Kedves Olvasóim!

Az oldalról átmenetileg eltűnnek a fejezetek, mert kisebb resatauláson mennek át. Elindítottam a történetet Wattpad-on is, ahová hetente kerülnek fel a részek. Velük egyszerre itt is újra elérhetővé fognak válni, ezúttal pedig nem lesz megállás a végéig. Én már nagyon izgulok!

Elnézést kérek a kellemetlenségért! Remélem a lezárásért cserébe megbocsájtotok. 

Millió puszi, Amy

Első Díjam!

Megkaptam az első díjamat, amit nagyon szépen köszönök Lorine Wrightnak. Tényleg nagyon hálás vagyok.

Anno, amikor elkezdtem írni a blogot, igazából meg sem fordult a fejemben, hogy ezért díjat is kaphatok. Persze láttam más blogokon, hogy lehet ilyet, de nem gondoltam, volna, hogy egyszer én is kapok, vagy arra, hogy szeretnék kapni, így eléggé meglepődtem rajta tegnap és teljesen be is lelkesültem. 

Ahogy elkezdtem kitölteni, rá kellett jönnöm, hogy nem is olyan egyszerű a dolgom, mert annyi mindent tudnék belesűríteni egyetlen kérdésbe vagy válaszba, ezért órákat töltöttem vele, míg elkészültem. 

Végül összehoztam mind a négy 12 pontos feladatot és csak még hálásabb lettem közben, mert lehetőségem nyílt arra, hogy felfedjek néhány dolgot a blogomról. Választ kaptok, hogy valójában mi történt a legutóbbi részben, valamint elárulok néhány apróságot is, ami a későbbieket érintheti. 

~ Amy

Szabályok:

1. Köszönd meg a díjat, és tedd ki kitől kaptad!

2. Olvasd el annak a blogját, akitől kaptad!

3. Írj 12 dolgot az illetőről!

4. Írj 12 dolgot a saját blogodról!

5. Válaszolj 12 kérdésre!

6. Tegyél fel 12 kérdést!

7. Kommentelj annak a blogján, akitől a díjat kaptad!

8. Küldd tovább 12 embernek a díjat!

9. Cseréljetek Linket

Tedd ki a képet, egy jó látható helyre, úgy, hogy az én blogomra vezessen a link!

12 dolog Lorine blogjáról, a No Control-ról:

1. Egy olyan Larry blog, amiért egyenesen az eszemet vesztem.
2. Rosszfiús, de mégsem az a tucat story. Van benne valami különleges, ami megfogja az embert. Csak olvasod és olvasod, és egyre többet akarsz belőle.
3. A karakterek életre keltése lenyűgöző, mert pontosan olyan sokoldalúak, mint egy igazi ember.
4. Az események kibontakozása tökéletesen időzített, nem gyors, egyik pillanatról a másikra megtörténő cselekvések, hanem hagy időt arra, nem csak az olvasó ismerhesse meg őket, hanem a szereplők is alaposan kiismerhessék egymást.
5. Egyenesen rajongok Louis karakteréért, mert erősnek mutatja magát, de véleményem szerint gyenge szeretne lenni. Csupán hiányzik mellőle az a személy, aki mellett azzá válhatna.
6. Bontakozik egy Ziall szál is, ami eddig a legédesebb, amit olvastam, annak ellenére, hogy nem igazán szoktam ezt a párosítást kedvelni.
7. Úgy érzem, Harry anyukája picit homofób. Félek, hogy baj lehet belőle.
8. Perfect Payno ezúttal rosszfiú, ami meglepő, de nagyon kíváncsi vagyok, hogy valóban az marad e.
9. Tökéletesen átad egy-egy helyzetet.Félelmetes, elbűvölő és izgalmas, amikor annak kell lennie. 
10. Harry egy lányra vágyik, aki a társa lehetne, és néha már bosszant, hogy mennyire nem veszi észre a nyilvánvaló jelzéseket.
11. Louis maffiavezér, és zsarolással tartja maga mellet Harryt, de az ennek ellenére nem veszíti el minden önállóságát és nem is retteg.
12. Harry és Louis Niall hülyesége miatt találkoznak, valójában viszont csak Harry találkozik először Louisval.

A saját blogomról:

1. Mi lehetne más, mint Larry
2. A Prológust fejből tudom, mivel annyiszor elolvastam, hogy hibátlan legyen. Több mint egy hónapig írtam és eredetileg 7 oldalas volt.
3. A részeket mindig átolvasom vagy ezerszer, mert gyűlölök félmunkát végezni. Mégis ha beleolvasok egybe, rögtön javítani akarok rajtuk, ezért a közzététel után soha nem olvasom át.
4. Nagyon sok benne a pszichológia, mivel nagyon érdekel az emberi viselkedés.
5. Szeretem a kacifántos dolgokat, ezért nem meglepő, hogy itt sem vagyok épp egyenes.
6. Furcsa lehet, de van egy kedvenc részem benne – azért furcsa, mert én írom – ez a rész körülbelül a 10. fejezet lesz.
7. Már előre kitaláltam a végét, és rengeteg momentumot, ami még később fog megtörténni.
8. Később szerepet kap Zayn is, és Niallt is be szeretném vonni, de nem tervezek egyéb románcot Larryn kívül.
9. Még soha nem írtam 18+ - os részt, ezért, még ott sem tartok, de már rettegek tőle.
10. A szakadék alján ücsörgő Louis nem a valódi, nem hallucináció, valamint nem álom. Az egész a fejében zajlik. Ez egy teljesen abszurd világ, semmi nem valós, csak a képzelete szüleménye. Minden, ami ott történik, az a valóság egy-egy kivetülése a világába, ahová önmagát zárta. Létrehozott magának egy biztonságos helyet, abban reménykedve, hogy ott békére lel és elbújhat minden gond és félelme elől. Minden érzelme és ami megtörténik vele a jelenben, hatással van rá a képzeletében. Ezért van az, hogy hangokat és kaparászást hall = mert próbáltak vele kapcsolatba kerülni, majd kiabáltak = mert „valaki” tényleg igyekezett, és megjelent Harry = mert, neki sikerült megváltoznia és ezzel „betörnie” hozzá. ( Ezt a kifejezést az egyikőtöktől loptam, mert ennél egyszerűbben és célravezetőbben meg sem lehetett volna fogalmazni. Köszönöm! J ) Még ő sem jött rá, de valójában emiatt váltott a sötétség világosba.
11. Louis soha nem alszik éjszaka, csak amikor pirkadni kezd, mert fél a sötétben.
12. Harry kezelte néhányszor Markot is.

+1 Louis sokszor fog a vele történteken töprengeni, ami múlt időben játszódó részként fog megjelenni.

Válasz a 12. kérdésre:

1. Olvasóm vagy? – Már a 3. fejezettől igen.
2. Mi ihletett meg? Honnan jött a bloghoz az ötlet? – Előszeretettel hallgatok filmzenéket és komolyzenét, amik közben rengeteget gondolkodok és nagyon sok minden az eszembe tud jutni. Innen a történet alapja. Emelett egy konkrét részt írtam Ed Sheeran - Bloodstream című dalára, és természetesen a fiúkból is rendszeresen merítek ihletet.
3. Sportolsz valamit? – Lovagolok és futni is szoktam.
4. Van más is, amit shippelsz? – Nem igazán, mert Larryvel ellentétben a többi párosításnak nincs valóságalapja, így nem tudom annyira beleélni magam.
5. Hiszel is Larry-ben? – Teljes mértékben és megingathatatlanul. Minden videó, kép, egymásnak éneklés a színpadon, a tetkók, és az apró érintések, és momentumok, amik titkosak akartak lenni, de nem sikerült, az bizonyíték arra, hogy igaz. Mással ezt nem lehet magyarázni. Egyébként ahogy egymásra néznek, az már nekem bőven elég, mert az ember máshogy néz a barátjára és máshogy a szerelmére.
6. Ki a kedvenc énekesed? (lehet nő, férfi) – Hmm… Ez beugratós kérdés? :D Egyértelmű, hogy a fiúk közül, méghozzá Louis. Teljesen ismeretlenül találkoztam először a bandával, amikor megnéztem a Where we are-t, ahol rögtön kiszúrtam Louist. Azután két hónapig nem is igazán foglalkoztam velük, de kaptam egy számot, hogy hallgassam meg, látatlanban beleszerettem a hangjába és onnantól nem volt megállás. Az csak plusz volt, amikor beazonosítottam a hangot és meglepetésemre rájöttem, hogy kétszer szerettem bele.
7. Mit kéne változtatni az írásomon? Kaphatok tanácsot? – Változtatni? Miért kéne? Tökéletes ahogy van, de szerintem ezt minden résznél elzengem az ódáimban.

