
A földön kuporogtam izzadtan, szaporán lélegezve, a pánik utáni félelem helyett azonban szomorúság töltötte ki a testemet, mikor rájöttem mi okozta a rohamot. A magány. Harryn, az ápolómon és volt orvosomon kívül, egyedül Zaynt tudhattam be egyszerű barátként az életemben. Mintha nem is léteztem volna soha. Régi ismerősök és rokonok híján éltem, akiket ha nem is mindennap, de olykor jólesett volna felhívni. Például most, amikor mindenki elfoglalt, én meg egymagam tengődtem a házban.
A remegő kezeimben szorongatott könyvet a díványra csaptam. Tudatában voltam a zavaros gondolataimnak, így arra kényszerültem, hogy mihamarabb kirángassam magam a stresszhelyzetből. A telefonommal együtt a fürdőbe zárkóztam, hátha ott el tudok rejtőzni. A készülékre azért volt szükségem, mert tudtam, ilyenkor fel kell hívnom valakit. Harry! Szükségem volt a hangjára… De őt meg kellett kímélnem. A híváslistámban tárolt öt névre meredtem. Talán Dr. Madison…
Gondterhelt sóhaj hagyta el a számat. Normális életre vágytam, az enyém pedig messze állt tőle. Jelentéktelen ismerősöket akartam, és azt nem lehetett megkapni egy hosszú, megnyugtató beszélgetéssel.
Megnyitottam a tárcsázót, és bepötyögtem egy kitalált számot. A többi közé mentettem, mint… anya. Elejtettem egy könnycseppet a súlyos hibám miatt, ami mégis megkönnyebbülést hozott a lelkemre. Túl jó érzés volt, és ahelyett, hogy megálltam volna, új névjegyet kreáltam. Ez már az apa elnevezést kapta, az azutánihoz a régi osztálytársaim neve kapcsolódott, amikor elfogytak, kitaláltam néhányat…
Búslakodva döntöttem egy pillanatra a kocsi üvegének a fejem. Ha holnap meglátogatom Dr. Madisont, kötelességem lesz erről beszélni vele. Majd együtt kitöröljük őket a telefonból. Amikor megfordultam, úgy mosolyogtam Harryre, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
- Kérlek, ne aggódj annyit! Már nem tud felzaklatni – Az ajkaira hintettem egy puszit, mire meglepetten hebegni kezdett.
- Sajnálom, hogy ennyire kibírhatatlan vagyok - biggyesztette le a száját. Megcsóváltam a fejem, és kiszálltam.
Harry a kocsibezárós ceremóniájával elfeledtette velem a bánatomat. Rendszeresen elszórakoztam rajta, ahogy érzékeny búcsút vesz a járgánytól. Feltűnt, hogy a Rovert kincsként kezeli, ehhez képest, amikor beleestem a tóba, és összevizeztem az ülést vagy mikor egy mustáros paradicsomkarikát kentem el rajta, azt monda nem baj. De az elnézősség kizárólag az én kiváltságom, ugyanis az utóbbi balesetnél Niall is jelen volt, és neki kicsi kéztörlőkendőkkel kellett törölgetni a lábtörlőt a hagymakarikája után.
- Egy picit sokat aggódsz. Ni is mondta – belékaroltam, miközben az intézet felé sétáltunk.
- Mert Niall mindent tud…
- Csak lát dolgokat. Kérlek, Harry! Megleszek… – belülről a számba haraptam. Szerettem, ha Harry odafigyel rám, de a túlzott aggodalma kezdett elbizonytalanítani. Az óvatoskodása elég akkor, ha épp magam alatt vagyok.
Kinyitotta előttem az ajtót - mint egy igazi úriember -, és még be sem léptem, de már megcsapott a recepcióról kiáradó ismerős illat. Az épület a megszokott titkárnőjével fogadott, akiről egyetlen biztos tudásom az volt, hogy nagyon jóban van Harryvel.
- Nocsak! Kiket fújt ide a szél… – a titkárnő figyelmen kívül hagyta az épp hozzá beszélő nőt. – Liam említette, hogy ma érkeztek, szóval kikészítettem a kártyáitokat. – Egy-egy nyakba akasztható belépőt nyomott a kezünkbe, mire én azonnal rendeltetésszerű használatba vettem a sajátomat. Harry hálásan megköszönte az előrelátóságát, majd otthonosan az ajtó felé vezetett. Ujjai a számokkal ellátott panel fölött körözött, aztán segélykérően visszapillantott.
- Kétlem, hogy él még a kódom. Megtennéd? – pirult el enyhén.
- Semmi baj, drágám. Sokkal jobbat kaptál egy kód helyett – fecsegett Emma egy fél pillantást vetve felém. – Örültem Louis. – mosolygott kedvesen, és beterelgetett minket az ajtón. – Szólok a dokinak, hogy megjöttetek.
- Hát itt volnánk… - motyogta Harry, aztán megindult egyenesen.
Azt hittem erősebb leszek, de akárhogy küzdöttem, a folyosón megtett séta megterhelte a lelkemet. A mellettünk elhaladó személyzet kivétel nélkül megbámult, mintha egy természetfeletti jelenés lennék. Felismertek, de kevesek tették meg azt a bátor lépést, hogy feszengve köszönjenek. Érdekelt milyen véleménnyel vannak rólam, vagy Harryről. Mintha néhányuk szemében megvetést láttam volna, főleg azokéban, akik sosem hitték, hogy újra teljes értékű állampolgárt tudnak belőlem faragni.
A bámészkodásomból egy beugrónál való megállásunk zökkentett ki. Észrevétlenül kisajátítottam Harry bal kezét, és a lehető legjobban rákulcsoltam a sajátjaimat, támaszt remélve. Óvatosan kilestem a túloldalára, egész pontosan arra az épületrészre, ahol a lámpák mintha kevésbé látták volna el megfelelően a feladatukat. Minél messzebb nyúlt a folyosó, annál inkább feketéllett a vége. Tudtam, hogy merre vezet, mert azt az utat jártam be minden egyes nap, míg itt laktam.
- Sziasztok! – Dr. Payne mosolyogva száguldott felénk az egyik irodából jövet. Kezében egy, a megjelenéséhez tartózó mappával. Olyan volt ez számára, mint másnak a táska. Folyton magánál hordta, nélküle elképzelhetetlen volt számomra. Csodálkoztam is, amikor a szanatóriumban meglátogatott Harryvel. Egészen más volt a megjelenése civilben, bár akkor is tartott a zsebében egy kicsi jegyzetfüzetet.
- Időben vagyunk? - kérdezte Harry a kézfogásuk alatt. – Nagy volt forgalom – szabadkozott, pedig én voltam a ludas az elhúzódó öltözködésem miatt.
- Persze. Bill nemsoká megérkezik. Rég láttalak Louis. Hogy vagy?
- Köszönöm jól, Dr. Payne.
