2017. október 31., kedd

47. fejezet - Az én életem, az én döntéseim




Sziasztok! :D
Igen... Hihetetlen, hogy egy hónapon belül két részt hoztam... De sikerült, és ezért vettem magamnak egy zacskó kekszet. XD
Nézegettem a korábbi hónapok bejegyzéseit, és a blog kezdetén volt, hogy 10 fejezetet hoztam :O Nem tudom, hogyan csináltam, de ellátott egy jó adag ösztönzéssel, ami sikeresen kitartott, csakis Miattatok!
Köszönöm, hogy elolvastátok az előző részt! Nagyon örültem a kommenteknek <3 , főleg, mert ugye ott volt két rész között az a fránya fél év... Mindegy. Nem jártatom tovább a számat.
Jó szórakozást! :)


Amy




Mérges és csalódott voltam, ami abban a pillanatban elpárolgott, amikor Harry másodszor is visszahajolt a számra. Tele volt szenvedéllyel, és mindet rám zúdította. A nyelve az enyémet csalogatta, és én boldogan hagytam, hogy együtt játsszanak. Az ő hevessége engem is magával ragadott. Az ujjaim égtek a vágytól, hogy a göndör tincseket, amik a kézfejemet cirógatták, közelebbről is megismerjék. Beleszántottam a sűrű loboncába, mire Ő remegő hangon fújta ki a levegőt. Meleg lehelete a számat csiklandozta belül, amitől az egész testemet elöntötte a libabőr, de kellemes értelemben. Az ajkaim magukra maradtak, ellenben az állam nedves csókkal gazdagodott, a puha kényeztetés pedig a nyakamra vándorolt. Egy pillanatra úgy éreztem megállt a szívem. Minden izmom egyszerre feszült meg, és Harry hajába csimpaszkodtam tehetetlenségemben. A mozdulatom következménye egy újabb csók volt, amit én a füle mellett halkan sóhajtozva díjaztam, mert időközben az ujjai is csatlakoztak a kényeztetésemhez, és az oldalamat cirógatták. Mintha elektromos kisülések futottak volna végig bennem. Az ezáltal kiváltott tehetetlenséget, már nem tudtam levezetni rajta, mert eltávolodott tőlem, és pillantását az enyémbe fúrta. Észre sem vettem mikor kerültem fekvő helyzetbe, csak most tudatosult bennem, hogy fel kellett rá néznem. Harry lehunyta hosszú fekete pilláit, és homlokát az enyémnek támasztva vett néhány hosszabb légvételt.
- Szeretlek – suttogta alig hallhatóan. Egy utolsó rövid csókot kaptam, aztán a takarót magára terítve engem is felhúzott, és a kezemet keresve a hálóba hívott…


Óvatosan nagy tenyerei közé fogta arcomat, és megcsókolt.
- Szeretlek – motyogta egy mosolyt rejtegetve előlem, nem sok sikerrel, mert az egyik gödröcskéje kihívóan tüntetett ellene. Megölelt, aztán kilépett az ajtón, hogy eltűnjön a korareggeli szitáló ködben. Intettem neki, miközben elhajtott, aztán bazsalyogva simítottam meg két ujjammal az ajkam azon részét, ahol percekkel ezelőtt ő tapogatózott.
A mosolyom még akkor is kitartott, amikor Mollyval az ölemben receptek után kutattunk az interneten. Lelkesen dorombolt a tutujgatás miatt, díjazva, hogy ebben a negyedórában megkapta a neki járó figyelmet.
A szemem már kezdett belefáradni a sütemények ízesítésének és díszítésének kavalkádjába, de nem adhattam fel. Harry egyértelműen kijelentette mi a véleménye az ajándékról, nekem mégis feltett szándékom volt, hogy meglepjem valamilyen formában. Úgy döntöttem, főzni fogok neki valamit. Egyikben sem volt tapasztalatom, de így legalább kompenzálhatom, hogy az ő pénzét használom fel a megvalósításhoz. Kimondottan sokáig tartott, mire a töltött csirkecombot kiválasztottam. Ha elég talpraesett vagyok, talán még ribizliszósszal is kedveskedhetek a párolt rizs mellé, és amíg mindez sül, a legfontosabbat, a tortát is elkészíthetem, amihez egyébként a leginkább ragaszkodtam.
Letessékeltem a berregő lábmelegítőmet a földre, és a receptet figyelmesen tanulmányozva nekiveselkedtem a hozzávalóvadászatnak. A baj ott kezdődött, amikor hiába vizsgáltam át a hűtőszekrény polcait kétszer, az összetevők alig negyedét találtam csak meg. Egyből világossá vált számomra, hogy a próbatételem valójában itt kezdődött.
- Harryért… – sóhajtottam lemondóan egy tojásnak, aztán felpipiskedtem a fenti polcon tárolt kávésdobozért, amiben Hazz a konyhapénzt tartotta a bevásárlások esetére.
A reggeli ködöt szeles idő váltotta fel, ezért elővigyázatosságból a bordó sálamat alaposan körbetekertem az arcom előtt, mielőtt a szabadba léptem, zsebemben a bevásárló listámmal és néhány fonttal. A kulcsot a zárba csúsztattam, és valami ismeretlen izgatottságot éreztem a gyomromban, amikor a kisbolt felé indultam. Az utca csendes volt, csak néha ment el egy-egy autó mellettem. Próbáltam hozzászokni, hogy ez a városrész mostantól az otthonom, talán véglegesen, és az ábrándozásom kellőképpen lekötött az út hátralevő részében. Az üzletben nem is figyeltem a körülöttem tobzódó emberekre, ahogy akárcsak én, az ebédhez szükséges néhány hozzávalóért betérnek egy rövid látogatóra. A fizetést is magabiztos gördülékenységgel intéztem, mintha sosem küszködtem volna szociális fóbiával. Egyszerűen olyan voltam, mint mindenki más, és igenis jól esett beleilleni az átlagba.
Kimondottan büszkén tekintettem vissza az egyéni akciómra, mert tisztában voltam a súlyával. De nem vesztegethettem az időm mélázás fölött. Harry koraeste már itt lesz, ezért igyekeznem kellett, főleg, ha szem előtt tartottam a gyakorlatlanságom. Kipakoltam a nejlontáskákból, a zacskócsörgésre pedig megérkezett az önjelölt asszisztensem. Molly elfoglalta a helyét egy bárszéken, és onnan leste tisztes távolságból a csupasz, nyers combokat, melyek minden bizonnyal ebben az állapotban is kifogástalanul festettek számára.
- Elveszem a bolyhos takaródat, ha hozzáérsz! – figyelmeztettem, és újra megnyitottam a receptet. – Átmosni, és megpucolni a csirkét… - olvastam fel hangosan is az utasítást. Ezzel csak az volt a bajom, hogy a csirke már meg volt pucolva, így nem tűnt logikusnak a javaslat. Átugrottam, hátha eszembe jut valami ésszerű magyarázat rá, addig is tojást főztem, valamint összeszedtem a töltelék alapjait. Csakhogy a főfogás nem várhatott. Újfent emlékeztettem magamat, hogy nem adhatom fel ennyire könnyen, majd folyó víz alatt átmostam a húst, bár nem voltam biztos benne, hogy jól haladok. Tele volt nyúlós dolgokkal, és… Túl fontos a vacsora, hogy elrontsam, ezért hívtam fel…
- Zayn! Hogy pucoljak át egy csirkecombot? – Zayn hallgatott a vonalban. Ha nem jelzi a telefon, hogy a hívás tökéletesen működik, biztosra veszem, hogy megszakadtunk.
- Mit csinálsz? – kérdezte vontatottan, mintha épp próbálná feldolgozni a hallottakat.
- Csirkét sütök. Úgy döntöttem, hogy megpróbálok főzni. Nem ülhetek tétlenül minden nap, mint egy szobor. Valamit muszáj kezdenem az életemmel, különben beleőrülök a semmittevésbe – feleltem egyszerűen. Néha magam is meglepődök rajta, mennyire közvetlen tudok lenni.
- Ez nagyon pozitív gondolat.
- Dr. Madison is ezt mondta – kuncogtam. A minap pont a mindennapi élet volt a téma, hogy hogyan lehetne kitölteni az üres órákat, amikor nem tudom mit tegyek. Fájt bevallani, de az első napok borzasztóak voltak Harry nélkül. Feleslegesnek éreztem magam, és hasztalannak, akire nincs szüksége senkinek, és megváltás lenne a hiányom. Ezekről mind beszélnem kellett volna Harrynek, de nem akartam elrontani a kedvét, hogy jobban aggódjon, vagy kihagyja az órákat miattam.
Nehéznek bizonyult, de ki kellett tartanom, mert már megtapasztalhattam mennyire jó érzés, ha gondtalan vagyok. A kemény munkám pedig megfizetődött, mert most egészségesnek véltem minden gondolatomat. Jól éreztem magam a bőrömben, és a pszichológusom szerint ez egy figyelemreméltó állomás a végcélom felé.
- Tehát vannak ilyen nyálkás részek. Azt szedd le, meg a zsírt, ha nem tetszik. Meg azt is, ami szintén nem tetszik… - A vállammal a fülemhez szorítottam a készüléket, és igyekeztem lekövetni Zayn utasításait.
- Ez nem megy! Kell hozzá a nagy kés – morogtam, mert a fehér zsírréteg rettentően ragaszkodott a húshoz. A késtartó felé nyújtóztam, ami most a pult másik felén tartózkodott, pedig meg mertem volna esküdni rá, hogy közelebb szokott lenni.
- Várj! – kiabált Zayn riadtan. – Hol van Niall?!
- Nem jön. Felnőtt ember vagyok, és a saját házamban élek. Boldogulok – jelentettem ki határozottan. Kezdtem hozzászokni a saját ház fogalmához, az viszont már kellemetlenül érintett, hogy magyarázkodásra szorulok a legjobb barátom előtt.
- Átmegyek.
- Nem kell! Zayn, kérlek! – sóhajtottam rosszallóan. – Csak főzök. Nem fogom lenyisszantani semmimet. Nem bízol bennem? – kérdeztem csalódottan. Ezek szerint közös döntés volt a hozzám közelállók részéről, hogy állandó felügyeletet szabtak ki rám. Még hezitáltam afelett, hogy haragudjak-e rájuk, vagy sem. Kezdetben talán tényleg hasznosnak bizonyult egyikük, de minden nappal változni akartam, és úgy is éreztem, hogy ezt teszem, ezért jólesett volna, ha ezt szem előtt tartják.
- De! Nem erről van szó, csak… - hezitált. Rájöttem, hogy nem térünk rá egyhamar a valódi problémámra, ezért türelmetlenül sóhajtottam.
- Hagyjuk. Megoldom egyedül…
- Ne, Lou! Sajnálom! – hadarta szaporán. Tudtam, hogy őszintén bánja, amiket mondott vagy gondolt. Zayn többször bele akart kezdeni egy mondatba, végül azonban elhallgatott. Türelmesen vártam, hogy mit hoz majd ki a szerencsétlen nyögdécseléséből. - A csirke… A bőrt hagyd rajta, hogy majd az alá tudd tömni a tölteléket. Jó?
- Igen, világos volt – motyogtam duzzogva, pedig valójában már nem is izgatott a civódásunk. Megbocsájtottam neki már akkor, amikor nem akarta, hogy letegyem. – Mit csinálsz? – váltottam témát, miközben már hozzáláttam a feladathoz.
- Mosogattam, most meg takarítok, mert elleptek a porcicák. Tudod… Sárga gumikesztyűben sikálom a szutykos padlót, és kendővel a fejemen portalanítok – élcelődött jókedvűen. Nyilván megérezte, hogy minden rendben, és emiatt sírni tudtam volna a boldogságtól. Számomra egyfajta bizonyítása volt annak, hogy a legjobb barát láthatatlan kötelék még fennállt közöttünk. Megint olyanok voltunk, mint régen, ami úgy hiányzott az életemből. - Attól, hogy egyedül élek, nem akarok megfulladni – nevetett, a vonalban tiszta hangjának minden fekvése tökéletesen szólt. Eszembe juttatta azokat az éjszakákat, amikor felhívott, mert éjjel tizenegykor szánta el magát a tanulásra. A hívásai során viszont soha nem a házira koncentrált, hanem addig beszéltünk míg egyikünk ki nem dőlt, holott egész nap egymás nyakán csüngtünk. Zayn az iskolában lusta diák volt. A háziját rólam másolta az órák előtti szünetben, a beadandóit kávés, vagy spagetti szószos papírra írta a tornaóra alatt a mosdóban. Puskázott a dolgozatok közben, és ha felelni hívták, maximum a közepest volt képes megszülni. A délutánokat videojátékokra herdálta, és arra, hogy velem lógjon. Az egész érdekessége, hogy így is simán levizsgázott, és sokra vitte az életben. 
Mindig csodáltam az ilyen embereket, bezzeg nekem soha nem lett volna ekkora szerencsém. Ha csak feleannyira vettem volna félvállról a sulit, már év elején megbuktattak volna.
- Szóval? Milyen az élet a kertvárosban? – folytatta csevegő hangnemben.
- Meglepően jó. Nagyon nyugodt, már néhány szomszédot is megismertem és ma elmentem bevásárolni – dicsekedtem visszafogottan, de azért elég elismerésre váró hanggal ahhoz, hogy feltűnjön Zaynnek.
- Le a kalappal! – hiába nem láttam, még így is tudtam, hogy mosolyog, és a dicséretének minden szavát őszintén gondolja.
- Köszi! Tudod… Néha úgy érzem, talán megint minden normális lehet… - vigyorogtam a kezemben tartott csirkeaprólékra, ami fölött el is zártam a vizet. – Tegnap találkoztam Harry nővérével – kezdtem bele egy kényesebb témába, ami egyszerűen kiszaladt a számon. Mostanában nagyon gátlástalan vagyok, ha arról van szó, hogy beszélnem kell. Természetemnél fogva ritkán traktáltam másokat a problémáimmal, de rászoktattak az ellenkezőjére, ezért önkéntelenül kikotyogok mindent. Sokszor fel sem tűnik. Egyszerűen elmondom, amire épp gondolok. Élveztem az abszolult szabadságot, mert kicsit olyan, mintha egy ragasztószalag eltűnt volna a számról, de néha – mint most is -, meglehetősen zavart.
- Gemma… Ha jó emlékszem így hívják – hümmögött Zayn – Bár én még nem találkoztam vele, csak Harry mesélt róla. Milyen ember?