8. Mi a háttered a telódon? – Hármat állíthatok be, így van egy Louism, a másik kettő pedig egy páros kép, ahol az egyiken Harry, a másikon Louis van.
9. És a gépeden? – A gépem totál 1D, így szerintem nem meglepő, hogy Louis.
10. Szoktál képeket/fejléceket szerkeszteni? – Nem igazán értek hozzá, de szeretek fotózni és azokon az egyszerűbb dolgokat meg tudom csinálni. Néha pedig mémet is csinálok, ha eszembe jut egy jó.
11. Szerinted milyen szín illene ehhez a bloghoz? – Pirosra és kékre szavazok, de nem vetnék meg egy zöldeset sem. Sőt talán még jobban is tetszen is mint amit először írtam.
12. Hülye kérdéseket tettem fel, igaz? – Dehogy is. Miért lennének azok? Rossz válasz előfordulhat, de, hogy rossz kérdés... Kérdezni nem lehet rosszul.

Az én kérdéseim:

1.       Mikor szoktál időt szakítani az írásra?

2.       Van ezen kívül más hobbid?

3.       Milyen típusú filmeket szeretsz?

4.       Kitartanál Larry mellett a végsőkig?

5.       Miért kezdtél el írni?

6.       Mi volt az első blog, amit olvastál?

7.       Miért kezdtél el hinni Larryben?

8.       Ha szabadon, adottságtól és tudástól függetlenül választhatnál, milyen munkád lenne?

9.       Ha olvastad a blogom, mit gondolsz róla? Nem fogalmazom túl a dolgokat?

10.   Előfordult már, hogy valaki olyan olvasott bele egy általad követett blogba, akinek nem kellett volna?

11.   Melyik az a hely, ahová szívesen elutaznál?

12.   Előre kitalálsz egy részt, vagy csak leülsz a géphez és leírod, ami eszedbe jut?

Akiknek küldöm:

Elesha Kilam

Madelyn Moore

Skye
Lorine Wright

Fray Liz 

Goldy Veil

Pezzy Argent

5. fejezet - Csak azt akarom, hogy menj el!

Sziasztok!

Először is, mindenkinek Boldog Új Évet!!!! :))))

Elértük az 1000 oldalmegjelenítést. Jóóó... talán ez nem olyan nagy szó, de nekem igen, szóval oda és vissza vagyok a boldogságtól. Köszönöm! 

El sem tudom mondani mennyire örülök, hogy tetszett az előző rész, mivel, személy szerint az egyik kedvenc momentumom volt, hiszen az egyik karakter tulajdonképpen fordulóponthoz érkezett. Belátta, hogy ahhoz, hogy változást érjen el, előbb neki kell megváltoznia. 

Ami Louist illeti, sokat emlegetitek, hogy remélitek nem lesz ilyen, meg megnyílik stb. Válaszolok minden kommentetekre, de azért ide is lefirkantom gyorsan összefoglalva, hogy mivel a történetben ő az úgynevezett "Titok" , így a személyisége elég rejtett, de hamarosan mindenre fény derül. Ígérem. Talán nem rögtön a teljes igazság, de azért abban segíteni fog, hogy egy picit jobban meg lehessen érteni, miért olyan, amilyen.

Végül van egy kérésféleségem. Az utolsó három rész mindegyikéhez érkezett egy "Elolvastam" vélemény, ami miatt nem vagyok mérges, egyáltalán, ne értsetek félre, hiszen én kértem, hogy legyetek őszinték. Úgy szeretnék írni, hogy mindenkinek tetsszen, viszont nem tudom a hibákat kijavítani, ha nem tudom, hogy mi az. Szóval az szeretném kérni, hogy, ha nem tetszik, akkor azt is írjátok le nyugodtan, hátha tudok valamit tenni az ügy érdekében. Köszönöm :) 

A részről röviden annyit, hogy szemszögváltáshoz érkeztünk, vagyis...hmm...egy harmadik szemszöghöz érkeztünk. Mindenképpen várom a véleményeket.

Jó szórakozást! :)))

~ Amy

Az elveszett fiú

Kellemes csend ölelt körbe ma is, mint mindig. Ma? Van itt egyáltalán ma? Napok, hetek, hónapok, vagy akár évek? Telik itt egyáltalán az idő?

Nem tudtam, és nem is érdekelt. Törökülésben ücsörögtem szakadékom alján, ahogy mindig is tettem azóta, hogy ide érkeztem.

A zuhanás nem volt kellemes. A szél a fülem mellett süvített és a ruhámba kapott, miközben egyre csak lefelé haladtam. Körülölelt a sötétség, így nem láttam semmit, mégis ott motoszkált bennem a késztetés, hogy lehunyjam a szemem, vagy kapálózzak, de annyira lefagytam, hogy csak hagytam érvényesülni a gravitációt.

Jól döntöttem, amikor mindent magam mögött hagytam, mert tisztában voltam vele, ha visszamennék, akkor megint csak ide kívánkoznék. Mégis iszonyatosan féltem.

Nem tudtam mikor érek földet, de amikor háttal nekicsapódtam, azt hittem meghalok. Úgy éreztem, mintha az összes csontom egyszerre tört volna darabokra. A tüdőmből az minden levegő kipréselődött, és néhány percig csak kétségbeesetten próbáltam megemelni a mellkasom, eredménytelenül. Kivert a víz, köhögtem és fulladoztam, míg kis küzdelem után sikerült újra levegőt vennem. Az oxigén után égő szervezetemnek ez olyan érzés volt, mintha hideg vízzel árasztottak volna el belülről. Sikerült nehézkesen összeszedtem magam, majd az oldalamra fordultam, és felültem. Meglepve tapasztaltam, hogy fájó tagjaim ellenére mindenem egyben van, valamint tökéletesen tudom használni őket. Körbenéztem, hogy megtudjam hol vagyok, ennek következtében pedig újabb rémülethullám kerített hatalmába, amikor nem láttam mást feketeségen kívül. Magam előtt kezdtem hadonászni a karommal, de csak a felkavart levegőt éreztem. Kétségbeesetten pillantottam felfelé, ahonnan az egyetlen fényforrást reméltem, és hosszas szemmeresztgetés után is csak egészségtelen sárga fényt láttam magam felett, ami egyedül arra volt jó, hogy megbizonyosodjam róla, nem vakultam meg.

Végigtapogatni az alattam elterülő talajt, amit durva, éles kavicsok borítottak. Négykézláb mászva indultam meg előre, mert biztos voltam benne, hogy a szakadéknak kellett, hogy legyen fala. Egy kis idő múlva beleütköztem valamibe, ezért feltérdeltem, és óvatosan megérintettem. Föld és apró kavicsok szorultak a körmöm alá, amiből tudtam, hogy megtaláltam, amit kerestem.

Újra négykézlábra álltam, mivel nem akartam megbotlani, és addig kúsztam, amíg a másik falhoz nem értem, felállva pedig azt is feltérképeztem a kezeim segítségével. Teljesen egyformának tűntek. Nekivetettem a hátam, majd hosszú léptekkel elindultam visszafele. Mivel már kétszer megtettem az utat, biztosra vehettem, hogy egyedül a talpam alatt csikorgó kövek nehezítik meg a járást. A lépteimet számoltam, míg tudtam haladni, majd megfordultam, és újra lemértem a távolságot. Harminckét lépést mértem oda-vissza. Lecsúsztam az egyik fal mentén, és a tövébe ültem. Megnyugtatott a tudat, hogy mindent kiderítettem az új, biztonságot ígérő otthonomról.

Soha nem unatkoztam. Olyan kellemes volt az engem körülölelő csend, hogy kiélveztem minden percét. Nem voltam szomjas, éhes, vagy álmos. Nem éreztem semminek a hiányát. Néha felpillantottam, hogy meggyőződjek róla, még látok, de hamarosan már ez sem érdekelt. A szememet lehunytam, mert úgy éreztem feleslegesen tartom őket nyitva, hiszen hiába szoktam hozzá a sötéthez, soha nem láttam semmit.

Néha-néha kaparászást hallottam magam körül, mintha valaki a föld alól, vagy a falak mögül igyekezne kiásni magát, olykor pedig visszhangok is csatlakoztak hozzájuk. Halk kiáltozások, amik alig hallhatóan verődtek vissza a földes falakról, majd kis idővel később semmivé foszlottan haltak el.

Ismerősként üdvözöltem az érzést, amitől csak nemrég vettem búcsút. Féltem. Nem a hangoktól, hiszen ennél jóval rémisztőbb dolgokkal is találkoztam, hanem a gazdájuktól. Féltem, hogy valaki utánam jött, és engem keres. Ha rám talál, akkor akaratom ellenére biztosan visszavinne a felszínre, nekem pedig nem lenne erőm küzdeni ellene. Borsódzott a hátam, mert úgy éreztem, hogy a mögöttem lévő fal instabil, és képes lenne egyszerűen megnyílni, a mögötte rejtőzködő rémségek előtt, hogy azok könnyűszerrel elragadjanak. Elhúzódtam a földes képződménytől. A hangokat kizártam fejemből, csak sodródtam. Hosszú ideje először éreztem magam biztonságban.

Nem tudtam mennyi időt töltöttem el a semmit tevéssel, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer valami újra megzavarhatná a nyugalmamat. Azzal győzködtem magam, hogy itt nem találhatnak rám.