- Csak Liam. Barátok vagyunk. Furcsa lenne, ha mindig hivatalosan szólítanál meg - mondta Liam szívélyesen mosolyogva.
- Rendben, Liam… - Még a szám is érezte, mennyire természetellenes módon cselekszik, merthogy az én felfogásomban ő egy tiszteletreméltó orvos, és illetlennek véltem a nevén szólítani.
A pillantásom ezután keveredett a mellettünk található helység felé. Eddig egyszer voltam a látogatók szobájában, akkor a meghallgatásom zajlott benne, és amit biztosan tudtam róla, hogy nem akarok ott találkozni Bill-lel. A félelem ebben a döntésemben másodlagos szerepet játszott. Arra vágytam, hogy ne kelljen figyelő szempároktól tartanunk a beszélgetésünk során.
- Nem mehetnék inkább én a szobájába? – vágtam bele Harry és Liam szavába, akik közt mélyenszántó gondolatok cikáztak valami odaégetett rántott sajtról.
- Szerettem volna, ha végig kontroll alatt tarthatom a találkozót – fonta a karjait tűnődőn a háta mögé Liam. – Miért akarsz ott lenni? - kérdezte érdeklődve. A szabad életem megkezdése óta egyre inkább értékeltem, hogy normális emberként kezelnek, és nem csak a kísérleti nyulat látják bennem, vagy a teljesen elvadult embertársukat.
- Mert… Ezt személyesnek gondolom… Elvégre nem egy kezelés, csupán egy szokványos látogatás, és akkor nem kötelező a felügyelet – érveltem elszántan. Részben volt igazam. Ha a beteg orvosa úgy ítéli meg, igenis kötelező a felügyelet. Liam eltűnődött.
- Legyen. De azonnal szólj, ha valami baj van – akár Harryt hallottam volna, ezért képtelen voltam megállni, hogy míg kis csapatunk irányt változtat, és senki nem figyel rám, megforgassam a szemem. Látszik, hogy sok időt töltenek együtt. Le sem tagadhatnák a másikat.
A padló és a fal találkozásánál egy jól ismert repedés visszaköszönése kellett a múlt felidézéséhez. Itt rontottam legtovább a levegőt az intézetek közül, ahol jártam, mégis hamar az enyészetévé váltak az emlékeim. Más emberekkel ellentétben, akik gyűlölttel vélekedtek saját maguk iránt, amiért a múlt számukra idejekorán megkopott, én örömmel üdvözöltem ezt a tulajdonságomat. Nem gondoltam a hónapokkal ezelőtti életemre, és szerencsére máris feledésbe merült.
- Egy órát ígértem - torpant meg Dr. Payne, vagyis hétköznapi nevén Liam, Bill szobája előtt. Bólintottam, de mielőtt beléptem volna, egy fél pillantást vetettem a szomszédos szoba ajtajára. Az én ajtómra.
- Ki lakik most ott? - Liam követte a pillantásom, amikor azonban a tekintetünk találkozott, az arca egy másodpercre kiismerhetetlenné vált, végül féloldalasan elmosolyodott.
- Senki. Szerencsére nincs több betegem.
Soha életemben nem láttam más szobáját, de az orvosi irodák egymás unalmasan pontos utánzatai után, számítottam az itt is visszaköszönő kopírozásra.
- Louis? – mély, bizonytalan hang szólított az ágy felől. – Louis! – Bill a matracrugók harsány nyikorgásától kísérve tápászkodott fel, nehézkes mozgással és elém lépett. Jóval magasabb alkata miatt kénytelen voltam felnézni rá. Ugyan az a barátságos arc köszöntött, mint amire emlékeztem. Kopasz, kerek fejben ülő apró szemek néhány ránccal keretezve, pirospozsgás arc, a fekete, időfakította bajusz alatt széles mosolyra görbülő száj. A túlsúlya miatt adódott egy bizonyos nagyságú tokája, de úgy festett tőle, mint egy kedves nagybácsi.
Régen mennyire rettegtem az emberektől, de ő sosem feszélyezett különösebben. Mindig körülöttem lebzselt, és megóvott azoktól, akik megpróbáltak megközelíteni. Ezt persze ritkán kísérelték meg, mert különcnek tartottak. Belegondolva bizarr, hogy egy problémás emberekkel teli intézet minden lakója került a furcsaságom miatt.
- Dr. Payne említette, hogy eljössz. Figyelmeztetett, hogy meggondolhatod magad, és én nem is hibáztattalak volna érte, de örülök, amiért mégsem tetted  - Vigyorgott rám önfeledten.
- Én is – mosolyogtam vissza. Bill szembetűnően nyugtalanul gyűrögette a nadrágját, a szeme fáradhatatlanul a szobát pásztázta, mintha még várna valamire. – Megengedte, hogy itt beszélgessünk… - nyugtattam meg.
- Biztos jó ötlet ez? – kérdezte az ajkát biggyesztve.
- Ha feszélyez, hogy a szobádban vagyok, kimehetünk.
- Arra gondoltam, hogy sakkozás közben jobb lenne beszélgetni. Elmondtam Dr. Payne-nek, hogy általában akkor nyílsz meg…
Elkeseredésemben összeszorítottam az ajkam. Bill még mindig ugyanannak a visszahúzódó kis szerencsétlennek gondolt, aki a szabadidős szobába sarkában ülve számolgatta a bebörtönzésének napjait, vagy egy zongoradarab újra és újra felbukkanó trioláit, amiknek a hangja csak a fejében kelt életre.
- Nem akartalak megbántani – mentegetőzött Bill amint meglátta azt a kifejezést az arcomon, amit egyébként nem szívesen mutogatnék.
- Semmi baj. Jogod volt feltételezni, elvégre régen találkoztunk – bólintottam, de inkább csak önmagam megnyugtatására. Nem haragudtam. Elszomorított, amiért azt az elveszett Louist könyvelte el magában, aki voltam. – Kedves, hogy gondoltál rám, de megváltoztam. Jól megleszünk itt is, hidd el!
Bill örömmel ütötte össze a tenyereit, és megkínált az egyetlen ülőhellyel, ami a szobában akadt; a szépen bevetett ággyal. Egymás mellett telepedtünk le, és én egyből kihasználtam a pillanatnyi csendet, hogy kezdeményezzek.
- Hogy vagy?
Bill az ajkát összehúzva – mintha csücsörítene -, billegette jobbra-balra a fejét, mielőtt nagy levegőt vett, és belekezdett.
- Dr. Payne azt mondja egyre jobban. Legutóbb már az is szóba jött, hogy mihez kezdenék, ha újra otthon lennék, és ezt jó jelnek veszem. Egyáltalán nem tartok egy újra előtörő tévképzettől. A fóbiámat sikeresen levetkőztem, és egyenesen butaságnak tartom, amiért egy percig is feltételeztem egyszerű tárgyakról ilyesmit – nevetett fel könnyedén. – Dehát ilyen az emberi elme. Hajlamos megtréfálni a saját tulajdonosát. Ha valamiben eltántoríthatatlanul hiszünk, és kellő hittel támasztjuk alá, könnyen magunk ellen fordítjuk a saját tudatunkat, aztán már meg is van a baj.