- Szépen berendeztétek – fordult körbe Gemma, pásztázó tekintettel a szobában. Mindent alaposan megszemlélt, még Harry hógömbjeit is, pedig feltételeztem, hogy a gyűjteményt legalább annyira ismeri, mint a tulajdonosa, sőt, talán még ő is közrejátszott a bővítésében, akárcsak én a pusztításában.
- Harry és a barátaink voltak. Jó munkát végeztek – feleltem egyetértésem jeléül. A zongorámhoz értem, amit a beköltözésünk óta meg sem közelítettem. Magam sem tudtam volna megmondani, hogy miért, hiszen lételemem volt a zenélés, viszont az iránta való ellenállhatatlan késztetés mostanában hallgatott.
Mély levegőt vettem, és felemeltem a kezem, de a szokásos egyenletes játék helyett most egyáltalán nem mozdultam.
- Mi a baj? – kérdezte mögülem halkan Gemma.
Megrémültem, hogy talán látja rajtam, mennyire ideges vagyok. Nagy megtiszteltetés Harry testvérének játszani, és én most egyetlen akkordot sem tudnék leütni anélkül, hogy elrontanám.
- Semmi.
- Úgy értem, láttam hogyan néztél odalent. Valójában ezért hívtalak félre. Arra gondoltam, hogy kellemetlen lenne őszinte véleményt nyilvánítanod az ajándékról a szüleim, vagy Harry előtt. Ha így van, még kicserélhetem. A komolyzene miatt gondoltam, hogy élveznéd… De majd azt mondom mindenkinek, hogy érvénytelenek, ezért a változtatás…
- Hidd el, tökéletes ajándék! – biztosítottam szélesen mosolyogva.
Gemma közvetlen személyiségnek bizonyult. Megbízható, határozott kisugárzása lévén vonzotta az embert, és én néhány perc ismeretség után már teljes mértékben megbíztam benne. Emiatt vallottam be az igazságot némi hezitálás után…
- Nem tudtam, hogy születésnapja van… Ez elég kellemetlen érzés.
- Oh, Louis… Biztos vagyok benne, hogy Harry nem azért tartotta titokban, mert zavarba akart hozni – vigasztalt a legnagyobb meggyőződéssel.
- Persze, de így sokkal nehezebb minden. Az orvosom elmondja, hogy hogyan éljek, a barátaim, hogy mit csináljak, de azt senki sem, hogy Harryt hogyan tegyem boldoggá. Zayn a gyerekkori barátom, de ezt a témát sosem érintettünk, Niallről tudom, hogy alkalmanként eljár a szája, Dr. Payne-nel pedig nem vagyunk olyan viszonyban – Gemma ezen felnevetett, és hátradobta a válla fölött átbukó haját.
- Tudod, a nővére vagyok, és az a munkaköröm, hogy kibeszéljem neked. A legcikisebb sztoriktól kezdve, amit hallhatsz róla. Most itthon leszek egy darabig. Kérd meg az urad, hogy hozzon át, és tartunk egy pletykálós napot. Veszek egy csomó nasit és romantikus filmeket, mert azok a legjobbak ilyen alkalomra. Na, mit szólsz? Csak mi ketten? – mosolygott szélesen. A szemei pontosan úgy csillogtak, mint Harryé, ha beleéli magát valamibe. Mint például karácsonykor…
- Az nagyon jó lenne…
- Gyere ide – tárta szélesre a karjait, és én örömmel öleltem viszont. – Köszöntelek a családban!