Egyszer valaki úgy gondolta, talán jó viccet űz velem, ha olyan hangosan ordibál odafentről, hogy azt higgyem halláskárosult leszek. A falak ahelyett, hogy elnyelték volna a hangot, inkább felerősítették. Kénytelen voltam a fülemre tapasztani mindkét tenyerem, de még így így sem segítettem magamon sokat. Megfontoltam, hogy ráordítok az illetőre, tűnjön el, de hamarosan abbahagyta, így nyugodtan engedtem le karjaimat. Még kivártam egy keveset, hátha ismét rákezd, de nem tette.

Kavicsok csörgésére kaptam fel a fejem. Ilyet még sosem hallottam. Egyedi hang volt, mint mikor a kövek a rájuk nehezedő súly miatt nyikorogva mozdulnak el egymáson. Nem voltam egyedül.

Felpattantak a szemhéjaim, de olyan váratlan világosság hatolt a pupilláimba, hogy hiába hunyorogtam, könnyezni kezdtem.

 Ismét egy apró nesz, ezúttal közvetlenül a hátam mögül. Az összes szőrpihe felállt a nyakamon; úgy éreztem, mintha valaki figyelne. Egy hirtelen mozdulattal fordultam meg, de senkit nem láttam, mégis megdermedtem. Először pillantottam meg tartózkodásom helyét, és döbbenetemre minden olyan volt, ahogy elképzeltem. A falak, a talaj, a kövek a csodás színeikkel. Barna, fekete, szürke… hiányzott a látásom. De miért lett világos? Fölöttem, nagyon magasan a szakadék peremének széle magasodott, azon túl pedig az egészséges kék ég. Kék?

- Borzasztó magasak ezek a falak – Egy mély hangot szólt abból az irányból, amerre még az imént a sötét csendet élveztem. Meglepetésemben, ijedten sikítozva ugrottam ültömben hátra. Egy vállig érő, göndör hajú fiú ült velem szemben, hozzám hasonlóan törökülésben, és engem fürkészett üde zöld szemeivel. Erőltettem a memóriám, hátha felismerem akár egyetlen vonását, de rá kellett jönnöm, még soha nem találkoztam vele.

A fiú mindentudóan nézett rajtam végig, látszott rajta, hogy a gondolataiba merül néhány perc erejéig, majd felemelte tekintetét az ég felé.

- Régóta vagy itt? – Valamiért érdekesnek találhatta a felszínt, mert még mindig azt bámulta. – Odafentről érkeztél?

Kerestem a szavakat, de olyan régen szólaltam meg utoljára. Nem hittem benne, hogy sikerülne bármilyen tiszta hangot kipréselnem magamból.

- Annyira nagyot estél, hogy nem tudsz beszélni? – Kérdezte nevetve, immár nekem szentelve minden figyelmét.

Már jó ideje nem beszélt hozzám senki, és most rájöttem, hogy nem is hiányzott. Nem ő volt az első, aki lenézett és kinevetett, de mégis fájt. Arra jutottam, hogy az előttem ülő ember, nem volt más, mint egy betolakodó, aki azért jött, hogy belerondítson az békémbe. Dühített, hogy egyszer csak itt termett a semmiből, és mindent tönkretesz. De miért van itt egyáltalán?

- Mi… miért vagy itt? – meg kellett köszörülnöm a torkom, mert az első szó csak suttogás volt, a többi pedig rekedt nyöszörgés, viszont még így is sikerült számonkérő éllel beszélnem, nem tetszésem jeléül.

A fiú megrántotta a vállát, majd lehajtott fejjel az előtte lévő kövek közé dúrt, egyet kiválasztott és forgatni kezdte újai között.

- Te miért vagy itt? – A követ figyelte, ahogy az ide-oda bukfenceztetett a tenyerében.

- Nem tartozik rád – Olyan hidegen válaszoltam, amennyire tudtam. Ő erre mindentudóan bólogatni kezdett, de nem mondott semmit. - Menj el! – förmedtem rá, mert nem úgy tűnt, mint aki magától elindulna.

- Miért tenném? Itt minden olyan egyforma. Nem mindegy, hogy hol vagyok?  – húzta el a száját.

- Nem érdekel hová mész, csak hagyj békén! Egyedül akarok lenni!

- Hogy hívnak? – kérdezte közömbösen még mindig magát szórakoztatva a kővel.

- Az nem tartozik rád. Menj el! – kiabáltam rá.

Fújtatásomat újra és újra visszaverték a falak, és én kikerekedett szemekkel hallgattam a természet játékát. Elég jól ismertem magam ahhoz, hogy kihalljam hangomból a kétségbeesést. A rezgés hatására a falak oldalán néhány lazábban álló törmelék kimozdult a helyéről, és potyogni kezdtek a földre.

- Ne kiabálj, mert megfájdul tőle a fejem – motyogta az előttem ücsörgő zavaró jelenség.

Még neki állt feljebb!

- Az a te bajod – szűrtem a fogaim közt közönyösen. Azért vettem néhány mély lélegzetet idegeim csitítása végett.

A levegőbe dobta a kezében lévő apró képződményt, amit követett a tekintetével, és tenyerét szétnyitva próbálta elkapni.

- Mégis hány éves vagy? – kérdeztem felhúzva szemöldököm. Fixíroztam a kavicsot, ahogy a levegőbe emelkedik, majd újra landol a hatalmas kézben.

 - Miért akarod tudni?

- Mert csak a gyerekeket foglalja le az ilyen játék – morogtam az orrom alatt.

- Akkor én egy gyerek vagyok – mosolygott saját kijelentésén. Megforgattam a szemeim.

- Elmennél? – továbbra sem viseltem el a jelenlétét, de nem volt kedvem megint kiabálni.

- Merre? Jobbra vagy balra? - A kő felrepült.

- Tök mindegy. Csak el - Beleesett a tenyerébe.

- De merre jobb? Mi van jobbra és mi van balra?

Fent, lent.

- Fogalmam sincs – válaszoltam őszintén. Újra a magasba szállt, néhányat saját maga körül fordulva.

- Mióta vagy itt? –  a hangja picit több érdeklődést mutatott, mint eddig. A kavics landolt.

- Már egy… jó ideje – képtelen voltam kizárólag a beszédre koncentrálni, megbabonázott a játéka. Egyébként sem tudtam, hogy pontosan mennyi időt töltöttem el ezen a kietlen vidéken.

Könnyed, nehéz.

- És még nem jártál semerre? Nem tudod van-e vége ennek a szakadéknak, vagy sem? - Fent.

- Még… nem,… még nem néztem meg. Egyébként egy szakadéknak nem hiszem, hogy lenne.

A kavics nem repült fel újra, hanem megállt a tenyerébe, majd egyszerűen a földre ejtette. Megszeppenve pislogtam az eldobott kőre.

- Mindennek van kezdete és vége - Kinyújtóztatva hosszú lábait felállt, és elém lépett. - Harry vagyok – nyújtotta felém a kezét.

- Louis – motyogtam, de nem viszonoztam a gesztust.

- Nos, Louis… - rám mosolygott. -  Van kedved velem megnézni, hogy mi van ennek a poros gödörnek a végén?

Képtelen voltam bármiféle reakcióra. Eddig jól meg voltam egymagam. Minek mennék vele? Hogy lejárjam a lábam feleslegesen? Ez egy végtelen szakadék, hiába nem jártam be, tudom, hogy így van.

Harry az arcomat fürkészte, ahogy én az övét. Sírni akartam. Felbukkant egy furcsa idegen, akitől félnem kellett volna, de nem bántott, mint ahogy azt vártam, és ez különös érzést keltett bennem, amit magam sem tudtam beazonosítani. Csak abban voltam biztos, hogy nem akarom, hogy elmenjen, mert, bár eredetileg el akartam menekülni, most tisztában voltam vele, mindegy mit felelek, el fog indulni, és itt hagy, egyedül. Össze voltam zavarodva. Már nem tudtam, hogy melyik ösztönömre hallgassak - megbízzak benne, vagy sem - de az előttem tartott kéz ugyanakkor reményt ébresztett bennem valami még ennél is jobb iránt.

Mit tegyek?

Harry csalódottan húzta oldalra a száját. Leengedte a karját, és az ellenkező irányba lépett.

El fog menni! Itt fog hagyni! Most, hogy ízelítőt kaptam abból, milyen, ha úgy beszélnek velem, hogy nem ér semmi baj, már nem akartam többé a sötétben ücsörögni a hangokat hallgatva, amikre most képtelen voltam félelem nélkül gondolni.

- Várj! – kiáltottam fel hirtelen kétségbeesve, pedig még ott állt előttem.

Visszafordult, és újra rám mosolygott leplezett érzelmek nélkül, teljesen őszintén. Ismét kinyújtotta karját, én pedig elfogadtam. Felsegített a földről. Úgy éreztem, mintha egyszerre vagy ezer tűt szúrtak volna a lábamba. Egy picit imbolyogtam, de Harry erősen tartott, megvárta míg megtalálom az egyensúlyom.

- Menjünk – Indult meg előttem, arcán a levakarhatatlan vigyorral, nekem pedig nem maradt több időm a testem reakcióinak felmérésére, mivel igyekeznem kellett, ha nem akartam lemaradni.