- Szép szavak – jegyeztem meg.
- Az elején Dr. Payne-t is idéztem, de lényegében már a sajátjaim. Minden sokkal könnyebben megy, csak el kellett jutnom idáig. Egészen felszabadultam. Neked is hasonló érzés?
Pontosan tudtam miről beszélt Bill, mégis elszomorodtam. Amióta tudok Harry titkolózásáról kérdéshalmok merültek fel bennem, és most megint feszengeni kezdtem miatta. Nem tudtam miért csinálja, és valamiért rettegtem a lehetséges okok miatt.
- Többszörösen is megtörtént. Szinte beleszédültem, akárhányszor eltalált - feleltem félszívvel.
- Akkor örülök, hogy kivittek innen. Szerintem csak jót tett neked.
- Kedves tőled, köszönöm – mondtam hálásan.
- De miért szomorodtál el, hisz azt mondtad rendben vagy... – billentett oldalra a fejét tűnődve. – Úgy tudtam Dr. Styles-szal élsz. Olyan jól megvoltatok…
- Ez így van.
- Talán goromba veled?
- Nem, dehogy! – tiltakoztam gyorsan. A lelkem enyhülésre vágyott az őt fenyegető szorongás miatt, és Bill őszintén beszélt velem, ahogyan egy barát tenné. Begyógyította a lelkem egyik korábbi sebét, ezért cserébe kötelességem volt nekem is nyíltan beszélnem, ami cseppet sem esett nehezemre. - Néha viszont nehéz önmagamnak lenni… Bátornak lenni és újra beletanulni az életbe, miközben tudom, hogy a legnagyobb támaszom elhallgat előlem valami fontosat, de hiába kérdezek rá, nem felel őszintén... Sokat őrlődök miatta… - tettem hozzá csendesen. Bill nem felelt, és én nem mertem felnézni miért. Az egymásnak támaszkodó ujjaimra meredtem, amikor egy nagy kéz elfedte őket előlem.
- Tudtad, hogy én régen gyűlöltem a melegeket? – kérdezte hirtelen.
- Nem… - feleltem tűnődő ábrázatát figyelve. – Miért mondod most ezt?
- Mert már nem így van. Amikor megismertem az orvosod, először azt hittem, hogy spontán kiváló szakember, mert rövid idő alatt megváltoztál. Aztán figyelmesebbé váltam. Észrevettem mennyire megörültetek egymásnak, ha érted jött, meg azt a különös csillogást is a szemetekben. Ezért döntöttem úgy, hogy másként állok ehhez a nézetemhez. - bólintott. – Sikerült elfogadnom, hogy a más nem feltétlenül rossz, mert ugyan olyan szeretetről van szó, még ha a csomagolása kicsit különbözik is. Vagyis… Te is szereted őt, nem? – kérdezte, amikor továbbra is magam elé bámultam.
Persze, hogy szerettem Harryt. Bíztam benne, és bármit megtettem volna érte... De mi a helyzet a szeretet mélyebb tartalmával? Amit felé mutattam, az nem egyenlő az övével. Talán ez a baj? Azt ígérte megvár... Mégsem így van? Meggondolta magát?
- Én… - Bill fél pillantással sikeresen feltérképezte az állapotomat.
- Azt mondtad, már nem olyan vagy, mint régen. Emlékszem, hogy gyűlölted, ha hozzád érnek. Most megengeded? – kérdezte tartózkodón. Bizonytalanul bólintottam.


Imádtam a hatalmas fürdőkádunkat. Ha esténként gondolkodásra vágytam - márpedig ez sokszor előfordult -, általában ide menekültem. Ilyenkor magamra zártam az ajtót, levetkőztem, kerülve a tükörben visszaköszönő másom siralmas alakjának méregetését, és a térdeimet a mellkasomhoz húzva összekuporodtam a fehérrel zománcozott kád sarkában. Megengedtem a vizet, és lehunyt szemekkel élveztem, ahogy a meleg cseppek a tarkómról indulva végigszánkáztak a hátamon, megtisztítva az aznapi bűneimtől mocskos bőrömet. A váratlan forróság első érintése libabőrt eredményezett, ami idővel szép lassan visszahúzódott, párhuzamosan a lelkem felmelegedésével. Nem gondoltam semmire, csupán az államat a térdemre fektetve figyeltem, ahogy a kád alján összegyűlt kicsi erek a lefolyó felé futnak. Olyan volt ez nekem, mint egy relaxációs gyakorlat. Kikapcsoltam és lélegeztem.
Nagyot sóhajtottam, amikor rájöttem, hogy ezúttal nem fog segíteni rajtam ennyi. Délután óta félelemmel telítődtem el, ami egy démon volt, és alaposan berágta magát a lelkembe, hogy ott marcangoljon, és nevessen rajtam, miközben felfal.
 Egy fontos dolgot kellett megvitatnom önmagammal, ami a teendőim képzeletbeli listáján első és egyetlenként szerepelt, de a lehető legnagyobb betűkkel. A tétel egymaga akkora jelentőséggel bírt, mint az összes félelmem és fóbiám leküzdése együttvéve, mégis, ha Bill nem kérdez rá, fel sem tűnik magamtól, mert sosem boncolgattam különösebb mélységekben Harry pozícióját, melyet az életemben betöltött szerepe határozott meg. Abban biztos voltam, hogy én függök tőle, de számomra az anyagi támogatása lényegtelen, az irántam tanúsított érzelmei a legmeghatározóbbak. A köztünk húzódó kötelék azonban sokkal több szálon alapodott.
A feltétlen bizalmamat élvezte. Vele éltem, mellette ébredtem és hajtottam álomra a fejemet. Együtt vásároltunk, döntöttünk a vacsoráról, a legfontosabb pedig, hogy támogattuk a másikat. Meg csókolóztunk… Néha…
Ő viszont szeretett engem, de én sosem viszonoztam egyetlen vallomását sem, a szó féltése miatt. Újra meggondolatlanul odaadni valakinek, hogy játsszon vele, aztán eldobja, felelőtlenség. De nekem miért olyan nehéz továbblépnem, és bizalommal szeretnem, vagy hátsó szándékra való ok keresése nélkül közel engednem valakit magamhoz?
Melegebbre állítottam a vizet.