- Nagyon kedves… - feleltem szűkszavúan, és olyan hévvel, mint mikor rossz hírt közöl az ember, de elsieti a mondatot, hogy minél hamarabb túl legyen rajta. Abban reménykedtem, hogy ejtjük a témát, de a kirohanásomnak hála feltűnőbb voltam, mint egy kékre festett Hókuszpók a törpök között, és a legjobb barátom természetesen nem tudta nem észrevenni.
- Valami baj van – magabiztosan jelentette ki, mintha tegnap ő is ott ült volna az ünneplő társaság boldogságtól ragyogó kőrében, és látta volna szánalmas felsülésemet, ahogy gyáván meghúzódok a sarokban, a saját sebeimet nyalogatva. – Ennyire rémes ember?
- Nem! Tényleg mintapolgár és kiváló személyiség, aki sokban hasonlít Harryre. Remekül éreztem magam vele… - suttogtam halkan.
 - Lou… Jól vagy? – Zayn hangja megváltozott. Aggódott, és még csak meg sem próbálta leplezni előttem. Jól vagyok! Legszívesebben ezt vágtam volna a fejéhez a lehető legindulatosabban, majd rácsapnám a telefont, de akkor biztosan személyesen felkeresne. – Átmegyek! - Jelentette ki egy beszélgetésen belül immár másodjára. A kés megállt a kezemben, a vágódeszkán való csattogás a semmibe veszett.
- Zayn! – pirítottam rá. – Minden rendben. Elég, ha meghallgatsz… Ma a tagnapi hibámat akarom helyrehozni – jelentettem ki elszántan. Szegény Zayn azt sem tudta miről beszélek, hisz jóformán rébuszokban kommunikáltam, és kerültük a részletes beszámolót, de reméltem így is elegendő magyarázattal szolgálhatok a megnyugtatására. Egyébként sem szívesen elevenítettem volna fel az este pillanatait, mert akkor nem a szánalmat keltő jelenségem, hanem a mindent felülíró pillanatom Harryvel, lebegne a szemem előtt, és a görcsbe rándult a gyomrom egy kellemes, leírhatatlan érzésétől. A kacérkodásunk részleteit még magam elől is rejtegetnem kellett, ha nem akartam pipacsvörös arccal mászkálni egész nap, nemhogy elpletykáljam a barátomnak.
- Néhány hete szülinapja volt… – Homlokon csaptam magam. Ennyit a „tartom a szám” elhatározásról.
- Ó!
- Ó bizony…
- Ezért a vacsora.
- Ezért a vacsora - helyeseltem. – Te örülnél neki? – kérdeztem bizonytalanul, elvégre semmi nem garantálta a sikeremet, és szükségem volt egy kívülálló véleményére.
- Te csinálod nekem? Persze! – vágta rá gondolkodás nélkül, ami sokban megkönnyítette a helyzetemet.


Félhétkor Harry megérkezett. Ezt az előszobában támad hirtelen világosságból állapítottam meg, mert a feljáróról pont odavilágítotak a kocsi fényszórói. Megigazítottam egy félrecsúszott villát az asztalon, a csirkehúst pedig középre helyeztem, amikor a jól ismert hang megjöttemet kiáltott, a nyomában pedig azonnal csukódott az ajtó. Vigyázva közlekedtünk a bejáratnál, mert Molly még nem szokta meg az új házat, és a gazdája rettegett az elvesztése miatt.
- Szia! – siettem elé. Harry várakozásteljesen tárta szét a karját, én pedig magától értetődőn bújtam hozzá. Annyira hétköznapi mozdulatok voltak. Még az is, ahogy egy puszit nyomott a számra.
Magam sem tudom, hogy honnan jött a késztetés, de segítettem levenni a kabátját, közben pedig nem kerülte el a figyelmemet az arcán szétterülő szokásosnál is derűsebb kifejezés. Mintha nem is egy iskolapadból szabadult volna…
- Híreim vannak – bökte ki, amikor a sálát is felakasztotta.
- Nekem is – haraptam az ajkamba a meglepetésem gondolatára.
- Had én előbb! – kíváncsian pillantottam fel rá. Látszott rajta, hogy majd’ kiugrik a bőréből, így bólintottam. – Ma interjúm volt egy ingatlankereskedői cégnél – szinte toporzékolt az izgatottságtól. - Felvettek! Megkaptam az állást!
- Harry, ez nagyszerű! – öleltem meg gondolkodás nélkül. Ő a combom alá nyúlt és felkapott az ölébe. Váratlanul ért a mozdulat, de nevetve fontam körül a nyakát, nehogy leessek.
- Arra gondoltam, hogy ünneplejük meg. Elviszlek vacsorázni – a konyhába indult velem, és amikor megállt az ajtóban, már tudtam, hogy lebuktam, mert épp a terített asztalt pásztázza. Szégyenlősen lesütöttem a szemeimet.
- Igazából én már készültem… - mosolyogtam rá halványan. – Ez az ajándékom… Megkóstoljuk?
Régebben még számoltam, hogy hány csókot kaptam tőle, de ennél a pontnál elvesztettem a fonalat, és csak akkor tértem magamhoz, amikor már pakoltunk.
Tagadhatatlanul büszke voltam magamra, mert étkezés közben Harry elégedettnek tűnt. Sőt, a szószból kétszer is szedett, aztán hátra dőlt a széken, és sikerült elkapnom egy pillanatot, amikor elégedetten végigsimított a hasán. Felajánlotta, hogy segít a mosogatásban, így végül egy gumikesztyűben munkálkodtam a csapnál, Harry pedig szárazra törölte mellettem a tiszta edényeket. Nem igazán beszélgettünk, sőt, a göndör olykor elrévedt, de tudtam, hogy minden rendben van, mert édesen mosolygott maga elé, mintha egy kedves emléket idézne fel. Szívesen jegyet váltottam volna a gondolatai közé, hogy én is részesük legyek, de a szótlansága miatt legalább barátkozhattam a gondolattal, hogy az iskola mellett ezentúl munkába is fog járni. Őszintén örültem a sikerének, csak épp az aggasztott, hogy én ezt mennyire fogom megérezni. Egyszer-egyszer talán kibírom, de huzamosabb ideig nem akartam egyedül maradni egész nap…
- Ha dolgozni fogsz és egyetemre is jársz, mikor lesz időd tanulni? – szándékosan tettem fel úgy a kérdést, hogy ne lehessen velem kapcsolatba hozni.
- Egyelőre betanulok a cégnél. El kell végeznem néhány tanfolyamot és asszisztenskedek, amíg a diplomámat meg nem szerzem. De az már csak néhány hónap. Nem kell miatta aggódni.
Bólintottam. Talán Zayn vagy Niall szívesen átjönne néha... Amit mondott elfogadhatónak tűnt, csakhogy a figyelmét folyamatosan az épp soros evőeszközre összpontosította, mintha próbálná rejtegetni előlem az őszinte tekintetét, ami talán most nem is az.
- Hogyhogy ingatlan? – folytattam a kérdezősködést. – Úgy tudtam marketing iskolát választasz következőnek…
- Igen, így volt – rántotta meg a vállát.
- Miért nem szóltál a változásról?
Harry felsóhajtott, és letette a rongyot. Végre elértem, hogy rám emelje gyönyörű pillantását. A pupillái hatalmasok voltak, és annyi mindent láttam benne egyszerre, hogy képtelen voltam rajta kiigazodni. Mintha nem is ő lenne.
- Meglepetésnek szántam, és hirtelen döntöttem el. A szüleim továbbra is fizetni szeretnék a költségeimet, mert úgy állapodtunk meg, hogy amíg az egyetem tart, támogatnak. De azzal, hogy ideköltöztem, úgy érzem elkezdtem a saját életemet, és kellemetlenné vált, hogy kisegítenek.
Amit a szavai kiváltottak belőlem, az a színtiszta bűntudat. Bele sem gondoltam, hogy miből élünk. A házat is Harry szülei vették nekünk, és ezen épp csak sikerült túltennem magam, máris itt a következő tett, amiért soha nem lehetek elég hálás nekik.
- Sokat spóroltam, és az elég lesz egy darabig, de…
- Én is dolgozhatok – Harry elhallgatott. Ugyanarra gondolhattunk; engem aligha alkalmaznának. Az önéletrajzomba szinte semmit nem tudnék beleírni. Még az iskolát sem végeztem el rendesen. A vizsgáimat sosem tettem le, és egy diliházból szabadultam. Aki ennek ellenére mégis alkalmaz, abból a fizetésből még a számlákat kiegyenlíteni is képtelenség. – Valaki biztosan ad munkát! Söprögetek, takarítok, bármi! Nekem is illik kivennem a részem.
- Ezt nem engedhetem… - rázta meg Harry a fürtjeit.
- Nem vagyok ingyenélő! – hadakoztam.
- És ezt nem is állítottam – Mögém lépett, és átölelte a derekamat. – De neked még a gyógyulásra kell koncentrálnod. Nem csak én lennék az, aki az utadba állna. Az orvosod sem engedné, és Zayn is ellenkezne.
- Nem igazság – morogtam, és belekezdtem egy tányér kíméletlen súrolásába, de Harry a csuklómnál fogva elhúzta a kezem. Mindenáron segíteni akartam. Egy ideig felesleges lesz Harry diplomája, és más utat kényszerül választani, csakis miattam. Ez lenne a legkevesebb, amit érte tehetek.
- Mit szólnál, ha inkább továbbtanulnál? Keresnénk egy szakirányt, ami érdekelne.
- Idiótának fogok tűnni a sok fiatal között… – haraptam be az ajkam, bár az ötlet kimondottan tetszett.
- Ugyan! Ez egyetem. Nem te lennél az első, aki nem azonnal a középsuli után kezd, ráadásul könnyedén elvegyülhetsz. Egyetlen ősz hajszálat sem látok – fúrta az orrát a hajamba. Megforgattam a szemem.
- Rendben. De még hátra van a gimis vizsgám…
- Azt is pótoljuk – mormolta halkan, és egy hosszú csókot nyomott halántékomra.
Harry mintha azt akarná közölni, mennyire boldog, énekelni kezdett egy számomra ismeretlen dalt. A fülem mellett hallatta rekedtes hangját, amibe először alaposan beleborzongtam, aztán elnevettem magam bohóságán. A derekamra tette nagy tenyereit, és ott pihentette őket, míg a csípőjét ringatta, kezeivel az enyémet is ösztönözve a csatlakozásra. Segített lecsillapítani, ezért pedig hálásan dőltem a mellkasának, de úgy húzódtam el tőle ugyanabban a pillanatban, mintha égetne. Megmerevedtem, akárcsak Ő, de nyomban eleresztett. Túl sok helyen érintkeztünk, és volt egy olyan érzésem, hogy tudomást szereztem arról is, amit egyébként titkolni szeretett volna. Az értelmes szavak kivesztek belőlem. A pultnak vetett háttal álltam, és hatalmas szemekkel bámulva rá vártam, hátha megmagyarázza, hogy ez csak egy buta félreértés. Ő azonban megilletődötten ácsorgott, mintha maga sem tudná mit tegyen. Megpróbált bocsánatkérő pillantást küldeni felém, de elkaptam a tekintetem, és a mosogatóvíz habjába temettem. Éreztem, hogy engem néz, de képtelen voltam mozdulni. Hamarosan feladta, és kétlépésnyire tőlem folytatta a poharak törölgetését.
- Odaadnád a tányért is? – kérdezte halkan, bűnbánóan.