Mellé szaladtam, miközben a kanyon messzi végét pásztáztam, ahol úgy tűnt, az árok két fala össze fog záródni felettünk, és így meg is találjuk a végét, de ahogy előre haladtunk, az, amit kerestünk, ugyan olyan távolinak tűnt.

4. fejezet - Téged hívlak, de nem válaszolsz

Halihó!

Mivel erre a hétre dupla részt ígértem, ezért meg is kapjátok. Ne felejtsétek el elolvasni az előző részt, nehogy lemaradjatok, mert szorosan kapcsolódnak egymáshoz és kicsit hamar tettem ki egymás után, ezért lehet, hogy elkerüli a figyelmetek, de legalább nem kellett sokat várni a folytatásra.

A véleményekre most is, mint mindig kíváncsi vagyok és érdekelne, tetszett-e, hogy dupla rész volt, vagy sok ez így egyszerre. 

Jövőhéten Vasárnap már az 5. fejezet következik, ami egy kicsit más lesz mint az eddigiek és bevallom, már félkész állapotban heverészik a gépemen és egyre jobban izgat a dolog, hogy mit fogtok hozzá szólni.:D 

Mindenkinek kellemes pihenést és jó szórakozást! :)

~ Amy

A forrósága ellenére hagytam a reggeli kávémnak, hogy végigégesse a torkomat. Szinte jól is esett, a fájdalom végre elterelte a figyelmemet a nyomasztó érzésről a mellkasomban.

Kísértettek a tegnapi események. Egész éjjel valahányszor lehunytam a szemem, az agyam Louis ámokfutását vetítette. Amikor a könyörgő, rémült tekintete rám tévedt, verejtékben úszva, gyűrött ágynemű között ébredtem.

Gyötört a bűntudat, amiért tétlenül néztem végig a leszedálását, és a megbánás is a szakszerűtlen eljárásom miatt. Amatőr módon a saját sikervágyamat helyeztem előtérbe a betegem helyett. Felelősséggel tartoztam érte, de cserben hagytam és ez az alkalmasságomat is megkérdőjelezte. 

A falatozó kis óráján követtem nyomon az előre vánszorgó mutatókat. Hamarosan elérték a rendelésem időpontját, de egyenlőre őrlődtem a maradás és indulás között.

Visszahelyeztem a csészémet az alátétre, és a tányéromon összemócsingolt tükörtojás-szalonna párosításra bámultam. Bármennyire tagadtam, egyre jobban féltem Louistól. Liftezett a gyomrom és étvágytalanságban szenvedtem, ha a viszontlátásra gondoltam. Valahányszor belépett valaki a vendéglőbe, annyiszor rezzentem össze ijedten az ajtó fölé akasztott csengő hangjára. Enyhe üldözési mániám is kialakult, röpke egyetlen nap alatt. A korábbiak margójára úgy éreztem bármikor megtámadhatnak.

Pedig semmi rosszat nem tett, csak felemelte a hangját és kifejezte a nemtetszését. A papírral sem talált el, de mi van, ha legközelebb valami súlyosabb akad a kezébe? Ha figyelmetlen leszek, ő pedig agresszívabb? Liam jogosan akadékoskodott a karton miatt, és ostobának tartottam magam, amiért nem hallgattam rá. Mi lesz, ha egy nála is nehezebb esettekkel hoz össze a sors? Őket is tovább adom, ha valami nem a tervek szerint alakul? 

Ugyanakkor ott volt bennem a megsokszorozódott bizonyítási vágy. A kezdetektől fogva nem csak egy munkát bíztak rám. Bizonyítanom kellett a mentoraimnak, magamnak, a szüleimnek. legfőképp pedig Louisnak is be akartam bizonyítani, hogy sokkal több vagyok annál a beképzelt, magas lóról beszélő mitugrásznál, akinek leírt.

Újabb csilingeléssel egy alacsony fiú érkezett a bisztróba, és az előttem lévő bokszban foglalt helyet. A pincérlány azonnal a szolgálatára sietett.

- Egy rántottát szeretnék – Átlagos hangon beszélt, ellenben a páciensemmel, akinek egyedien magas és rekedt hangjához még hasonlót sem hallgathattam.

- Majd ha én engedélyt adok, akkor láthatja! Maga sem kéri a beleegyezésem, hogy írogasson rólam!

Az otthonomban pihenő jegyzetemre gondoltam, amit azóta nem forgattam a kezemben, de egy újabb beszélgetés foszlány bebizonyította, hogy nincs is rá szükségem. A tudatalattim szóról szóra megőrzött minden pillanatot. Számtalanszor elemezhettem ki.

– Sean azt ígérte, minden rendben lesz, és segíteni fog, de hazudott! Gyűlölök itt lenni! Gyűlölöm, hogy megbámulnak miközben fürdök! Gyűlölöm, hogy hozzámérnek! Gyűlölöm, hogy emberek között vagyok! Még a mosdóba is velem jön valaki! Gyűlölök mindenkit, aki itt van! Gyűlölöm, hogy csak néznek, de nem látnak!  Elegem van abból, hogy soha nem a saját ruhámat kapom vissza, és felfordul a gyomrom ettől az undorító penész szagtól! Gyűlölöm az egész helyet!

Félretéve a jólneveltségemet, a cseresznyemintás terítőre támasztottam a homlokomat és lehunytam a szememet. A halántékom percről-perce fájdalmasabban lüktetett.

Bűntudatom volt, amiért nem fogok bemenni. 

- Gyűlölöm, hogy csak néznek, de nem látnak!

De mitől fakadhatott ki? Mit jelent ez a mondat? És a legfontosabb kérdés, ki az a Sean?

Az anyukámnak tehetsége volt a fontos pillanataim a megzavarásához. A neve sürgetően világított a kijelzőn. Tétováztam kicsit, mert hasonlóan a többi anyához, az enyém is remekül ismerte a gyermekét. Bár nem láthatott beszéd közben, de a bizonytalanságot egyből kiszúrná a hangomban. Kivéve, ha más uszította rám és eleve tud mindent.

Vártam még öt percet, hátha ő maga teszi le és akkor később elég magyarázkodnom, de egyre több rosszalló pillantást kaptam a környezetemből a zajkeltés miatt.

- Harry! Csakhogy felvetted! Már kezdtem aggódni...

- Szia! Ne aggódj, csak nehezen találtam meg a telefonomat. Tudod milyen rendetlenséget tartok a táskámban – Egy ilyen elnyűtt szöveggel lehetetlen volt beetetni. Az esélytelenek nyugalmával előre kudarcként könyveltem el a sablonos hazugságomat.

- Megnyugtattál.

Engem meglepett. 

- És most mesélj! Nem is beszéltünk, mióta visszamentél az egyetemre. Felvettél minden tantárgyat? Nagyon zsúfolt a heted? Sikerült a rezidenskedést is beosztanod? Megint Dr. Gilberthez kerültél?

A lelkesedése elaltatta minden gyanúmat a "véletlen" hívással kapcsolatban. Megkönnyebbüléssel töltött el egy könnyed beszélgetés ígérete.

- Igen, felvettem mindent. Néhány tárgy maradt erre az évre, szóval délelőttönként ráérek asszisztálni, aztán irány a suli – újságoltam mosolyogva. Magam elé képzeltem, ahogy a vonal másik végén minden mondatom után bólint, bebizonyítva a figyelmét. Szokása volt ez a mozdulatsor.

- Remekül hangzik, de miért pont délelőtt? Ez ugye nem megy a tanulás rovására? Sokszor fogsz hétvégén dolgozni? Hazajöhetnél néha...

- Lassíts kérlek! - nevettem. 

Itt már óvatosabban kellett felelnem. A tetteimet egyetlen módon magyarázhattam, de hezitáltam, hiszen még magam sem tudtam meddig marad a betegem az enyém. Amiről nem tud, az nem fáj neki. Korai volt beavatnom. 

- Ne félj, nem lesz semmi gond – Jókedvűen kuncogtam tovább, mintha saját magam lennék a könnyedség.

- Valami baj van kicsim? – kérdezte anya aggodalmas hangon. - Részeg vagy?

Lehunytam a szemem. Innentől kénytelen voltam válaszolni, ha nem akartam két órán belül elszenvedni a szemtől-szembeni vallatást.

- Igazából kaptam egy saját beteget.

Anya ujjongása a készüléken keresztül is fülsértő volt. Kiáltozott, sikongatott, a dübörgésből ítélve pedig pompomlány módjára ugrált a szoba közepén.

- Fantasztikus! Úgy örülök, kisfiam! Ezek szerint ígéretesnek tartanak. A diplomaosztó után biztos állást is ajánlanak!

A dicsérő szavai tovább rontottak a válságos helyzetemen. Anya nyilván alig várta, hogy elújságolhassa apának a jó híreket. Újabb két számomra fontos embernek okozok csalódást a gyávaságom miatt.