A válasz erre a kérdésre a szüleim. Szerettek, viszont nem tudtam Harryt hozzájuk hasonlítani. Ez a fiú nem csak mondja, folyton bizonyítja is számomra a szavai hitelességét, és egészen máshogy, mint Ők tették. El kellett felejtenem a régi sérelmeimet, a bizalmatlanságomat pedig levetkőzni. A halvány, boldog mosolyom kérés nélkül érkezett, mert rájöttem, ha megtörténik a nagy változás, őszintén elmondhatom, hogy viszont szeretem ezt az embert. Minden nappal és minden apró tettével egyre jobban, de még kellett egy kis idő, és ezért a szám mégis keserű grimaszba húzódott. Amíg gyógyulgatok, képtelen leszek megtenni, egy nap pedig megint egyedül ébredek, de már nem találom meg Harryt, mert fel fogja adni a várakozást, hogy valaha is viszonzom az érzelmeit. Párkapcsolatot akart, igazit, érzelmekkel de abban kell lennie még valaminek. Valaminek, ami bennem valós félelmet keltett, és bárhogyan győzködtem magam az ellenkezőjéről, tudtam, hogy ez a valami elő akar hozakodni közöttünk, mert amikor legutóbb a konyhában csókolóztunk, éreztem őt.
Eltoltam magamtól, miközben nem mertem kimutatni mennyire megrémített. Akkor megbántottam, ezért húzódott el néha az ágyban is. A karjával így is átölelt, de félszegen, mert ott lebegett köztünk az egymás iránt tanúsított tartásunk. Valahol sejtettem, hogy előbb-utóbb ez bekövetkezik, csak mégsem gondoltam komolyan bele. De hát elvégre Harry ember… és férfi.
Víztől csöpögő ujjaimmal beletúrtam a hajamba, és lehunytam a szemem. A felvillanó homályos képeket, ki kellett vernem a fejemből, mielőtt megpróbálnak tisztábban mutatkozni.
Harry más, megbíztam benne, ezért tudtam, hogy nem tenne velem semmi olyat, ami nekem rossz. De azokról a férfiakról sem mondta volna meg senki. Feleségük volt, akiket szerettek, gyerekeik, akiket óvtak, és találtak rá módot, hogy kiéljék a piszkos vágyaikat; ott voltam nekik én. Mit teszek, ha Harry is meglátja bennem a lehetőséget? Ki fog akkor rajtam segíteni? 
Megráztam a fejem. Bíznom kell benne! Bízok benne! Mély levegőt vettem.
Azon merengtem, milyen érzéseket váltana ki belőlem, ha őt érezném ott, ahol csak a saját kezem jár, engedéllyel, és mert muszáj.
Óvatosan megérintettem magam lent. Az izmaim feszesek voltak, és egyszerre biztos voltam benne, hogy oda nem fér be erőszak nélkül. Megnyomtam a pontot, mire minden izmom riadót fújva görcsbe rándult a betolakodó ellen. A zuhanyrózsa kiesett a kezemből, és meg kellett kapaszkodnom a kád szélében. nehogy összeessek. Erősen szédültem, és zihálva igyekeztem levegőhöz jutni. Kegyelem nélkül ostromolt a hányinger, egy pillanatra pedig mintha vörös szín keveredett volna a vízzel.
- Louis?! Bent vagy még?– kérdezte Harry halk kopogtatás után. A szívem a torkomban dobogott a rémülettől. Lehunytam a szemem, és sikerült magamon erőt vennem, hogy egy torokköszörülés közben összeszedjem a hangom.
- Igen! Minden rendben! – kiabáltam ki sietve. A padlóra több liter víz kifojt, köszönhetően az elszabadult zuhanyrózsának. Szerencsére csak ennyi árulkodott a kiborulásomról, mégsem éreztem megkönnyebbülést. – Mindjárt kész vagyok! – feleltem egy gombóccal a torkomban.
A legyőzöttség első könnycseppjei megállíthatatlanul folytak végig az arcomon. Annyira akartam, hogy sikerüljön. Mindent oda kellene adnom a számomra legfontosabb embernek, de nem ment. Egyetlen dolgot várt el tőlem, és én képtelen vagyok rá, mert egy gyenge akaratú senki vagyok. Az voltam, hisz a saját érintésemtől is kiborultam. Hogyan fogok ezek után a szemébe nézni? Hogyan mondok neki nemet? Ő mit fog tenni? Mit vált ki belőle a visszautasítás, amikor erre vágyik? Ha ezt bevallom, nem tetteti tovább, hogy várni fog. Senki nem vágyik ilyen emberre. Örökre elhagy…
 Egyetlen utat láttam magam előtt: szorosan összezárom az ajkaimat, és elrejtek előle mindent, ami én vagyok, várva, hogy egyszer vége szakad.
Ha így állok hozzá, akkor teljesen mindegy, nincs értelme elodáznom semmit. Ideje neki megmutatnom, hogy mennyire szeretem, mielőtt elkések vele. A borotvámért nyúltam, hogy felkészítsem a testem, és bár egyszer sem sebeztem meg magam, mégis minden mozdulatomat megsirattam.





2017. október 31., kedd

47. fejezet - Az én életem, az én döntéseim




Sziasztok! :D
Igen... Hihetetlen, hogy egy hónapon belül két részt hoztam... De sikerült, és ezért vettem magamnak egy zacskó kekszet. XD
Nézegettem a korábbi hónapok bejegyzéseit, és a blog kezdetén volt, hogy 10 fejezetet hoztam :O Nem tudom, hogyan csináltam, de ellátott egy jó adag ösztönzéssel, ami sikeresen kitartott, csakis Miattatok!
Köszönöm, hogy elolvastátok az előző részt! Nagyon örültem a kommenteknek <3 , főleg, mert ugye ott volt két rész között az a fránya fél év... Mindegy. Nem jártatom tovább a számat.
Jó szórakozást! :)


Amy




Mérges és csalódott voltam, ami abban a pillanatban elpárolgott, amikor Harry másodszor is visszahajolt a számra. Tele volt szenvedéllyel, és mindet rám zúdította. A nyelve az enyémet csalogatta, és én boldogan hagytam, hogy együtt játsszanak. Az ő hevessége engem is magával ragadott. Az ujjaim égtek a vágytól, hogy a göndör tincseket, amik a kézfejemet cirógatták, közelebbről is megismerjék. Beleszántottam a sűrű loboncába, mire Ő remegő hangon fújta ki a levegőt. Meleg lehelete a számat csiklandozta belül, amitől az egész testemet elöntötte a libabőr, de kellemes értelemben. Az ajkaim magukra maradtak, ellenben az állam nedves csókkal gazdagodott, a puha kényeztetés pedig a nyakamra vándorolt. Egy pillanatra úgy éreztem megállt a szívem. Minden izmom egyszerre feszült meg, és Harry hajába csimpaszkodtam tehetetlenségemben. A mozdulatom következménye egy újabb csók volt, amit én a füle mellett halkan sóhajtozva díjaztam, mert időközben az ujjai is csatlakoztak a kényeztetésemhez, és az oldalamat cirógatták. Mintha elektromos kisülések futottak volna végig bennem. Az ezáltal kiváltott tehetetlenséget, már nem tudtam levezetni rajta, mert eltávolodott tőlem, és pillantását az enyémbe fúrta. Észre sem vettem mikor kerültem fekvő helyzetbe, csak most tudatosult bennem, hogy fel kellett rá néznem. Harry lehunyta hosszú fekete pilláit, és homlokát az enyémnek támasztva vett néhány hosszabb légvételt.