2017. október 7., szombat

46. fejezet - Nem az a fontos mekkora az első lépés, hanem az, akiért megteszed



Kedves Olvasóim!

Ezt a bejegyzést még annó az előző után egy nappal elkészítettem. Hónapokig várakozott, csupán néhány gondolatot magába foglalva, és most eljött az ideje, hogy a történetet ott folytassuk, ahol abbamaradt.
Miért vártam ennyit?
Több tényező is közrejátszott. Főleg a magánéletem, viszont az írás így sem maradt ki egyetlen napomból sem. Amióta elhatároztam, hogy megpróbálom, egyszerűen képtelen vagyok nélküle létezni. Imádom! Imádom, akár ezt a történetet. (Ezért legyetek benne biztosak, hogy befejezem.)
Véleményem szerint elégszer nem tudok bocsánatot kérni. Szégyenletes, hogy egyetlen szó nélkül itt hagytam mindent és mindenkit, de most igyekszem jóvá tenni. Nagyon nagy hálával tartozom, hogy még ennyien olvastok! Megint bebizonyítottátok, hogy ti vagytok a leghálásabb olvasók. Nagyon szeretlek titeket! <3

Jó szórakozást! :) 

Mérhetetlen sok bocsánat, és hála, 

Amy  <3
                      


- Zavarhatok? – kukkantottam rövid várakozást követően Liam irodájába, amikor a kopogtatásom után nem hallottam a belépési engedélyre jogosult szavakat. Szokásához híven temérdek irattorony közé temetkezve ücsörgött az asztalánál, ahonnan még jobb napokon sem lehetett előcsalogatni. Megjelenésemre felkapta a fejét, és csodálkozással nézett végig rajtam, mintha nem hinne a fáradtságtól képzelgésre hajlamos szemének.
- Persze, gyere! – sürgetett, így szófogadóan megkezdtem az egyik szék bevételét az asztala előtt. – Bocsáss meg, amiért nem engedtelek be, azt hittem valamelyik kollégám zargat. Kénytelen vagyok kerülni őket, mert annyira lefoglalnak a betegek, hogy nincs sem időm, sem kedvem még az ő bajaikat is hallgatni – Kezeit összekulcsolta, a lábait pedig lazán felpakolta az asztalra. Fáradtan hátrahajtotta a fejét, és még azt is megengedte magának, hogy lehunyva pihentesse a szemeit. Mintha egy pillanatra láttam volna, ahogy egy apró sóhajba próbálja minden gondját belefogni, hogy a lehető legkönnyebb módon; egy szusszanással megszabadulhasson tőlük. Kimerültnek látszott. Gyanítom az elmúlt huszonnégy órát megint nem malmozással töltötte, miközben laposra ülte a seggét ebben a kényelmesnek tűnő székben.
 Már úgy tűnt alszik, ezért el is ment a kedvem a betervezett csevegéstől, pláne miután a mások bajainak hallgatását egy mondaton belül emlegette a kedvtelenéggel.
- Hogy van Louis? – kezdte ő, anélkül, hogy változtatott volna helyzetén.
- Miből gondolod, hogy miatta jöttem? – vágtam rá csípőből. – Már nem is látogathatlak meg?
- Abból, ahogy bejöttél. Látszott rajtad, hogy hezitálsz – felelte egyszerűen. – Ha én érdekelnélek, előbb felhívnál, hogy megbeszéljünk egy találkozót. Ez most sürgős…
Pszichiáterek…
- Igaz… – sóhajtottam lemondóan. – A kérdésedre válaszolva egyébként jól. Szoknia kell még az új környezetet, hisz szinte intézményekben nőtt fel, de… Van ez a… Csak azt akarom, nyugtass meg, hogy egyszer be fog következni…
- Micsoda? – Úgy tűnt az érdeklődése elnyomta a fáradtságát. Sikerült felélénkítenem a figyelmét, és elérnem, hogy rám koncentráljon.
- Hogy megbarátkozik a gondolattal… – feleltem csüggedten. Liam értetlen pillantással válaszolt, pedig esküdni mertem volna, hogy ha valaki, akkor ő biztosan megért. Így viszont rákényszerített egy számomra hosszadalmas és kétségbeejtő magyarázkodásra. - Hétfőn elmentem egy előadásra. Kötelező volt, nem hagyhattam ki, ezért megkértem Niallt, hogy legyen Louisval arra az időre. Ő is munkából jött, így egy órával később érkezett csak meg, és tudod, mit mondott?! Hogy Louis ott ült az előszobában, és az ajtót nézte. Valószínűleg azóta, hogy én otthagytam! – Valahányszor magam elé képzeltem a jelenetet, olyan érzésem támadt, mintha Louis egy menhelyről szalasztott kutya lenne, aki hűségesen vár a gazdája hazatérésére, mert nélküle ugyan olyan elhagyatottá válik, mint azelőtt volt. Félelmetes és egyben szívszorító, hogy semmit nem kezdett volna magával, ha egyedül marad.
Liam a szája sarkát elmélkedő grimaszba rendezve gondolkodott. Tudtam, hogy ő sem vélekedik jó véleménnyel a hallottakról, de annyival is megelégedtem volna, ha legalább egyetlen pozitívumra rámutat.
- Rágörcsölsz, Harry – vont vállat végül egyszerűen. Ezzel az egy mondatával sikerült annyira meghökkentenie, hogy minden másról megfeledkeztem egy pillanat erejéig, és olyan csészealj szemekkel pislogtam rá, mint egy guppi. - Eddig is nagyon jól megvoltatok, és most sem lesz másként, csak a szokásos kell hozzá: türelem. Hamarosan bekövetkezik nála egy újabb fordulópont, és elmúlik a tanácstalansága. Hidd el! - Kételkedve pillantottam Liamre, de magabiztos tekintetének hála, mégis sikerült valamennyire optimistává formálnia.
- Attól félek, hogy előtte még sokszor bekövetkezik hasonló. Tudom, hogy képes rá, nem erről van szó, de nem szeretném, ha azt hinné, szándékosan teszem ki a magánynak…
- Jaj, kérlek! - nézett rám esdeklően. – Itt nyígsz nekem a kínodról, de hadd kérdezzem meg, miért nem Louisval beszélsz erről? Ez egy párkapcsolat! – hangsúlyozta ki. - Attól működik, ha megbeszélitek egymással a problémáitokat. Semmiben nem hátráltatná, ha látja, hogy nyitsz felé, mert bízol benne annyira, hogy te is beszélj az érzéseidről, és nem csak tőle várod el ugyanezt. Nem baj, ha néha gyengének lát. Azért vagytok egymásnak, hogy közösen vészeljétek át a mélypontjaitokat. – olyan elánnal beszélt, hogy nem esett nehezemre elhinni a szavait. - Mostanra már rájöhettél, hogy a fogalom, amit igyekszem a szádba rágni, az az emberi kapcsolatok legszilárdabb építőöve. Ez pedig nem más, mint a kölcsönös bizalom. A párkapcsolatban talán még elengedhetetlenebb. Ettől működnek.. Meg még valamitől, de arról nem tartok neked előadást… - forgatta a szemét és egy pillanatra komolytalan mosolyra váltott. - Louis okos fiú, és értékeli, ha őszinte vagy vele. Légy igazi férfi, és állj elé! A titkolózással és kémkedéssel megölöd mindkettőtöket. Mert jó dolog, hogy Niall figyel rá, de van, amit senki se szeretne, ha tudnának róla. Hagyj neki teret, hogy először egyedül próbálja megoldani a bajait… - lapogatta meg a vállam, átnyúlva az asztal fölött. - De nem értem miért pont neked kell ezt magyarázom, hisz anno erre építettél mindent…