- Anya… - sóhajtottam már eleve bűnbánó hangon. - Az a helyzet, hogy én erre alkalmatlan vagyok. Visszalépek – Egy szuszra hadartam el az egészet. Furcsán megkönnyebbültem miatta, tehát valószínűleg jó döntést hoztam. Fiatal voltam. Rendes felügyelet mellett sokat tanulhatok a többi orvostól. Sokkal több életet is megmenthetek így, egyet megéri feláldozni értük.

A vonal recsegett. Anya egyik füléről a másikra csúsztatta a készülékét. Torkot köszörült, de nem szólalt meg.

- Anya?

- Miért döntöttél így? – puhatolózott. A hangja szigorúan szólt. Pillanatok alatt megkomolyodott.

- Ahogy mondtam. Nem vagyok rá képes.

- Ugye nem Mark miatt?

- Nem, nem! Ez teljesen más. Neki semmi köze ehhez! – tiltakoztam gyorsan. Őt tisztességtelen lenne belekeverni az ügybe.

- Akkor mi bánt? - kérdezősködött tovább szelíden.

Anya éveken átívelő szeretete és törődése még mostanság is töretlen maradt. A szüleimmel mindig is jó kapcsolatot ápoltam, de vele a bensőségesebb beszélgetéseket sem éreztem kínosnak. A sors kegyes volt hozzám, amiért ilyen anyával áldott meg. Több sem kellett a megértést sugalló hangjánál, egyszerűen minden kibukott belőlem.

- Liam betege volt, de ő nem hisz benne. Azt mondja rengeteg orvos vallott kudarcot vele korábban. Ha nem próbálom meg, elvitetik. Tegnap volt az első beszélgetésünk. Leállítottam a gyógyszereit és a kartonját se olvastam el. Ezzel a módszerrel jó eredményekre számítottam, de csak veszélybe sodortam magamat. Tegnap… azóta tartok tőle… - vallottam be kelletlenül. Felszabadultnak kellett volna lennem, amiért beszéltem róla valakinek, de helyette még ingerültebb lettem. Dühös voltam Liamre, amiért rám sózta a feladatot, az igazgatóra, amiért engedte és legfőképp magamra, mert vállaltam.

- Mi történt? Megtámadott? - kérdezte anya aggodalmasan. Őt is feleslegesen izgattam fel, ami fokozta az indulataimat. Egy enyhébb migrén vasmarkával szorongatta meg a fejem.

- Nem! Igazából, semmit nem tett, csak kiabált... A gyógyszerek sem ürültek ki teljesen a szervezetéből...

- Azt mondtad félsz tőle, de most úgy hangzik, mintha védeni akarnád.

- Mert furcsa volt az egész. Alig beszéltünk, mégis pillanatok alatt bepöccent semmiségeken. Azt hiszem egy kicsit az én hibám is...

- Mesélj róla - noszogatott.

- Kétszer találkoztunk és a betegem...

- Csak általánosságban.

Mély levegőt vettem. NAgyon nem szerettem volna Louisról csevegni.

- Hát... Alacsony. Olyan magának való típus. Nemigazán beszélget senkivel és a többiek is kerülik. Elég... Fölényesen viselkedett velem, mondjuk kezdeményezni sem akart.

Ennyi információval anyának meg kellett elégednie. Egy átlagos ember viselkedési mintája is lehetett volna a leírásom. A többit túl személyesnek tartottam megosztani vele.

Hosszú csend állt be kettőnk közé. A saját fogaskerekeimen kívül anyáé is munkába állt, de az ő tekervényei hamarabb jutottak egyről a kettőre.

- Emlékszel, amikor kiskorodban elvittünk az állatkertbe? 

- Ez hogy jön ide? - kérdeztem fásultan.

- A hüllőházban volt egy apró kis gyík, aminek fura gallérja volt…

- Chlamydosaurus kingii. Jól megjegyeztem, igen.

Valamilyen tanácsra számítottam tőle egy régi emlék felidézése helyett, de azért nem restelltem válaszolni, még ha nem is értettem az egész lényegét. 

- Jobban féltem tőle, mint az oroszlánoktól. Nagyon megijedtem, amikor felállt a csuklyája és rám sziszegett - nevettem, mert ez a kiskori félelmem felnőtt fejjel butaságnak tűnt.

- Arra is emlékszel mit mondtam akkor?

- Hogyne. Az a gyík ezerszer kisebb, mint én. Sokkal jobban fél tőlem, mint én tőle.

Anya hallgatott, a gyanús csend miatt pedig újra lejátszottam magamban a választ.

A hirtelen megvilágosodásba beleszédültem. Logikus és sok mindent megmagyarázna. Az elszeparálódást, a makacsságot, a végtelen arroganciát.

Louistól az első foglalkozásom alkalmával tanulhattam valamit, amit a diákoknak nem mondanak el az órán és a mentoruk sem figyelmezteti rá őket. Alázatra a munka és a beteg iránt. Orvos akartam lenni, de csak akkor válhattam azzá, ha képes voltam ennek tükrében megváltozni.

- Köszönöm anya, szeretlek!

Döntöttem. Akartam az a munkát. A hirtelen tettvágy miatt önkéntelenül emelkedtem fel az asztaltól. Késésben voltam, és mindkét kezemre szükségem volt a pakoláshoz.

- Én is. Sok sikert! – A mindentudó hangja elárulta. Az egész beszélgetésen több célja volt üres fecsegésnél.

Előhalásztam a tárcámat és a tartozásomat az asztalra dobtam. Nem tudtam mennyit kellet fizetnem, ezért jókora borravalót is hátrahagytam. Kiiramodtam a napsütésbe. Még tíz percem maradt a terápia kezdéséig.

Őrült módjára száguldottam keresztül a városon, igyekezetemben Emma irányába is csak egy intésre futotta. Kívülről ziláltnak tűntem a gyűrött köpenyemben, de belül rend és fegyelem uralkodott. Tudtam mit kell tennem. 

Végig igazam volt. Louisnak türelem kellett. Az orvosai eddig úgy bántak vele, mint beteggel, aki elindult egy bizonyos úton, pedig valószínűleg helyben toporgott. Új orvosként hasonlóan álltam hozzá a fogadalmam ellenére. Rutinos betegként gondoltam rá, de még egy lépéssel előbbről kellett kezdenem.

- Doktor úr...

- Jonathan! – üdvözöltem jókedvűen az ajtóban álló férfit. – Merre van a beteg? - kutattam a válla fölött a folyosón. 

- Sajnálom, de most nem hozhatom ide. Ha meg kívánja tartani a kezelését, akkor azt a szobájában kell tennie. Megmutassam merre van?

Habozás nélkül bólintottam. Sietősen magamhoz vettem a mappámat és csatlakoztam az ápolóhoz. Megannyi friss felismerés után kín lett volna a várakozás holnapig.

Louis szobája a közelben kapott helyet. A kacskaringós folyosókat ismertem Liam miatt, az ő betegeit is itt szállásolták el. A tizenkettes szobánál álltunk meg a baloldalt, egy zsákutca végén. A nehéz ajtót zárva tartották.

- Idekint várok. - Johnatan a folyosó egyetlen székére telepedett.

Kínosan követtem az illemet, és bekopogtattam Louis szobájába, mielőtt beengedtem magam. Egészen addig eszembe se jutott megkérdezni miért nekem kellett idejönnöm, ezért vágott mellbe az odabenti látvány.

A szoba kicsi volt, hatalmas belmagassággal. Egyetlen magasan beépített ablakot láttam, előtte sűrű rácsokkal, valamint szintén egy darab egyszerű széket és ágyat a bal oldali fal mentén. Ebbe kötözték le Louist.

- Szia! – szólaltam meg sokára. Időre volt szükségem, míg a közönyös orvos helyett, az ember győzött bennem. Ő képes volt felfogni az abnormális helyzetet és tapintatosan megszólítani egy pórul járt embert.

A bokáit és a csuklóit csatos bőrbilincsek, a testét hevederek fogták szorosan az ágyhoz. Távolról nézve moccani sem tudott.

Leültem a székre, hiszen a foglalkozásunkat egyikünknek el kellett kezdenie, de a betegem arca láttán hezitáltam. Üres tekintetével a plafont bámulta, miközben a könnyei egyre csak a bőrét áztatták. A vörösre duzzadt szemeiből indultak, a halántéka mentén folytak le a fülébe és a lepedőre, maszatos csíkokat hagyva maguk után.

- Ma is megtartom a kezelést, ha nem baj – Mivel most sem válaszolt, érdekelt volna tudatában van-e egyáltalán a jelenlétemnek. – Szeretnék veled beszélgetni a tegnap történtekről... Vagy mindegy, hogy miről, csak beszéljünk. Felőlem az időjárást is megvitathatjuk...

 A mostani néma csend rosszabb volta a tegnapinál. Idebent tényleg csak a légzésünk hallatszott.

- Kérem, engedjen el… – Louis hangja rekedten csengett, a mondat végére pedig elcsuklott.

- Sa… Sajnálom, de nem tehetem.

Összeszorította a szemhéjait, amik alól újabb cseppek buggyantak ki. Szerettem volna elfordulni. Ha valaki mások szeme láttára sírt, akkor mindenki ösztönösen megtette, mert nem akarta látni egy ismeretlen ember szenvedését. Én viszont orvos voltam, több empátival, mint bármelyik. Lesütöttem a szemem.