- Szeretlek – suttogta alig hallhatóan. Egy utolsó rövid csókot kaptam, aztán a takarót magára terítve engem is felhúzott, és a kezemet keresve a hálóba hívott…


Óvatosan nagy tenyerei közé fogta arcomat, és megcsókolt.
- Szeretlek – motyogta egy mosolyt rejtegetve előlem, nem sok sikerrel, mert az egyik gödröcskéje kihívóan tüntetett ellene. Megölelt, aztán kilépett az ajtón, hogy eltűnjön a korareggeli szitáló ködben. Intettem neki, miközben elhajtott, aztán bazsalyogva simítottam meg két ujjammal az ajkam azon részét, ahol percekkel ezelőtt ő tapogatózott.
A mosolyom még akkor is kitartott, amikor Mollyval az ölemben receptek után kutattunk az interneten. Lelkesen dorombolt a tutujgatás miatt, díjazva, hogy ebben a negyedórában megkapta a neki járó figyelmet.
A szemem már kezdett belefáradni a sütemények ízesítésének és díszítésének kavalkádjába, de nem adhattam fel. Harry egyértelműen kijelentette mi a véleménye az ajándékról, nekem mégis feltett szándékom volt, hogy meglepjem valamilyen formában. Úgy döntöttem, főzni fogok neki valamit. Egyikben sem volt tapasztalatom, de így legalább kompenzálhatom, hogy az ő pénzét használom fel a megvalósításhoz. Kimondottan sokáig tartott, mire a töltött csirkecombot kiválasztottam. Ha elég talpraesett vagyok, talán még ribizliszósszal is kedveskedhetek a párolt rizs mellé, és amíg mindez sül, a legfontosabbat, a tortát is elkészíthetem, amihez egyébként a leginkább ragaszkodtam.
Letessékeltem a berregő lábmelegítőmet a földre, és a receptet figyelmesen tanulmányozva nekiveselkedtem a hozzávalóvadászatnak. A baj ott kezdődött, amikor hiába vizsgáltam át a hűtőszekrény polcait kétszer, az összetevők alig negyedét találtam csak meg. Egyből világossá vált számomra, hogy a próbatételem valójában itt kezdődött.
- Harryért… – sóhajtottam lemondóan egy tojásnak, aztán felpipiskedtem a fenti polcon tárolt kávésdobozért, amiben Hazz a konyhapénzt tartotta a bevásárlások esetére.
A reggeli ködöt szeles idő váltotta fel, ezért elővigyázatosságból a bordó sálamat alaposan körbetekertem az arcom előtt, mielőtt a szabadba léptem, zsebemben a bevásárló listámmal és néhány fonttal. A kulcsot a zárba csúsztattam, és valami ismeretlen izgatottságot éreztem a gyomromban, amikor a kisbolt felé indultam. Az utca csendes volt, csak néha ment el egy-egy autó mellettem. Próbáltam hozzászokni, hogy ez a városrész mostantól az otthonom, talán véglegesen, és az ábrándozásom kellőképpen lekötött az út hátralevő részében. Az üzletben nem is figyeltem a körülöttem tobzódó emberekre, ahogy akárcsak én, az ebédhez szükséges néhány hozzávalóért betérnek egy rövid látogatóra. A fizetést is magabiztos gördülékenységgel intéztem, mintha sosem küszködtem volna szociális fóbiával. Egyszerűen olyan voltam, mint mindenki más, és igenis jól esett beleilleni az átlagba.
Kimondottan büszkén tekintettem vissza az egyéni akciómra, mert tisztában voltam a súlyával. De nem vesztegethettem az időm mélázás fölött. Harry koraeste már itt lesz, ezért igyekeznem kellett, főleg, ha szem előtt tartottam a gyakorlatlanságom. Kipakoltam a nejlontáskákból, a zacskócsörgésre pedig megérkezett az önjelölt asszisztensem. Molly elfoglalta a helyét egy bárszéken, és onnan leste tisztes távolságból a csupasz, nyers combokat, melyek minden bizonnyal ebben az állapotban is kifogástalanul festettek számára.
- Elveszem a bolyhos takaródat, ha hozzáérsz! – figyelmeztettem, és újra megnyitottam a receptet. – Átmosni, és megpucolni a csirkét… - olvastam fel hangosan is az utasítást. Ezzel csak az volt a bajom, hogy a csirke már meg volt pucolva, így nem tűnt logikusnak a javaslat. Átugrottam, hátha eszembe jut valami ésszerű magyarázat rá, addig is tojást főztem, valamint összeszedtem a töltelék alapjait. Csakhogy a főfogás nem várhatott. Újfent emlékeztettem magamat, hogy nem adhatom fel ennyire könnyen, majd folyó víz alatt átmostam a húst, bár nem voltam biztos benne, hogy jól haladok. Tele volt nyúlós dolgokkal, és… Túl fontos a vacsora, hogy elrontsam, ezért hívtam fel…
- Zayn! Hogy pucoljak át egy csirkecombot? – Zayn hallgatott a vonalban. Ha nem jelzi a telefon, hogy a hívás tökéletesen működik, biztosra veszem, hogy megszakadtunk.
- Mit csinálsz? – kérdezte vontatottan, mintha épp próbálná feldolgozni a hallottakat.
- Csirkét sütök. Úgy döntöttem, hogy megpróbálok főzni. Nem ülhetek tétlenül minden nap, mint egy szobor. Valamit muszáj kezdenem az életemmel, különben beleőrülök a semmittevésbe – feleltem egyszerűen. Néha magam is meglepődök rajta, mennyire közvetlen tudok lenni.
- Ez nagyon pozitív gondolat.
- Dr. Madison is ezt mondta – kuncogtam. A minap pont a mindennapi élet volt a téma, hogy hogyan lehetne kitölteni az üres órákat, amikor nem tudom mit tegyek. Fájt bevallani, de az első napok borzasztóak voltak Harry nélkül. Feleslegesnek éreztem magam, és hasztalannak, akire nincs szüksége senkinek, és megváltás lenne a hiányom. Ezekről mind beszélnem kellett volna Harrynek, de nem akartam elrontani a kedvét, hogy jobban aggódjon, vagy kihagyja az órákat miattam.
Nehéznek bizonyult, de ki kellett tartanom, mert már megtapasztalhattam mennyire jó érzés, ha gondtalan vagyok. A kemény munkám pedig megfizetődött, mert most egészségesnek véltem minden gondolatomat. Jól éreztem magam a bőrömben, és a pszichológusom szerint ez egy figyelemreméltó állomás a végcélom felé.