- Néha elbizonytalanodom… - sóhajtottam szomorkásan. Gondterhelten a hajamba túrtam, hogy hátrafésüljem az arcomba lógó tincseket, de a mozdulat értelmetlenné vált, mivel a leesett vállaimnak köszönhető borzalmas tartásom miatt újra visszabuktak.  – Mindenki dicséretét szajkózta, hogy mennyire kiváló orvossá nőttem ki magam, erre kiderül, hogy hibázom, végül már egy egészen kicsi problémát is képtelen vagyok megoldani...
- Az eszed valamiért azt hiszi kudarcot vallottál, de közben ez egyáltalán nem igaz, hiszen a betegedet kiengedték, és nem azért, mert olyan kedvük volt – mondta komolyan. - Louisn kívül neked is meg kell szoknod, hogy ő mostantól nem a beteged. Szóval – A hangja olyan határozott volt, hogy önkéntelenül is rápillantottam. -  Előtted a nagy kérdés: Miért vagy ennyire vaskalapos önmagaddal?
Megrántottam a vállam. Tudtam volna rá válaszolni, de a jelen körülmények között nem akartam a saját gyengeségeim ingoványában bányászkodni, hogy aztán egy óvatlan mozdulat következtében elnyeljen. Liam megértő szemei viszont pontosan erre akartak sarkaltatni.
- Talán a sok elvárás… Az utóbbi hónapok terhe, némi stressz, plusz önmarcangolás… - végül csak megadtam magam a rábeszélő tekintetnek.
- Nem akarok találgatásba bonyolódni, de szerintem te valahol még mindig azt hiszed, hogy szenvedést okoztál Louisnak, ezért félsz a döntéseidtől. Félsz, hogy veszélyezteted a törékeny békéjét, és ezért inkább őrlődsz két lehetőség között, míg a probléma magától meg nem oldódik – összegezte gyorsan, mindenféle szünet nélkül, megkímélve a további nyögdécselésemtől mindkettőnket. Jól ismert. Tudta, hogy nem szeretek beszélni magamról. A saját gondjaim számomra csak másodlagosak, ezért nem vagyok hozzászokva a lelkizéshez. Időnként kitakarítottam Liam segítségével, de minél tovább hallgattam a barátomat, annál inkább hittem benne, hogy Louis is hajlandó lenne támogatni, ha egyszer megnyílnék neki. Talán nem terhelném... Talán hálás lenne érte... – Saját magadat zavarod össze a bizonytalanságoddal, márpedig néhány hétig még szüksége lenne a határozott énedre… De természetesen ezt te is tudod, igaz?
Ezek a mondatok segítettek ráébreszteni mekkora marha voltam, és emiatt nem győztem regulázni magam. Minden szava az elevenembe talált.
- A megoldás rá pedig… - Próbáltam ösztönözni a barátomat, hogy az ittlétem célja is beteljesülhessen, és ellásson egy híres, minden igényt kielégítő Payne tanáccsal.
- Ez olyan, mint a poszttraumás stressz. Volt valami, ami az egész életedet mozgatta, és most, hogy kaptál egy romboló kritikát, lebénult az agyad. Előfordul ilyen, de túl kell lépned rajta. A tanácsom pedig a következő. Ne legyél orvos! Eddig sem akartál az lenni. Legyél valaki olyan, aki csak jót akar, és ezért bármire képes.
- Szóval legyek jó...
- De okosan – kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, és ezzel a minket beburkoló feszültségből és komolyságból fújt buborékot kipukkasztotta. Végre könnyedén fellélegezhettünk, mintha az elmúlt néhány percet nem életbevágóan fontos dolgok átbeszélésével töltöttük volna. - Egyébként valamelyik nap eljöhetnétek az intézetbe, ha Louis is benne van – A szemöldököm egészen magasra csúszott a homlokomon. Ötletem sem volt, mi jár a fejében, mert én véglegesen eldöntöttem, hogy Louis soha többé nem lépi át ennek az intézetnek a küszöbét. Több szempont is közrejátszott a döntésem meghozatalakor, de a legtöbbet egy bizonyos személy létezése nyomta a latba. Ma is Emmát állítottam rá, hogy szagolja ki nekem mikor nincs bent a bolygó legocsmányabb csúszómászója: az igazgató. Határozottan meg vagyok róla győződve, hogy részemről tettlegességig fajulna egy véletlen találka. Bár kíváncsi lennék, mit szól ahhoz, hogy a szabotázsa ellenére Louis mégis velem maradhatott.
- Minek köszönhetjük a meghívást? -  Liam szemei felcsillantak. Izgatottan dőlt előre, és még körbe is nézett, mintha államtitokba készülne beavatni.
- Mert Bill, egyre többet fejlődik. Úgy érzem megtalálta a motivációjának forrását. Louisval nagyon jó barátokká váltak, és amióta elmondtam neki, hogy kiengedték, ráadásul veled él, folyton arra törekszik, hogy neki is sikerüljön rendbe jönnie – Meglepve pislogtam Li szemeibe. – Talán a találka még nagyobb löketet adna neki. Elintézzük, hogy akkor gyertek, ha nincs itt Dr. Tudjukki, és minden rendben lesz.
- Dr. Tudjukki?
- Aha... Illik rá… Vagy akarod hallani a nevét?
- Kímélj meg! – nyögtem kegyelemért könyörögve. – A sikerednek viszont örülök – gratuláltam neki őszintén. Most már engem is foglalkoztatni kezdett, menyire változott meg Bill az első találkozásunkhoz képest. Biztosan több egy magának való, paranoiás fickónál.
- Sajnos részben ez a te dicsőséged, de azért köszönöm – vigyorgott rám. – Kérdezd meg Louist, mit szól hozzá. Egyébként hogyhogy nincs veled?
- Louis Dr. Madison-nál van, így adódott egy magányos órám.
- Most tartják az első kezelését, mióta otthon van? – érdeklődött kedvesen. Ez volt az a pillanat, amikor eldöntöttem, hogy bármi történjen, Liam örökre a legjobb barátom marad, hisz dacára a temérdek gondjának, még efféle csekély apróságokat is képes észben tartani.
- Igen. Különös mód úgy láttam rajta, hogy még izgatott is miatta. Dr. Madison szerint Louisval nagyszerűen kijönnek – Lelkendeztem, ugyanis a doktornő kedvessége és szakmai tudása engem nyugtatott meg a legjobban.
- Kár, hogy csak a szanatóriumban dolgozik. Ott is leginkább gyerekekkel. Nagy hasznát venné a kórház, mert orvoshiányunk van – dörzsölte meg a barátom fáradtan a homlokát. – Egy embert kirúgtak, további kettő felmondott amióta elmentetek. Talán Dr. Gilbert így akarja kitombolni magát, mindenesetre mindenkit megvisel a rengeteg munka. Három új betegem van, de a régiekre is ugyan úgy figyelnem kell.
- Ha elég panasz érkezik ellene, talán leváltják… – Sajnos erre parányi esélyt láttam még én is, és ezzel Liam tökéletesen tisztában volt; lemondóan legyintett.
- Lényegtelen. Sajnálom, de eddig tartott az időnk – sóhajtotta fáradtan, és parányi lelkesedés nélkül rendeződött vissza korábbi, elfoglalt orvos pozíciójába. – A fogadás díja változatlan. A titkárnőnél fizessen – Annyira komolyan beszélt, hogy egy perc erejéig sikerült rászednie. - Csekket is elfogadok – nevetett végre felszabadultan, látva az arcomra kiülő döbbenetet.