- Láttam a jegyzetedet rólam... Köszönöm, hogy a te szemeden keresztül láthattam magamat. Sok dologban igazad volt sajnos. Tükröt tartottál elém, ami nélkül sosem jövök rá.   – Ha ő nem beszélt, megtettem helyette én. Tudnia kellett mi mindenért lehetek hálás a számára. –  Nagy hibát követtem el azzal, hogy feltételezésekbe bocsátkoztam veled kapcsolatban, ráadásul azt hittem a jó orvoslás kulcsa a határozott fellépés. Bocsánatot szeretnék kérni a rámenősségem miatt. - Sóhajt követett sóhaj, Louis pedig tovább könnyezett. 

Valamit mondanom kellett, ezért ismét az emberségemet választottam, és az arcát fürkészve nekiveselkedtem monológomnak.

- Tegnap eléggé megijesztettél – kezdtem lassan. - bár nem a te hibád. Miattam volt az egész. Sajnálom, de még soha nem kerültem ilyen helyzetbe. Az orvosok azt mondják át tudják érezni a páciensük fájdalmát, de rájöttem, hogy ez hazugság - Szörnyen éreztem magam. Nem a feloldozás reménye miatt kértem a bocsánatát. Egyszerűen így éreztem helyesnek. - Amikor az orvos azt mondja a betegnek, hogy tudja, miről beszél, akkor hazudik, hiszen csak a bizalmát akarja elnyerni. Egyszer én is kimondtam, pedig valójában fogalmam sem volt a velem szemben ülő érzéseiről, hiszen sosem tapasztaltam ugyan azokat a dolgokat, amiket ő. Nem tudom, milyen érzés, amikor minden nap ugyan azt kell csinálnom, ráadásul úgy, ahogy előírják, és nem tudom milyen érzés, amikor semmibe vesznek vagy bezárnak… De szeretném megérteni – ekkor vágott aznap másodjára mellbe a hirtelen felismerés. - Hiszen legutóbb ezt akartad megmutatni, igaz? – kérdeztem csendesen. Amikor az irodámban rólam jegyzetelt, az őrületbe kergetett, hogy nem tudtam mi kerül a papírra. Csak most értettem meg mit szeretett volna elérni vele a maga módján. - Belekóstoltattál milyen érzés a helyedben lenni. Egy ismeretlen szobában, egy vadidegennel, aki mindenáron beszélgetni akar veled, és jegyzetek készít rólad, hogy később elemezgethesse. Sajnálom. Mindent.

Immár minden félelem nélkül férkőztem a közelébe. Eezzel nagyon is tisztában volt, mert megpróbált elhúzódni tőlem. Tehetetlenül a matracba préselte magát. Kitágult pupillákkal, szopora légzés kíséretében figyelte a mozdulataimat. Hamarabb észre kellett volna vennem a viselkedését. Tényleg egy csapdába esett vadállathoz hasonlított.

A zsebemből előhalásztam egy zsebkendőt, széthajtogattam és óvatosan az arcához nyomtam. Az érintésemre megrezzent. Anya több száz kilométerre volt, mégis mindenre rájött, röpke két perc alatt. Louis félt tőlem. Annyira, hogy inkább próbált megfélemlíteni, csak ne közelítsem meg soha.

Óvatosan letörölgettem az egyre szaporábban csordogáló nedvességet - mert tapasztalatból tudom, nincs annál rosszabb, ha az ember fülébe folyik -, aztán a bilincsekhez nyúltam, és elkezdtem őket kicsatolni őket. Louis ugyan olyan csendben és kővéváltan tűrte a babrálásomat a kezeinél, mint a lábainál, de amint megérezte a szabadságot, a fal felé fordulva, magzatpózba húzta magát. Kivettem még pár kendőt, amit az ágyra tettem, majd a takaróját eligazgattam rajta, nehogy huzat érje.

- Pihend ki magad, holnap találkozunk – búcsúztam, mielőtt kopogtam.

Louis halkan folytatta a sírást, és még akkor is az a hang csengett a fülemben, amikor este már az ágyamba feküdtem.

3. fejezet - Védőfelszerelés nélkül

Sziasztok! 

Boldog Karácsonyt mindenkinek! Remélem szépen telt és mindenkinek meghozta a hőn vágyott ajándékát a Jézuska. :)

Azért nem hoztam hamarabb ezt a részt, mert egy kicsit felkavaró és nem akartam, hogy mindenki depis legyen ezen a csodás ünnepen.

Köszönöm az előző részhez a kommenteket, öröm volt őket olvasni :)) , valamint üdvözlőm az új feliratkozókat, remélem továbbra sem fogok csalódást okozni.

Várom a visszajelzéseket :DD

Jó olasást!

~ Amy

- Gyerünk már! – nyögtem kifulladva. A homlokomon végiggördült egy izzadságcsepp, az asztal nyikorgása betöltötte az irodát. Megpróbáltam minden erőmet összeszedni, hogy utoljára megfeszítsem az izmaimat. Sajnos nem ott tartottam, ahol kellett volna. - Csak még egy kicsit – lihegtem szaporán. A alfelembe szúró fájdalom költözött, de erősen koncentrálva sikerült egy utolsót löknöm. Elnyújtott nyikorgás kíséretében hirtelen eltűnt a hátamnak nekifeszülő asztal, és helyette a fehérre meszelt mennyezet került a látóterembe. A derekamba belenyilallt a görcs, én pedig magatehetetlenül terültem ki a földön. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire fárasztó lesz bútorokat tologatni.

Ma korán érkeztem az intézetbe. Előző nap a délutáni óráimra rohantam, így semmi időm nem maradt a berendezkedésre. Mivel Louisval fogok dolgozni, a kórház előzékenyen a rendelkezésemre bocsájtott egy kisebb szobát. Főleg sötétzöld és barna színek uralták, ezért a lehető legtöbb barátságosságot igyekeztem belecsempészni a helységbe. A fél délelőttöt pakolászással és a bútorok tologatásával töltöttem és csak utólag a földön fekve jöttem rá, hogy valószínűleg nem volt bölcs döntés a közel négyszáz kilós asztalomat egyedül a megálmodott helyére kínlódni. A derekam kegyetlenül fájt és attól féltem, képtelen leszek újra megmozdulni. A kiabálást fontolgattam, hátha valaki meghallja, aztán felvakar a földről, de gyorsan kivertem a fejemből a nyavalyás büszkeség miatt.

Kopogást hallottam az ajtón, de hamarabb kinyílt, minthogy bármiféle próbálkozást tehessek a mozgásra. A pocakos, a feje tetején már megkopott, ősz hajú igazgató lépett be rajta. Meglepetten bámultunk a másikra. Egyikünk sem számított az abszurd helyzetre.

- Dr. Carter! Örülök, hogy látom. Segíthetek? – Kérdeztem paprikavörös arccal, de könnyed hangnemben. Megpróbáltam úgy tenni, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne a rendelőm padlóján való fetrengés.

- Én is örülök. Ez valami új agytevékenység növelő gyakorlat? A fiatalok manapság olyan gyorsan változtatják a hóbortjaikat, hogy lehetetlen követni őket, de szívesen tanulok tőlük.

- Én öhm…  csak... begörcsölt a derekam – Kínomban a plafont tanulmányoztam, hátha így elkerülhetem a pillantását.

Dr. Carter diszkréten kinevetett, aztán a kezét nyújtotta. Óvatosan felhúzott, de ennek ellenére is csillagok táncoltak a szemem előtt. Enyhítés céljából kétségbeesetten masszíroztam a testemet bántó fájó pontot.

- Köszönöm – motyogtam hálásan.

- Szólhattál volna valakinek, hogy ne cipekedj – korholt le az idős orvos szemrebbenés nélkül, mintha az apám tenné. – Akár komoly bajod is eshet. Szép lenne, ha hamarabb járnál görbebottal, mint én.

- Azt hittem egyedül is menni fog – fortyogtam az orrom alatt, szúrós tekintettel meredve a bűnös fadarabra.

- Hogyhogy átrendezed? – kérdezte körbejáratva a pillantását. - Az intézet rendelőit egyformán rendezték be. Bármelyikbe lépett az ember, azonnal kiismerte magát benne. Még a tolltartót is ugyan oda tették az asztalon.

- Nagyon szép kilátás nyílik a parkra, és arra gondoltam a csevegő sarok jobb helyen lenne az ablak alatt. Talán a kinti tájképnek jótékony hatása is lehet, de az az asztal útban volt - időközben a heverővel kezdtem bajlódni, több-kevesebb sikerrel. Dr. Carter megfogta a túloldalát, én közös erővel srégen az ablak elé toltuk.

- Lehet, hogy igazad van. Majd mond el a tapasztalataidat, nekem sem árt egy kis újítás – morfondírozott miközben a bőrfotelt is a helyére tettük. - Egyébként egy kis faggatózás miatt jöttem – törölgette meg kimelegedett homlokát egy rongyzsebkendővel, amit fehér köpenyének zsebéből halászott elő. – Miért állítottad le Louis gyógyszereit? Sokat kísérleteztünk vele, mire beállítottuk.