- Tehát vannak ilyen nyálkás részek. Azt szedd le, meg a zsírt, ha nem tetszik. Meg azt is, ami szintén nem tetszik… - A vállammal a fülemhez szorítottam a készüléket, és igyekeztem lekövetni Zayn utasításait.
- Ez nem megy! Kell hozzá a nagy kés – morogtam, mert a fehér zsírréteg rettentően ragaszkodott a húshoz. A késtartó felé nyújtóztam, ami most a pult másik felén tartózkodott, pedig meg mertem volna esküdni rá, hogy közelebb szokott lenni.
- Várj! – kiabált Zayn riadtan. – Hol van Niall?!
- Nem jön. Felnőtt ember vagyok, és a saját házamban élek. Boldogulok – jelentettem ki határozottan. Kezdtem hozzászokni a saját ház fogalmához, az viszont már kellemetlenül érintett, hogy magyarázkodásra szorulok a legjobb barátom előtt.
- Átmegyek.
- Nem kell! Zayn, kérlek! – sóhajtottam rosszallóan. – Csak főzök. Nem fogom lenyisszantani semmimet. Nem bízol bennem? – kérdeztem csalódottan. Ezek szerint közös döntés volt a hozzám közelállók részéről, hogy állandó felügyeletet szabtak ki rám. Még hezitáltam afelett, hogy haragudjak-e rájuk, vagy sem. Kezdetben talán tényleg hasznosnak bizonyult egyikük, de minden nappal változni akartam, és úgy is éreztem, hogy ezt teszem, ezért jólesett volna, ha ezt szem előtt tartják.
- De! Nem erről van szó, csak… - hezitált. Rájöttem, hogy nem térünk rá egyhamar a valódi problémámra, ezért türelmetlenül sóhajtottam.
- Hagyjuk. Megoldom egyedül…
- Ne, Lou! Sajnálom! – hadarta szaporán. Tudtam, hogy őszintén bánja, amiket mondott vagy gondolt. Zayn többször bele akart kezdeni egy mondatba, végül azonban elhallgatott. Türelmesen vártam, hogy mit hoz majd ki a szerencsétlen nyögdécseléséből. - A csirke… A bőrt hagyd rajta, hogy majd az alá tudd tömni a tölteléket. Jó?
- Igen, világos volt – motyogtam duzzogva, pedig valójában már nem is izgatott a civódásunk. Megbocsájtottam neki már akkor, amikor nem akarta, hogy letegyem. – Mit csinálsz? – váltottam témát, miközben már hozzáláttam a feladathoz.
- Mosogattam, most meg takarítok, mert elleptek a porcicák. Tudod… Sárga gumikesztyűben sikálom a szutykos padlót, és kendővel a fejemen portalanítok – élcelődött jókedvűen. Nyilván megérezte, hogy minden rendben, és emiatt sírni tudtam volna a boldogságtól. Számomra egyfajta bizonyítása volt annak, hogy a legjobb barát láthatatlan kötelék még fennállt közöttünk. Megint olyanok voltunk, mint régen, ami úgy hiányzott az életemből. - Attól, hogy egyedül élek, nem akarok megfulladni – nevetett, a vonalban tiszta hangjának minden fekvése tökéletesen szólt. Eszembe juttatta azokat az éjszakákat, amikor felhívott, mert éjjel tizenegykor szánta el magát a tanulásra. A hívásai során viszont soha nem a házira koncentrált, hanem addig beszéltünk míg egyikünk ki nem dőlt, holott egész nap egymás nyakán csüngtünk. Zayn az iskolában lusta diák volt. A háziját rólam másolta az órák előtti szünetben, a beadandóit kávés, vagy spagetti szószos papírra írta a tornaóra alatt a mosdóban. Puskázott a dolgozatok közben, és ha felelni hívták, maximum a közepest volt képes megszülni. A délutánokat videojátékokra herdálta, és arra, hogy velem lógjon. Az egész érdekessége, hogy így is simán levizsgázott, és sokra vitte az életben. 
Mindig csodáltam az ilyen embereket, bezzeg nekem soha nem lett volna ekkora szerencsém. Ha csak feleannyira vettem volna félvállról a sulit, már év elején megbuktattak volna.
- Szóval? Milyen az élet a kertvárosban? – folytatta csevegő hangnemben.
- Meglepően jó. Nagyon nyugodt, már néhány szomszédot is megismertem és ma elmentem bevásárolni – dicsekedtem visszafogottan, de azért elég elismerésre váró hanggal ahhoz, hogy feltűnjön Zaynnek.
- Le a kalappal! – hiába nem láttam, még így is tudtam, hogy mosolyog, és a dicséretének minden szavát őszintén gondolja.
- Köszi! Tudod… Néha úgy érzem, talán megint minden normális lehet… - vigyorogtam a kezemben tartott csirkeaprólékra, ami fölött el is zártam a vizet. – Tegnap találkoztam Harry nővérével – kezdtem bele egy kényesebb témába, ami egyszerűen kiszaladt a számon. Mostanában nagyon gátlástalan vagyok, ha arról van szó, hogy beszélnem kell. Természetemnél fogva ritkán traktáltam másokat a problémáimmal, de rászoktattak az ellenkezőjére, ezért önkéntelenül kikotyogok mindent. Sokszor fel sem tűnik. Egyszerűen elmondom, amire épp gondolok. Élveztem az abszolult szabadságot, mert kicsit olyan, mintha egy ragasztószalag eltűnt volna a számról, de néha – mint most is -, meglehetősen zavart.
- Gemma… Ha jó emlékszem így hívják – hümmögött Zayn – Bár én még nem találkoztam vele, csak Harry mesélt róla. Milyen ember?

- Szépen berendeztétek – fordult körbe Gemma, pásztázó tekintettel a szobában. Mindent alaposan megszemlélt, még Harry hógömbjeit is, pedig feltételeztem, hogy a gyűjteményt legalább annyira ismeri, mint a tulajdonosa, sőt, talán még ő is közrejátszott a bővítésében, akárcsak én a pusztításában.
- Harry és a barátaink voltak. Jó munkát végeztek – feleltem egyetértésem jeléül. A zongorámhoz értem, amit a beköltözésünk óta meg sem közelítettem. Magam sem tudtam volna megmondani, hogy miért, hiszen lételemem volt a zenélés, viszont az iránta való ellenállhatatlan késztetés mostanában hallgatott.
Mély levegőt vettem, és felemeltem a kezem, de a szokásos egyenletes játék helyett most egyáltalán nem mozdultam.
- Mi a baj? – kérdezte mögülem halkan Gemma.
Megrémültem, hogy talán látja rajtam, mennyire ideges vagyok. Nagy megtiszteltetés Harry testvérének játszani, és én most egyetlen akkordot sem tudnék leütni anélkül, hogy elrontanám.
- Semmi.