Leparkoltam a belváros egyik tekintélyes épületének parkolójába, és megpróbáltam visszatalálni ahhoz a tetőtéri lakáshoz, ahol Louist hagytam egy órával ezelőtt. Szerencsére nem volt nehéz a tájékozódás, és az is segített, hogy épp akkor lépett ki az ajtón, mielőtt rossz irányba fordultam volna. Amint meglátott, mosoly öntötte el egész arcát.
A Liammel töltött óra után rengeteg érzelem szabadult fel bennem, melyek zabolátlanul randalíroztak az egész idevezető út során. Az ülepedési stádium kezdetén álltak, ám amint megláttam Őt, riadt madársereg módjára rebbentek fel újra. Másra sem vágytam, csak hogy a karjaimba zárjam, és elmondjam neki, mennyire szeretem. Mielőtt megtehettem volna, felbukkant Dr. Madison, akinek a jelenléte visszaszegezett a földre.
A reggeli Harry még félrehívta volna, hogy Louisról faggassa, de az új, felszabadult énem már nem engedte meg. Egy futó biccentéssel elintéztük az üdvözlést egymással szemben, mert a következő betegével már el is tűnt ugyanazon az ajtón.
- Minden rendben? – kérdeztem az oldalamhoz simuló kis madárfészek frizura tulajdonosát, aki különösen szórakozottnak tűnt.
- Igen – fogta rövidre, de az arcán derengő halvány mosoly arra engedett következtetni, hogy minden rendben. Mégis emlékeztetnem kellett magam, hogy az új… vagyis a régi-új Harry nem faggatózik, csak maximum csendesen gondolkodik, mindenekelőtt pedig türelmesen vár. Még csak a második kísértő helyzet elé állított a sors, és egyre nehezebben bírtam kíváncsiskodás nélkül. – Tulajdonképpen egészen megéhezetem… - tűnődött, miközben bekapcsolta a biztonsági övét a kocsiban. – Mikorra érkeznek meg a szüleid?
A szüleimet vacsorára vártuk, de náluk a pontos idő kötetlen fogalom, így csak sejtéseimre hagyatkozhattam az érkezésükkel kapcsolatban. A biztonság kedvéért a marhaszeleteket reggel bepácoltam, és csak a burgonyaágyára kellett fektetni, majd a sütőre bízni, amikor hazaérünk. Anya hoz majd franciasalátát, apa meg bort ígért, szóval minden meg lesz kapkodás nélkül.
- Nem árulták el. Azt mondta anya, hogy amint végeztek.
- Addig még fel akarok mosni a házban.
- Rendben, akkor én megsütöm a húst, és megterítek – Louis egy bólintással nyugtázta a hallottakat.
- Elmennénk előtte vásárolni? – Váltott témát váratlanul.
- Miért? – A lámpa pirosra váltott, ezért volt időm rápillantani. – Azt hittem tegnap mindent megvettünk… Vagy mégsem?
- Nem akarom a szüleidet pulóverben, meg farmerban fogadni – rántotta meg a vállait egyszerűen.
- A farmer mindig divatos… - kezdtem bele óvatosan, mert nem tudtam hová fogunk kilyukadni.
- Igen, de… Az utánam várakozó fiú például nem így nézett ki… - Mutatott végig magán jelentőségteljesen.
- A rockerre gondolsz, piercingekkel és fültágítóval? - Az említett srác a rendelőből talpig feketében, bakancsban, festett szemekkel, láncokkal, meg szegecsekkel volt feldíszítve. Egy külső szemlélő számára megtestesítette azt a kicsapongó tini ideált, aki hard rockot hallgatott, a szabadidejében pedig macskákat kínzott egy pentagram közepén. Sok mindent megtettem volna Louis boldogságáért, de nem biztos, hogy egy ennyire merész stílusváltást jó szemmel néztem volna végig.
- Igen.
- Így akarsz kinézni? – kérdeztem egyre bizonytalanabbul. Igyekeztem nem kimutatni az érzelmeimet, főleg nem az erős aggodalmamat.
- Nem, dehogy! – tiltakozott nyomban, ennek örömére a tüdőmről legördült egy hatalmas kő, és szabadon fellélegezhettem. – Csak a nadrágjára céloztam. Nézz körül! Bárkit látsz az utcán, a korunkbeliek mind máshogy öltöznek, mint én – biccentett a zebrán áthaladó tömeg felé. – Még te is. Mellettetek úgy érzem magam, mint egy tanyagazda. – Ezzel már nem tudtam vitatkozni. Az indexet átkattintottam a másik irányba, és a bevásárlóközpont felé vettem az irányt. – Tudod, hogy mindig hálás leszek neked, mert egyáltalán hordhatok rendes ruhát, csak… Néha kényelmetlenül érzem magam bennük…
- Nem kel magyarázkodnod, Louis – Összefontam a sebességváltón pihenő ujjaimat az övéivel. - Igazad van. Egyébként is ígértem neked egy vásárlós körutat – kacsintottam rá, és a számhoz emelve egy csókot hintettem a kézfejére, majd együtt váltottunk sebességet. Láttam rajta, hogy egy picit elfelhősödik az arca, de zavartalanul fektettem a kezünket a combjára. Megnyugodtam, amikor néhány perccel később egy apró mosolyt láttam az ajkain játszani, miközben a kettőnket összekötő kapcsot nézte.


Louisnak biztosan volt, és van is egy stílusa, de mivel én még sosem láttam, eddig csak megpróbáltam olyan darabokat válogatni, amik sosem mennek ki a divatból, és kényelmesek, viszont amikor a harmadik csíkos póló is a kosárba került, kezdett derengeni előttem.
Mire hazaértünk, az idő vészesen sürgetett minket. Louis villámgyorsan rakott rendet, és mire teendőim végére értem én is, már odafönt készülődött. Benyitottam a hálóba, és még épp láttam belőle a fedetlen bokáját, ami a fürdőből kiszálló párától kísérve gardrób ajtajában tűnt el végleg. Eszembe jutottak a régi korok úriemberei, akik szerencsésnek mondhatták magukat, ha hasonló élményben részesültek. Mélyen együtt éreztem velük sanyarú sorsunknál fogva.
Gyors tusolás után egy törölközőt csavartam a derekamra, miközben a tükörben mérlegelve a kinézetem nekiláttam a borotválkozásnak. Az elektromos készülékkel bíbelődtem, amikor váratlanul kinyílt az ajtó, mert a hercegem visszatért. Louis megdermedt a küszöbön, és olyan gyorsasággal takarta el a szemét, hogy nem is láttam, ahogy felemeli a kezét, csak egy elmosódott csíkot belőle.
- Bocsánat! Azt hittem még lent vagy… - szabadkozott szaporán, miközben vakon hátrált.
- Nyugodtan bejöhetsz, Lou, csak borotválkozom… – A higgadt hangommal sikerült előcsalogatnom. Lassan leeresztette a kezeit, és összepréselt ajkakkal hezitált, különös figyelmet fordítva rá, hogy elkerülje a tekintetemet.
- Nagyon elegáns vagy – jegyeztem meg őszintén mosolyogva, amikor végigmértem, hátha ezzel sikerül feloldanom a kényelmetlen helyzetet. Pláne, hogy a bókot nem kellett erőltetnem.
- Köszönöm! –  Korábban szégyenlős pír kúszott a bőre alá, de ezúttal olyan elégedettség sugárzott róla, hogy bátran feltételezhettem, rengeteg összeállítást próbált magára, mire megtalálta a neki legjobban tetszőt. Egy sötétbarna farmer és fekete garbó öltöztette, melyek tökéletesen kiemelték karcsú termetét. Megmutatták számomra, hogy hála a jó minőségű étkezésnek, felszedett magára néhány jótékony kilót, és ami még fontosabb az ő szemszögéből, hogy a hosszú darabok eltakarták a csuklóját és a bokáját. Észrevettem, hogy nem szereti őket mutogatni, ugyanis ott szabálytalan körben vöröses sebhelyek futottak keresztül a bőrén. A kötél és a bilincsek örökre rajtahagyták lenyomatukat, és ő még nem is tudta róla, hogy az okát már rég ismertem.
Bekapcsoltam a borotvát, majd a bajszom vonalától kezdve komótosan lefelé haladtam, miközben tükörből néha megengedtem egy leskelődő pillantást Louis felé, ahogy közelebb merészkedik, és kicsit távolabb tőlem a fésűjével bajlódik. Igyekezett minden szálat katonás rendbe igazítani a feje tetején, hogy azok engedelmesen a homlokára simuljanak.
- Miért nem hagyod, ahogy van? – Ártalmatlannak hitt kérdésemmel kiérdemeltem egy rosszalló pillantást a tükörből.
- Szeretem, ha így áll.
- Nekem a másik variáció is tetszik – még a laza vállrándításom sem ingatta meg a hitében. Ugyanazzal a célratörő mozdulatával ostromolta a barna tincseit, amelyek rendeltetésszerű formázóinak az én ujjaimnak kellene lenniük. Irigyeltem a fésű posztját.
Az állam aljának eléréséhez felemeltem a fejem, és ekkor láttam meg, hogy Louis is engem figyel a szeme sarkából. Amikor észrevett, megköszörülte a torkát, hogy leplezze a zavarát.
- Szerinted miért nincs szakállam? – kérdezte gyorsan valami téma után kapva, bár láttam rajta, hogy egy egyszerű, elterelő beszélgetésnél azért jobban érdekli a téma. A kórházban nem borotváltak senkit, az ő arca mégis sima volt, akár egy gyermeké, amióta csak ismerem. – Nem is látni sehol egyetlen szálat sem… - hajolt közelebb a tükörképéhez, hogy a kicsi pelyhek után kutasson.
- Hormon függő… Ezen kívül te gyógyszert is szedtél, ami felboríthatta a tested kiegyensúlyozottságát – magyaráztam neki a legjobb tudásom szerint,  de sajnálatomra csak egyre jobban elkeseredett. – Nézd… - fordultam felé magabiztosan, de épphogy találkozott a tekintetünk megszólalt a csengő. – Megtennéd, hogy kinyitod? Gyorsan felöltözök, és csatlakozom hozzátok. – Louis érdektelenül bólintott. Zavart, hogy nem tehettünk pontot a beszélgetésünkre. Nem csak azért, mert emiatt elmehet az egész estétől a kedve, hanem mert nem tudtam neki segíteni.
- Lou! Ha anyáék elmentek megbeszéljük, rendben?
- Persze – Végül csak sikerült egy mosolyt erőltetnie magára, az én szívemre pedig nyugalmat.
Anya olyan hangosan üdvözölte, hogy az emelet ellenére is hallottam. Türelmetlenül rángattam magamra a fekete öltönynadrágomat, és sikerült azelőtt leérnem, hogy apa belépett volna. Megöleltem az anyukámat, és egy puszit nyomtam az arcára, miközben átnyúltam mögötte, és különös alapossággal szántottam Louis hajába, hogy a fufruja felfelé meredezzen. A mozdulatomat nem tolerálta, úgy nézett rám, mint a véres rongyra, mert már nem maradt több ideje helyrehozni.
Amikor egy ismerős, és régen hallott hang is csatlakozott a többiekéhez, egyszerűen ledermedtem. Annyira hiányzott. A haja illata megint gyerekké változtatott, és nem akartam mást, csak ölelni, és soha nem ereszteni. Évek óta nem láttam, és ebben a pillanatban megint kisgyereknek éreztem magam, aki a tanácsra éhezve szalad át a szemközti szobába, ahol majd éjszakákat beszélnek át az életről diskurálva... És fiúkról… Főleg róluk…
- Gemma! – nevettem, mint egy félőrült. Egymás túlbuzgó ringatása miatt Úgy ölelkeztünk, hogy majdnem elestünk a nagy hévben. – Szóval ezért volt annyira fontos ez a vacsora! – mosolyogtam anyára.
- Gemm tegnap este gurult fel a bejáróra. Meg akart lepni, ezért nem szóltunk – Üdvözölt apa is félszegen magához ölelve, mert a nővérem még mindig nem engedett el.
- Még úgysem láttam az új házadat. Vagyis házatokat – nézett jelentőségteljesen a mellettem ácsorgó Louisra, akiről sütött a meglepettség és zavar különös keveredettsége. Mellé léptem, és bátorítóan átfogtam a derekát.
- Louis, ő itt Gemma Styles, a nővérem – mutattam be őket egymásnak. Az ujjaimmal előre ösztönöztem, mire észbe kapott, és mosolyogva kezet fogott a testvéremmel. Fontos volt számomra ez a pillanat, ugyanis a családom végre minden tagja összeismerkedett. Boldoggá tett, hogy Louis az az ember, akivel kibővültünk, mert amikor ránéztem, nem egy embert láttam, hanem az életemet, akit soha nem akartam elengedni.
Merész kijelentés, de számomra a meggondolatlanság ismeretlen kifejezés. Mindig tudtam mit akarok, ezért biztosra vettem, nem válok el tőle. Az érzés örökre szól, akárcsak a neki tett ígéretem. Mellette maradok, ezentúl mindig.
- Már sokat hallottam rólad – mosolygott rá Gemm barátságosan. – Alig várom, hogy jobban megismerjelek.
- Igen, én is – A nővérem egy könnyen barátkozó, kedves személyiség. Szeretni fogják egymást. Efelől semmi kétségem nem maradt.
- Harry mesélte, hogy zongorázol. Játszanál nekem?
- Ez remek ötlet! Mi is csatlakozunk - Anya azonnal lecsapott a lehetőségre, de mielőtt még az elképedt Louis magához térhetett volna, Gemma felemelte a kezét.
- Ti menjetek csak az asztalhoz, különben kihűl a vacsora. Sietni fogunk, de előtte... Hoztam neked valamit – csicseregte nekem, tele életkedvvel, és kotorászni kezdett a kézitáskájában. Egy kék csomagolópapírba bújtatott vékonyka négyszögletű csomagot nyomott a kezembe. – Egy kis apróság, de remélem mindketten örömötöket lelitek benne. - Kíváncsian feltéptem a díszes papírt, mire két jegy mosolygott rám rejtekükből. – Abból indultam ki, hogy Louis szereti a zenét. Éves koncert bérlet. Használjátok ki! – Hálásan húztam magamhoz a testvéremet a figyelmessége miatt, és boldogan pillantottam Louisra, de ő csak elhagyatottan árválkodott az előszobában, és leverten pásztázta a kezemben tartott ajándékot.