Nem válaszoltam, így pásztázó tekintete a hógömbjeimre terelődött. Az apró mütyűrök a polc szélén kaptak helyet. Dr. Carter Óvatosan levett egyet, hogy Mániákusan gyűjtöttem őket, mióta az eszemet tudtam. Mindig lenyűgözött a kavargó hópelyheket utánzó fehér dara látványa.

- Maga ezt honnan tudja? – kérdeztem vissza. Tegnap óta aligha volt ideje értesülni az eseményekről.

- Az igazgató vagyok Harry. Kellemetlen lenne, ha nem tudnék arról, ami az intézetben folyik – nevetett felszabadultan a naivságomon.

Nem tellett tőlem más; helyeslően bólogattam.

- Azon tűnődtem, mi van akkor, ha elsiklok valami felett, ami nem is a betegsége miatt van, hanem az egyik gyógyszertől? Onnantól minden diagnózis helytelen.

- A karton Harry, a karton! Hallom azzal sem szeretnél közelebbről megismerkedni – Szép volt Li. Ezzek után felesleges volt tovább rágódnom a besúgó kilétén.

- Nézze uram. Igazán hálás vagyok a lehetőségért. Ilyesmiről egy fiatal diák álmodni sem mer, de ragaszkodnék a módszereimhez. Sajnálom, de nem változtatom meg a döntésem… És üzenem Liamnek, hogy feleslegesen próbálkozik – jelentettem be mellékesen, miközben csatlakoztam a nézelődéshez.

- Kár. Aggódik érted.

Leemelt egy indigókék telefonfülkés gömböt és alaposan felrázta. Mindketten figyelemmel kísértük, ahogy a fehér szemcsék kavarogva megkezdik a lefelé vezető útjukat a gömb aljára.

- Felesleges. Szerencsére kiváló mentoraim voltak. Ha kérdésem lenne, tudom hová forduljak.

- Ha nincs, mi akkor is figyelemmel fogjuk kísérni az utadat - visszatette a gömböt a polcra , aztán egy másikat választott helyette. - Jut is eszembe! Ugye nem fenyegetett meg téged semmivel? Magadtól vállaltál el mindent?

Zavartan néztem a domború üvegen keresztül főnökömre, aki ezt látva visszatette játékszerét a helyére, és a kezeit a háta mögött összefonva magyarázkodásba kezdett.

- A múltkor megfenyegetett, mégpedig azzal; amennyiben nem engedem, hogy Rosette több időt lehessen a szabadban, akkor elárulja a feleségemnek, hogy nem tartom be a diétámat, az íróasztalom fiókja pedig tele van tartalék csokoládéval.

Akaratlanul is kitört belőlem a nevetés, mert elképzeltem, ahogy Liam megfenyegeti London egyik legkiválóbb orvosát.

- Kénytelen voltam engedni – húzta oldalra kelletlenül a száját Dr. Carter.

- Természetesen önszántamból egyeztem bele – Emeltem fel mindkét kezemet, hogy nyomatékosítsam; aggodalma felesleges. Igazat is mondtam, elvégre Liam csak a kezdő löketet adta.

Dr. Carter mosolyogva bólintott.

- Most konferenciám lesz, mert érkezik pár új beteg, ezen felül hamarosan tíz óra. Nem akarlak tovább zavarni – mosolygott rám, miközben az ajtóból még utoljára végigmért bölcs barna szemeivel. - Kellemes napot!

- Viszont! – kiabáltam. 

Igaza volt. Vészes gyorsasággal közeledett az első foglalkozásom időpontja. Az asztalomhoz igyekezve a kezem közé szorítottam egy mappát, majd elfoglaltam a helyemet a karosszékben, hogy ott várjak a Louist bekísérő ápolóra.

Miközben rendezgettem magam, rá jöttem mennyire igaza volt Louisnak azzal a bizonyos csiptetős mappával kapcsolatban. Nekem is volt belőle. Alighanem elsőként szereztem be, amikor szükségét éreztem.

Kicsit tovább méregettem a kemény táblát. Egy egyszerű könyv is remek szolgálatot tett volna a kezemben, ám a nem megfelelő munkaeszköz használatát egyenlőnek nyilvánítottam a hanyagsággal. Nem befolyásolhatott Louis az első találkozás után azonnal. A mappahasználat praktikus, hiszen írnom kell.

Mély levegőt vettem. Frusztrált a gondolat, hogy egy ilyen aprósággal kapcsolatban is elbizonytalaníthatnak. Ha minden találkozásunk előtt így fog viselkedni az idegrendszerem, akkor gyanítom, hamarabb szorulok én segítségre, mint a páciens. Sokkal többre tartottam magam ennél. 

Kopogtak. Nem értettem magam. Nevetségesen viselkedtem, pedig sokszor próbálhattam már el az egész eljárást. Ugyan azt kellett csinálnom, csak épp senki nem fogta a kezemet.

- Tessék!

Louist egy eddig nem látott ápoló kísérte a karjánál fogva. A középkorú férfi kék munkaruhája jól megkülönböztette őt és a többi gondozót a betegektől.

- Doktor úr! – biccentett, miközben Louist a heverőre ültette vagy inkább vonszolta a fiú némi ellenállása miatt. - Jhonatan Haming – nyújtotta a kezét – Egy óra múlva kell jönnöm érte?

- Ahogy mondja.

A férfi bólintott, majd ugyan olyan gyorsan távozott, mint jött.

- Jó reggelt! – köszöntem az előttem üldögélőnek is, aki a szobát fürkészte.

- Miért néz ki így? – kérdezte a könyvespolcot nézegetve. – Az összes orvosnak ugyan olyan az irodája.

-  Szeretek az ablaknál üldögélni, a kilátás pedig nem utolsó – Állításom egyetlen szépséghibája a harmadik napja tartó esőzés, ami semmitmondóan elmosta az odakinti képet.

Louis a tegnapihoz hasonlóan végigmért, aztán a szoba következett. Dr. Carterhez asonlóan az ő tekintete is elidőzött néhány helyen. Az orvossal ellentétben őt a hógömbök helyett az asztalom mögötti sarok kötötte le.

- Üres.

- Tegnap érkeztem. Csak a legszükségesebb bútorokat bocsájtották a rendelkezésemre. , 

- Ezerháromszázhatvanöt – motyogta továbbra is a fal felé meredve.

Sebesen a papíromra jegyeztem a hallottakat.

- Mesélsz magadról?

A páciensem halkan felsóhajtott. A szemöldökét ráncolta és néma maradt. A szobában néma csend uralkodott. Vártam. A helyzetet egy vizsgához tudtam volna asszociálni, ahol minden rezdülést tízszer olyan erősen lehet hallani, mint általános körülmények között.

- Mit szólnál akkor, ha én kezdenék? – Csend. – Ha jól tudom, már két adag gyógyszert nem kaptál. Elvileg három nap alatt kiürülnek a szervezetedből, de ma már mindenképp csökkentek a hatásaik. Kíváncsi vagyok hogy érzed magad.

Louis nem válaszolt. Helyette lélegzetvisszafojtva a sarkot figyelte. Elnézve a mozdulatlan, merev alakját, az emberekben vajmi kevés bizalmat ébresztett volna. Mivel félig elfordult előlem, az arca takarásba került. Sejtelmem sem volt, hogy félelmet látok a szemeiben.

- Van bármi a szobában, ami ég? – A feltételeztem szolgált elsődleges okként a különös viselkedésére, persze könnyen előfordulhatott, hogy van, ami nem a gyógyszerek hibája miatt történt.

- Nem – A tekintete mozdulatlan maradt.

- Mi van a sarokban? – Faggattam tovább. Talán hallucinált vagy csak spontán megpróbált tudomást sem venni rólam, de egy kósza emlék lejátszódását sem zártam ki. Mindenesetre kezdtem megérteni mit értett Liam a " legalább beszél" mondata alatt. Louis tényleg nem a bőbszédűségéről híres.

- Folyton engem figyel… - Suttogta rekedten a páciensem váratlanul. 

- Ki?

A biztonság kedvéért én is a sarok felé kaptam a fejemet.

- Egy sötét alak...

- Csak a képzeleted játszik veled. Rajtunk kívül egy árva lélek sincs itt.

Louist óvatosan pillantott felém, de a szeme időnként vissza-vissza vándorolt. A tegnaphoz képest valami megváltozott. Nem tudott különbséget tenni a valóság és tévképzet között. Nekem sem hitt, megbabonázta az agya által kreált kép. 

- Figyelj… - A halk hangom ellenére összerezzent.

- 1, 3, 5, 1, 3, 5, 1, 3, 5, 1, 3, 5 – Váratlanul kezdte és valahányszor a számkombináció elejéhez ért, bólintott egyet.

 - Láttál már ilyet korábban is? A többi páciensnek meséltél róla? – folytattam, mintha mi sem történt volna.

- 1, 2, 4, 1, 2, 4, 1, 3, 5...