- Úgy értem, láttam hogyan néztél odalent. Valójában ezért hívtalak félre. Arra gondoltam, hogy kellemetlen lenne őszinte véleményt nyilvánítanod az ajándékról a szüleim, vagy Harry előtt. Ha így van, még kicserélhetem. A komolyzene miatt gondoltam, hogy élveznéd… De majd azt mondom mindenkinek, hogy érvénytelenek, ezért a változtatás…
- Hidd el, tökéletes ajándék! – biztosítottam szélesen mosolyogva.
Gemma közvetlen személyiségnek bizonyult. Megbízható, határozott kisugárzása lévén vonzotta az embert, és én néhány perc ismeretség után már teljes mértékben megbíztam benne. Emiatt vallottam be az igazságot némi hezitálás után…
- Nem tudtam, hogy születésnapja van… Ez elég kellemetlen érzés.
- Oh, Louis… Biztos vagyok benne, hogy Harry nem azért tartotta titokban, mert zavarba akart hozni – vigasztalt a legnagyobb meggyőződéssel.
- Persze, de így sokkal nehezebb minden. Az orvosom elmondja, hogy hogyan éljek, a barátaim, hogy mit csináljak, de azt senki sem, hogy Harryt hogyan tegyem boldoggá. Zayn a gyerekkori barátom, de ezt a témát sosem érintettünk, Niallről tudom, hogy alkalmanként eljár a szája, Dr. Payne-nel pedig nem vagyunk olyan viszonyban – Gemma ezen felnevetett, és hátradobta a válla fölött átbukó haját.
- Tudod, a nővére vagyok, és az a munkaköröm, hogy kibeszéljem neked. A legcikisebb sztoriktól kezdve, amit hallhatsz róla. Most itthon leszek egy darabig. Kérd meg az urad, hogy hozzon át, és tartunk egy pletykálós napot. Veszek egy csomó nasit és romantikus filmeket, mert azok a legjobbak ilyen alkalomra. Na, mit szólsz? Csak mi ketten? – mosolygott szélesen. A szemei pontosan úgy csillogtak, mint Harryé, ha beleéli magát valamibe. Mint például karácsonykor…
- Az nagyon jó lenne…
- Gyere ide – tárta szélesre a karjait, és én örömmel öleltem viszont. – Köszöntelek a családban!

- Nagyon kedves… - feleltem szűkszavúan, és olyan hévvel, mint mikor rossz hírt közöl az ember, de elsieti a mondatot, hogy minél hamarabb túl legyen rajta. Abban reménykedtem, hogy ejtjük a témát, de a kirohanásomnak hála feltűnőbb voltam, mint egy kékre festett Hókuszpók a törpök között, és a legjobb barátom természetesen nem tudta nem észrevenni.
- Valami baj van – magabiztosan jelentette ki, mintha tegnap ő is ott ült volna az ünneplő társaság boldogságtól ragyogó kőrében, és látta volna szánalmas felsülésemet, ahogy gyáván meghúzódok a sarokban, a saját sebeimet nyalogatva. – Ennyire rémes ember?
- Nem! Tényleg mintapolgár és kiváló személyiség, aki sokban hasonlít Harryre. Remekül éreztem magam vele… - suttogtam halkan.
 - Lou… Jól vagy? – Zayn hangja megváltozott. Aggódott, és még csak meg sem próbálta leplezni előttem. Jól vagyok! Legszívesebben ezt vágtam volna a fejéhez a lehető legindulatosabban, majd rácsapnám a telefont, de akkor biztosan személyesen felkeresne. – Átmegyek! - Jelentette ki egy beszélgetésen belül immár másodjára. A kés megállt a kezemben, a vágódeszkán való csattogás a semmibe veszett.
- Zayn! – pirítottam rá. – Minden rendben. Elég, ha meghallgatsz… Ma a tagnapi hibámat akarom helyrehozni – jelentettem ki elszántan. Szegény Zayn azt sem tudta miről beszélek, hisz jóformán rébuszokban kommunikáltam, és kerültük a részletes beszámolót, de reméltem így is elegendő magyarázattal szolgálhatok a megnyugtatására. Egyébként sem szívesen elevenítettem volna fel az este pillanatait, mert akkor nem a szánalmat keltő jelenségem, hanem a mindent felülíró pillanatom Harryvel, lebegne a szemem előtt, és a görcsbe rándult a gyomrom egy kellemes, leírhatatlan érzésétől. A kacérkodásunk részleteit még magam elől is rejtegetnem kellett, ha nem akartam pipacsvörös arccal mászkálni egész nap, nemhogy elpletykáljam a barátomnak.
- Néhány hete szülinapja volt… – Homlokon csaptam magam. Ennyit a „tartom a szám” elhatározásról.
- Ó!
- Ó bizony…
- Ezért a vacsora.
- Ezért a vacsora - helyeseltem. – Te örülnél neki? – kérdeztem bizonytalanul, elvégre semmi nem garantálta a sikeremet, és szükségem volt egy kívülálló véleményére.
- Te csinálod nekem? Persze! – vágta rá gondolkodás nélkül, ami sokban megkönnyítette a helyzetemet.


Félhétkor Harry megérkezett. Ezt az előszobában támad hirtelen világosságból állapítottam meg, mert a feljáróról pont odavilágítotak a kocsi fényszórói. Megigazítottam egy félrecsúszott villát az asztalon, a csirkehúst pedig középre helyeztem, amikor a jól ismert hang megjöttemet kiáltott, a nyomában pedig azonnal csukódott az ajtó. Vigyázva közlekedtünk a bejáratnál, mert Molly még nem szokta meg az új házat, és a gazdája rettegett az elvesztése miatt.
- Szia! – siettem elé. Harry várakozásteljesen tárta szét a karját, én pedig magától értetődőn bújtam hozzá. Annyira hétköznapi mozdulatok voltak. Még az is, ahogy egy puszit nyomott a számra.
Magam sem tudom, hogy honnan jött a késztetés, de segítettem levenni a kabátját, közben pedig nem kerülte el a figyelmemet az arcán szétterülő szokásosnál is derűsebb kifejezés. Mintha nem is egy iskolapadból szabadult volna…
- Híreim vannak – bökte ki, amikor a sálát is felakasztotta.
- Nekem is – haraptam az ajkamba a meglepetésem gondolatára.
- Had én előbb! – kíváncsian pillantottam fel rá. Látszott rajta, hogy majd’ kiugrik a bőréből, így bólintottam. – Ma interjúm volt egy ingatlankereskedői cégnél – szinte toporzékolt az izgatottságtól. - Felvettek! Megkaptam az állást!
- Harry, ez nagyszerű! – öleltem meg gondolkodás nélkül. Ő a combom alá nyúlt és felkapott az ölébe. Váratlanul ért a mozdulat, de nevetve fontam körül a nyakát, nehogy leessek.
- Arra gondoltam, hogy ünneplejük meg. Elviszlek vacsorázni – a konyhába indult velem, és amikor megállt az ajtóban, már tudtam, hogy lebuktam, mert épp a terített asztalt pásztázza. Szégyenlősen lesütöttem a szemeimet.