- Nem jössz aludni? – Simogattam meg Louis hátát, amikor mögé léptem. A családomat egy fél órája kikísértük. Későre járt, ezért bejelentettem, hogy nem mosogatunk, csak a maradékot pakoltam be a hűtőbe, azután Louis után mentem az emeletre, de mégsem ott akadtam rá, hanem a nappali kanapéján gubbasztva, egy takaróba csomagolva. A tévét nézte, bár az érdektelenül maga elé bámulás találóbb kifejezéssel szolgált volna tevékenysége lefestésére.
- Nem, majd később. Még nem vagyok álmos.
Tanácstalanul préseltem össze az ajkaimat. Lehet hogy visszatértek a fekete alakok, csak ezúttal titkolta előlem.Tétován ültem mellé, az egyik lábamat lezser mozdulattal felhúztam magamhoz, míg a másik szabadon a padlóra lógott.
- Tudod, hogy nem bánthatnak… - Simogattam meg a karját.
- Persze – felelte tömören. A hangja egykedvű volt, és elhúzódott tőlem. Nem mutattam ki, de rosszul esett. Azt hittem, Louis az a személy, aki mindig szereti, ha hozzá érek. Csak épp ő is ember, akinek a hangulatát befolyásolják az érzelmei.
- Baj van? – Louis gondterhelten a hajába túrt, és felsóhajtott, mintha az egész világ súlya nyomta volna ebben a pillanatban a vállait.
- Miért nem mondtad, hogy születésnapod van? – nézett rám áthatóan.
- Nem most volt, még a hónap elején – feleltem gondolkodás nélkül.
- De akkor sem mondtad…
- Nem kérdezted… - Abban a pillanatban megbántam, hogy ezt mondtam, amint kicsúszott a számon.
- Azt hiszed nem érdekel?! – kérdezte hitetlenkedve. – Sajnálom, megfeledkeztem róla… De ettől függetlenül elárulhattad volna! Tudod mennyire kellemetlenül éreztem magam?! Az egész családod eljött, hogy megünnepeljenek, erre itt vagyok én, aki veled él, és annyit sem tudtam mondani, hogy boldog születésnapot! – fakadt ki idegesen. Nem kiabált, csak felemelte a hangját, miközben olyan kétségbeesetten gesztikulált a kezeivel, hogy félteni kezdtem a testi épségemet.
- Semmi baj! Egyáltalán nem haragszom – mondtam higgadtan, miközben sikerült elkapnom a csuklóját. A markomba zártam, hogy legalább a fejem a nyakamon maradhasson. - Rengeteg fontosabb problémánk volt…
- Ez nem kifogás rám nézve. Mindenki felköszöntött Harry, egyedül én nem tettem meg, pedig annyira szerettem volna, ha örömet okozok. Gemma is készült, a szüleid már korábban… Mit kaptál tőlük? – A tekintete egyszerre volt reményteli és félő, mintha tartana a válasz súlyától.
- Új életet kezdhettem veled… Itt… - Louis ajkai döbbenten nyíltak el egy pillanatra, aztán leszegte a fejét, és megpróbált szabadulni, csak épp az erőfölényemmel nem számolt.
- Ez nem fair Harry, hogy tudnám ezeket lekörözni?!
- Velem vagy, ennél többet nem…
- Nem, Harry, ez nem ugyan az! – rázta a fejét ellenkezve. - Ha vásárolnék, azt is a te pénzedből valósítanám meg, és így elveszíti az értékét! - Ezt a napot nem így terveztem el. Szerettem volna, ha boldogan zárjuk le, de a csalódottság és a keserűség a békés összebújásunk közé állt.
- Adj egy csókot – szólaltam meg váratlanul, de olyan határozottan, hogy Louis önkéntelenül rám nézett. Annyira hirtelen támadt az ötletem, hogy még magam sem tudtam volna megmondani, mennyire őrült, vagy garantált a sikere, de pillanatnyilag ezt láttam egyetlen lehetséges megoldásként, hogy a kezeink közül kicsúszott beszélgetés irányítását visszaszerezzük. Talán haloványan még teljes felejtés reménye is pislákolni látszott…
- Tessék?! – értetlenkedett egy oktávval magasabban.
- Egy csókot szeretnék a szülinapomra – feleltem türelmesen.
- Azt bármikor kaphatsz…
- Nem, ez nem igaz… Kérlek…
Louis bizonytalanul az ajkába harapott, de közelebb férkőzött. Hezitált még egy keveset, mielőtt célirányosan felém hajolt, és ajkait finoman a számra illesztette. Alig érintkeztünk, mégis tökéletesen éreztem őt. A szívének szapora ritmusát és az ideges zihálását, amiért nem érti, miért kérem ilyesmire.
- Látod? - mosolyogtam hatalmasra nyílt kék szemeibe, amikor magyarázatot várva elhúzódott. - Ezentúl akármikor megcsókolsz, az olyan, mintha mindig születésnapom lenne – suttogtam.
Louis tekintete ellágyult, és én pontosan ezért a békés pillanatért fáradoztam. Átkaroltam a derekát, és magamhoz húztam. Megkértem, hogy engedjen be a szájába, és amikor megkaptam, egy kellemes meleg érzés terjed szét a mellkasomban az odaadása miatt érzett hálámnak köszönhetően. Hátulról a hajába túrtam, hogy a tarkójánál fogva tartsam, miközben a nyelvem az övének esdekelt. Louis váratlanul a nyakam köré fonta karjait, és rendezetlen légvételei mellett szorosabban ölelt magához. Ajkai sebesebben mozogtak az enyémeken, ez pedig az én szenvedélyemet is felkorbácsolta, és euforikus gyönyörökkel fenyegetett.
Meg akartam neki mutatni milyen az, ha levetkőzzük a gátlásokat, és az ösztöneink szárnyaira bízzuk magunkat, hadd repítsenek új, és még soha nem tapasztalt izgalmas érzések felé, melyeket  kölcsönös bizalmunkból kovácsolt hintónk elé fogunk be, hogy felfedezzük az ismeretlent, együtt.