Louis nem akart együttműködni se a gyógyszerekkel, se azok nélkül. Feladtam. Leírtam néhány megfigyelésemet, ám az utolsó szó előtt megállt a kezem. Az ember megérzi ha valaki figyeli. Én nem, de a tollam sercegése felkeltette Louis figyelmét. A sanda pillantása megborzongtatott. Folytattam az írást és ő végig a tollat figyelte a szeme sarkából.

- Van kedved a gyerekkorodról beszélni? Vagy esetleg a középiskoláról? A hobbijaidról?

- Maga mit csinált gyerekkorában? - A korábbiakkal ellentétben visszatért a határozott énje. A sarokról megfeledkezett, de sajnos az adott témáról való figyelemelterelési kísérlete egyértelműen a velem szembeni bizalmatlanságáról tanúskodott.

- Az most nem tartozik ide - utasítottam el egyszerűen. Lesütötte a szemeit, de csak hogy titokban újra a sarokba pillantson. – Most beszéljünk rólad.

- Szeretnék kérni lapot és tollat – Szólalt meg végre komolyabb nyösztetés nélkül. Hiába tért el a tárgytól a kis lépést is értékeltem.

- Az asztalon.

Sajátos ingatag lépteivel értük sétált, majd a szerzeményével visszaült. A lábait keresztbe fűzte, majd csontos ujjai közé fogva az íróeszközt, dolgozni kezdett.

- Mit csinálsz? - kérdeztem felháborodottan. Feleslegesen, hiszen pontosan tudtam mi zajlik előttem. Louis engbem figurázott ki.

- Írok – a hangja arrogánsan csengett. Majdnem kicsúszott a számon a "látom", de egy mély levegő segítségével visszafogtam magam. Nem hozhatott ki a sodromból, nekem kellett okosabbnak lennem.

- És mit írsz? – érdeklődtem türelmesen. Louis kezében megállt a toll, a tekintetünk találkozott a papír felett. Kék szemei az arcomat fürkészték, végül gúnyos mosolyra húzódott a szája. és újra a papírnak szentelte minden figyelmét.

- Ahhoz neked semmi közöd.

A tisztelete egész életemben megadtam a másiknak, így visszafelé is elvártam. Louis a gyógyszerek miatt és nélkülük is ugyan olyan bosszantó személyiség volt. 

Megint engem figyelt. Mintha valamire várna tőlem.

- Megnézhetem? –  szempárbajunkat megszakítva az állammal a papírja felé böktem.

- Ami azt illeti, nem. Nem nézheti meg – válaszolt higgadtan.

- Tudod az a helyzet, hogy mivel az orvosod vagyok, jogom van hozzá – magabiztosan dőltem hátra a székben. Mindketten tudtuk, hogy csak a jóindulatomon múlik mikor veszem el én vagy valaki más. 

- Nem, ez korántsem igaz! -  Kiabálta. A papírlapot egyetlen galacsinná gyűrte dühében és engem célzott meg vele. - Ha én engedélyt adok, akkor láthatja! - szerencsére a célbadobásban kevésbé tűnt tehetségesnek, ennek ellenére megszeppenten lapultam a fotelembe. - Maga sem kéri a beleegyezésem, hogy írogasson rólam! – szinte felnyársalt a tekintete, és minden szava élesen vágódott az eddig melankolikus csendbe. – Sean azt ígérte, minden rendben lesz, és segíteni fog, de hazudott! Gyűlölök itt lenni! Gyűlölöm, hogy megbámulnak miközben fürdök! Gyűlölöm, hogy hozzámérnek! Gyűlölöm, hogy emberek között vagyok! Még a mosdóba is velem jön valaki! Gyűlölök mindenkit, aki itt van! Gyűlölöm, hogy csak néznek, de nem látnak!  Elegem van abból, hogy soha nem a saját ruhámat kapom vissza, és felfordul a gyomrom ettől az undorító penész szagtól! Gyűlölöm az egész helyet!

Előre vetődött. Kétoldalt a karfámra támaszkodott, ezzel csapdába ejtve. Megdermedt körülöttünk a levegő, lefagytam. Úgy bámultam a rám kiabáló fiúra, mint a félelemtől megdermed áldozat a cserkésző vadra. Szinte rám mászott, és közelről ordított az arcomba.

- Olyan pirulákat kapok, amiktől hetekig hányok, de ha ellenkezek, egyszerűen lenyomják a torkomon! Rács van az ablakomon, és rám zárják az ajtómat, hiába kérem az ellenkezőjét! És tudja mit mondanak?! Hogy ez az én érdekem miatt van. Pedig ez nem igaz, mert… - elakadt a mondat közepén, és a padlóra bámult – Mert nem akarom... – nyögte keservesen.

Rettegtem Louistól és a bekövetkezhető dolgoktól, de nem mertem megmoccanni. Féltem, hogy csak rontanék a helyzetemen, így a segélykérés megfelelő idejének eljövetelét akkor éreztem, amikor elengedte pillantásom. A kezem villámgyorsan mozdult az asztalomba rejtett kezelhetetelen helyezetek esetán használatos piros gomb felé. Mire a mondat végére ért, ránk törték az ajtót. 

Három ápoló és két biztonsági rángatta le rólam.  Lihegve kapkodtam a levegőt. Fel sem tűnt, hogy benntartottam. Csak most kezdett eluralkodni rajtam az igazi félelem, és hiába rettegtem, képtelen voltam elszakítani a pillantásom az előttem zajló jelenettől.

Louis összezavarodott arccal próbálta felfogni a körülötte zajló eseményeket. Amikor megvilágosodott, nem tudtam, honnan volt a vézna fiúnak annyi ereje, de olyan hévvel vergődött az őt tartó kezek között, hogy majdnem sikerült kiszabadulnia. Ellenkezésére azonban megtorlással válaszoltak, és kíméletlenül a falhoz nyomták. Az egyik ápoló fecskendőt tartott magánál, amivel a fiú felé közelített. Ő ezt látva felordított, és a kétségbeesetten próbált szabadulni bármilyen módszerrel, azonban vasmarokkal tartották.

- Ne! Kérem, ne! Ne! Ne! Kérem! Ne!

Velőtrázó sikolyok követték egymást. Ismertem ezt a hangot abból a brutális videóból, ahol kamaszok halálra kínoztak egy macskát. A reményvesztett, nyers rettegéssel átitatott kiáltásokat senki nem felejti. Louis megpróbált elhúzódni a tű elől, de a háta mögött lévő fal, és a jóval magasabb fizikummal rendelkező emberek miatt csapdába esett. A tűt a tartalmával együtt a bőre alá nyomták. 

A nyugtató azonnal hatott. Egyre halkabban kiáltozott, az izmai elernyedtek, és ha az ápolók nem fogják, biztosan a padlóra zuhan.

-  Kérem… kérem… 

Olyan volt mintha egyenesen nekem célozná a szinte néma fohászát. A könnyáztatta arca aztán lassan kisimult, a tekintete elhomályosult, végül a szemei a semmibe meredtek. Az elbódult fiút a karjukban vitték ki az ápolók.

- Ez olykor előfordul – Az egyik biztonsági ember a kezét nyújtotta. - Nem esett baja?

- Minden rendben.

Szándékosan hanyagoltam a segítségét. Bizonyítani akartam magamnak Egyedül tápászkodtam fel, és parancsoltam a remegő lábaimnak némi kitartást.

- Rendben. Legyen további szép napja – biccentett az őr.

Erre nem válaszoltam, és csak akkor kezdett a tudatomba bekúszni a valódi külvilág, amikor magamra maradtam. Megizzadtam, a szívem abnormálisan dobogott, a kezeim remegtek és hányingerem volt. Felhúzott lábakkal a földre feküdtem. Attól tartottam, hogy sokkot kaptam. Amokir a pszichiáter fogalalkozást a hivatásomnak választottam, sosem hittem, hogy valaha ilyesmi megtörténhet velem. Hidegvérrel kezelek majd mindenkit. Kedves leszek és megértő, mint amilyennek minden barátom tart és akkor sosem történhet ilyen. A rezidensként töltött időszakom alatt is minden a legnagyobb rendben zajlott. Erre az első betegem megcáfol. Az önteltségemért alaposan megfizettem. 

A látóterem szélén valami fehéret vettem észre. Louis papírja volt, amit hozzám akart vágni. Hasra fordultam és kibányásztam a fotelem alól a galacsint. Elgondolkodva nézegettem a kezemben. Arra kért, hogy ne nézzem meg, de valami azt súgta tegyem meg.

Nehogy elszakadjon, vigyázva simítottam ki a széleit az ölemben.  Kacskeringós betűkkel a nevem szerepelt rajta, alatta néhány megfigyelés.

Harry Styles

- 26 - 28 év körüli

- határozott

- a saját elképzeléseit mindenáron megvalósítja, mások véleményétől függetlenül

- rugalmatlan, irányításmániás - mmindennek az elképzelései alapján kell történnie.

- rámenős, akaratos

- türelmetlen, azonnal eredményeket akar

Elszomorított, amiért ilyennek látott, főleg mert igaza volt. Pontosan így viselkedtem ma.