- Igazából én már készültem… - mosolyogtam rá halványan. – Ez az ajándékom… Megkóstoljuk?
Régebben még számoltam, hogy hány csókot kaptam tőle, de ennél a pontnál elvesztettem a fonalat, és csak akkor tértem magamhoz, amikor már pakoltunk.
Tagadhatatlanul büszke voltam magamra, mert étkezés közben Harry elégedettnek tűnt. Sőt, a szószból kétszer is szedett, aztán hátra dőlt a széken, és sikerült elkapnom egy pillanatot, amikor elégedetten végigsimított a hasán. Felajánlotta, hogy segít a mosogatásban, így végül egy gumikesztyűben munkálkodtam a csapnál, Harry pedig szárazra törölte mellettem a tiszta edényeket. Nem igazán beszélgettünk, sőt, a göndör olykor elrévedt, de tudtam, hogy minden rendben van, mert édesen mosolygott maga elé, mintha egy kedves emléket idézne fel. Szívesen jegyet váltottam volna a gondolatai közé, hogy én is részesük legyek, de a szótlansága miatt legalább barátkozhattam a gondolattal, hogy az iskola mellett ezentúl munkába is fog járni. Őszintén örültem a sikerének, csak épp az aggasztott, hogy én ezt mennyire fogom megérezni. Egyszer-egyszer talán kibírom, de huzamosabb ideig nem akartam egyedül maradni egész nap…
- Ha dolgozni fogsz és egyetemre is jársz, mikor lesz időd tanulni? – szándékosan tettem fel úgy a kérdést, hogy ne lehessen velem kapcsolatba hozni.
- Egyelőre betanulok a cégnél. El kell végeznem néhány tanfolyamot és asszisztenskedek, amíg a diplomámat meg nem szerzem. De az már csak néhány hónap. Nem kell miatta aggódni.
Bólintottam. Talán Zayn vagy Niall szívesen átjönne néha... Amit mondott elfogadhatónak tűnt, csakhogy a figyelmét folyamatosan az épp soros evőeszközre összpontosította, mintha próbálná rejtegetni előlem az őszinte tekintetét, ami talán most nem is az.
- Hogyhogy ingatlan? – folytattam a kérdezősködést. – Úgy tudtam marketing iskolát választasz következőnek…
- Igen, így volt – rántotta meg a vállát.
- Miért nem szóltál a változásról?
Harry felsóhajtott, és letette a rongyot. Végre elértem, hogy rám emelje gyönyörű pillantását. A pupillái hatalmasok voltak, és annyi mindent láttam benne egyszerre, hogy képtelen voltam rajta kiigazodni. Mintha nem is ő lenne.
- Meglepetésnek szántam, és hirtelen döntöttem el. A szüleim továbbra is fizetni szeretnék a költségeimet, mert úgy állapodtunk meg, hogy amíg az egyetem tart, támogatnak. De azzal, hogy ideköltöztem, úgy érzem elkezdtem a saját életemet, és kellemetlenné vált, hogy kisegítenek.
Amit a szavai kiváltottak belőlem, az a színtiszta bűntudat. Bele sem gondoltam, hogy miből élünk. A házat is Harry szülei vették nekünk, és ezen épp csak sikerült túltennem magam, máris itt a következő tett, amiért soha nem lehetek elég hálás nekik.
- Sokat spóroltam, és az elég lesz egy darabig, de…
- Én is dolgozhatok – Harry elhallgatott. Ugyanarra gondolhattunk; engem aligha alkalmaznának. Az önéletrajzomba szinte semmit nem tudnék beleírni. Még az iskolát sem végeztem el rendesen. A vizsgáimat sosem tettem le, és egy diliházból szabadultam. Aki ennek ellenére mégis alkalmaz, abból a fizetésből még a számlákat kiegyenlíteni is képtelenség. – Valaki biztosan ad munkát! Söprögetek, takarítok, bármi! Nekem is illik kivennem a részem.
- Ezt nem engedhetem… - rázta meg Harry a fürtjeit.
- Nem vagyok ingyenélő! – hadakoztam.
- És ezt nem is állítottam – Mögém lépett, és átölelte a derekamat. – De neked még a gyógyulásra kell koncentrálnod. Nem csak én lennék az, aki az utadba állna. Az orvosod sem engedné, és Zayn is ellenkezne.
- Nem igazság – morogtam, és belekezdtem egy tányér kíméletlen súrolásába, de Harry a csuklómnál fogva elhúzta a kezem. Mindenáron segíteni akartam. Egy ideig felesleges lesz Harry diplomája, és más utat kényszerül választani, csakis miattam. Ez lenne a legkevesebb, amit érte tehetek.
- Mit szólnál, ha inkább továbbtanulnál? Keresnénk egy szakirányt, ami érdekelne.
- Idiótának fogok tűnni a sok fiatal között… – haraptam be az ajkam, bár az ötlet kimondottan tetszett.
- Ugyan! Ez egyetem. Nem te lennél az első, aki nem azonnal a középsuli után kezd, ráadásul könnyedén elvegyülhetsz. Egyetlen ősz hajszálat sem látok – fúrta az orrát a hajamba. Megforgattam a szemem.
- Rendben. De még hátra van a gimis vizsgám…
- Azt is pótoljuk – mormolta halkan, és egy hosszú csókot nyomott halántékomra.
Harry mintha azt akarná közölni, mennyire boldog, énekelni kezdett egy számomra ismeretlen dalt. A fülem mellett hallatta rekedtes hangját, amibe először alaposan beleborzongtam, aztán elnevettem magam bohóságán. A derekamra tette nagy tenyereit, és ott pihentette őket, míg a csípőjét ringatta, kezeivel az enyémet is ösztönözve a csatlakozásra. Segített lecsillapítani, ezért pedig hálásan dőltem a mellkasának, de úgy húzódtam el tőle ugyanabban a pillanatban, mintha égetne. Megmerevedtem, akárcsak Ő, de nyomban eleresztett. Túl sok helyen érintkeztünk, és volt egy olyan érzésem, hogy tudomást szereztem arról is, amit egyébként titkolni szeretett volna. Az értelmes szavak kivesztek belőlem. A pultnak vetett háttal álltam, és hatalmas szemekkel bámulva rá vártam, hátha megmagyarázza, hogy ez csak egy buta félreértés. Ő azonban megilletődötten ácsorgott, mintha maga sem tudná mit tegyen. Megpróbált bocsánatkérő pillantást küldeni felém, de elkaptam a tekintetem, és a mosogatóvíz habjába temettem. Éreztem, hogy engem néz, de képtelen voltam mozdulni. Hamarosan feladta, és kétlépésnyire tőlem folytatta a poharak törölgetését.
- Odaadnád a tányért is? – kérdezte halkan, bűnbánóan.