2017. március 1., szerda

45. fejezet - A jég megtört, de még nem olvad el teljesen



Sziasztok! :)
Ott kezdem, hogy imádlak titeket! Az összes tiszteletem és szeretetem nektek adom, megérdemlitek egytől egyig! Köszönöm, hogy még a 45. fejezetnél is töretlenül kitartotok mellettem. Úgy érzem, ideje lenne megint valami meglepetéssel előállnom. :) Ha gondoljátok ti is leírhatjátok mit szeretnétek, bár nekem már vannak ötleteim. ;)
Elhoztam a folytatást, (egy elég hosszú folytatást :D )amivel immár ténylegesen belevágunk az újdonság felfedezésébe, ami egyszerre régi is, csupán más szemmel látjuk, azaz látja ezt Louis karaktere. Annyira nem eseménydús, csupán egy felvezetéshez tudnám hasonlítani, ennek ellenére remélem, hogy tetszeni fog. :)
Közben megjelent Something Great 13. fejezete - már írom a következőt - , és hamarosan csoda is fog történni, ugyanis... :D az Illusion blog megkezdi a visszaszámlálást a következő frissítéshez! Írom mint a gép. :D Szegénykét eléggé elhanyagoltam :/

Jó szórakozást! :)

~  Amy



Nehéz beleképzelnie magát az embernek egy olyan helyzetbe, ahol azt tehet, amit akar, mindazok után, hogy évekig egy meghatározott rend szerint élt. Minden reggel ugyan abban az időpontban kelt, ugyan azt a napirendet követte. Megtanulta, hogy nincs beleszólása az eseményekbe, rábízza magát idegenekre, akik a legszégyenteljesebb pillanataiban is látják, és elfelejti milyen önmagának lenni. Erre itt vagyok én, egy gyönyörű kertes ház legnagyobb hálószobájában fekve, mellettem egy csodás emberrel… Az egész abszurd.
Nincsenek fehér köpenyek, amiktől feláll a szőr a karomon, nincsenek beütemezett programok. Én irányítom az életemet, azt teszek, amit csak akarok. A saját magam ura lettem egyik percről a másikra. Örülök neki, de ugyanakkor megrémiszt, mert tartok a rendszertelenségtől, mely miatt sosem tudom mire számíthatok. Ebben a hatalmas világban egy senki vagyok, hiszen nem volt életem, lemaradtam a korombeliektől, nincs munkám, vagy karrierem, pusztán létezem. Felmerül bennem egy fontos kérdés, melyet itt tartózkodásom első bejegyzéseként le is kaparhatnék: Mit fogok csinálni ezután?
Besüppedt mellettem az ágy, ahogy Harry ébredezése miatt mocorogni kezdett, majd hamarosan tapogatózó ujjakra lettem figyelmes a karomon, ami kellemes cirógatásba bukott át.
- Jó reggelt! – mély hangja és a bőrömön cikázó érintései felkeltették az érdeklődésemet. Elszakítottam tekintetemet a kizárólag számomra látható tetőablakon futkosó eszmefuttatásomról, és felé fordultam. Arcán művészi kuszaságban elrendezve néhány vörös csík virított, de mindegyiknek csak a felét láttam, ugyanis a maradékot a matrac takarta. A haja kócosan tekergőzött szerte a fehér ágyneműn, néhány tincs még az én párnámra is vízumot kért. Ezzel a megjelenésével fürkészett lágyan mosolyogva, és én képtelen voltam megvonni tőle ugyanezt a fogadtatást.
- Neked is… - viszonoztam a kedves gesztust. Megfigyeltem, hogy a paplan alól kilógó karján libabőr futkosott, ettől pedig engem is kirázott a hideg, és alaposabban elvackoltam magam a takarónk alatt. Takarónk. Ez is egy furcsa szó. A jelentése számomra megváltozott, vagy épp most nyert értelmet. Sokkal többet mondott, mert az enyémet és az övét is jelentette egyszerre. Soha nem volt semmilyen személyes tárgyam közös egy emberrel, erre házunk, szobánk és még takarónk is van. Hihetetlen!
- Zavar? – Harry bizonytalanul elhúzódott, közben arcáról a mosolya is eltűnt, helyét pedig bocsánatkérő kifejezés vette át.
- Nem, egyáltalán nem – szabadkoztam, gyorsan fejet rázva. – Láttam, hogy fázol, és ez kissé megborzongtatott – magyaráztam, mire láthatóan megkönnyebbült. Többet jelentett a megértése, mint azt bárki is gondolná. Örültem neki, mert nem akartam, hogy egy apró nézeteltérés beárnyékolja az első reggelünket. Tökéletesnek kellett lennie, pontosan olyannak, mint amire titkon azóta vágytam, hogy először elvitt magához.
Harry felkönyökölt, és az éjjeliszekrényen pihenő telefonja után kutatott. Valamit nézelődött rajta, majd elsüllyesztette a párna alá. Igyekeztem követni a mozdulatait, de az igazság az volt, hogy reménytelen próbálkozásnak tűnt. A telefonok elég bonyolultakká váltak, mióta utoljára a kezembe fogtam egyet.
- Jól aludtál?
- Nagyszerűen! – feleltem a valósághoz hűen. Kipihentnek éreztem magam, felfrissültnek, mintha egy hétig csak az ágyban lustálkodtam volna. Talán még a fekete karikáim is visszahúzódtak, melyek évek óta a szemem alatt csúfultak.
- Észrevettem. Már fél tizenegy – mosolygott aznap reggel vagy századszorra. Képes lennék nagyon könnyen megszokni, ha folyton magára öltené, szavai azonban elterelték figyelmemet. Őszintén ledöbbentem. Fel sem tudnám emlegetni mikor aludtam utoljára ennyit. Egy élettel ezelőtt, talán...
Harry játékosan megbökte az orromat mutatóujjával, ezzel enyhe célzást téve rá, hogy elbambultam, majd kimászott a takaró alól, és nyújtózkodott egyet. A pólója felcsúszott a derekáról, megvillantva az alatta lapuló hívogatóan puhának látszó bőrét. Meg akartam érinteni, hogy megbizonyosodjak róla, valóban olyan puha, mint amilyennek tűnik. Gyorsan a lepedőre fókuszáltam, amikor megfordult, nehogy lebuktasson őt kémlelő pillantásom. Egy aljas kukkolónak éreztem magam, hisz távol állt tőlem mások megbámulása.
- Szerintem ráér később is az ebéd… Mit szólnál valami könnyűhöz, mint például a palacsinta?
- Szeretem a palacsintát.
- Akkor a konyhában találkozunk – simogatta meg a takaró alatt pihenő lábam feltehető tartózkodási helyét. Folyton elámít a felém tanúsított közvetlenségével. Valahányszor hasonlót cselekszik, elfog az erős késztetés a viszonzására, de egyenlőre bizonytalan vagyok azzal kapcsolatban, mit szabad, pontosabban mit mernék, és mit nem. A határaimat még korán volt meghúzni.
Harry a póló mellé, amit alváshoz viselt, felvett egy pulóvert is, mielőtt pedig magamra hagyott, állított a termosztáton. Egy kattanás jelezte, hogy a kandalló által felmelegített víz megkezdte útját a számára kiépített rendszerben, és hamarosan felmelegíti a kihűlt szobákat. Mire észbe kaptam, a csukott ajtót bámultam. Hálás voltam Harrynek, amiért kérés híján is kaptam némi időt, melyet magamra fordíthattam anélkül, hogy figyelő tekintetektől kellene tartanom. A baj csak az volt, hogy szívesebben lustálkodtam volna még.
Ódzkodtam a gondolattól, hogy kitegyem a lábam a meleg kuckómból, de végül sikerült kompromisszumot kötnöm saját magammal, és testem köré csavarva a súlyos ágyneműt, araszoltam a gardróbhoz, hogy meleg ruhát keressek benne. Még bele sem néztem, így elképzelésem sem volt miket rejthet. Tegnap csak felületes megszemlélésre jutott időm a házban. Zayn hozott egy üveg gyerekpezsgőt, és annak felbontásával avattuk fel az új otthonunk. Miután elment, megfürödtünk, és rögtön az ágyba feküdtünk. Még a naplómba sem volt időm írni - pedig jócskán bővelkedtem témában -, olyan gyorsan elnyomott az álom. Ha arra gondoltam, hogy azt Harryt ölelve tehettem meg, felfoghatatlan és kellemes nyugalom telepedett a lelkemre. Soha nem éreztem a belülről éltető kirobbanó erőt. Ha kísérletet tettem a vizualizására, határtalannak véltem, mely alig fért el bennem. Arra késztetett, hogy mosolyogjak, nevessek vagy ugráljak. A felhasználásával akár mérföldeket is tudnék futni. Ez lenne az gondtalan boldogság?
A szekrényünk, pontosabban a gardrób, belülről lenyűgözőbb volt, mint sejtettem. Eszembe sem jutott, hogy egyszer a ruháimat fényűző eleganciában részesítik. Elfértek volna egy egyszerű ruhásszekrényben is, az efféle cirádát csakis sztárok otthonába tudtam beleképzelni, nem a sajátomba, de néhány lépés után megbarátkoztam vele. Kedvtelve topogtam zoknis lábammal a puha szőnyegen, magam után vontatva súlyos uszályomat, miközben bámészkodtam. Az összes ruhadarab ismeretlen volt számomra, egyedül azért mertem biztosra állítani, hogy a sajátjaim között válogatok, mert tegnap Harry elmondta, hogy a baloldalon találom az enyémeket. Nem vásárolt sokat, csak néhány darabot, mert szeretett volna olyasmit venni, amit én választok, és garantáltan kedvem lelem bennük. Erről gyorsan eltereltem a gondolataimat. Kényelmetlen érzés, amikor rám költ, miközben én nem tudom neki visszaadni, valamint eszembe juttatta, hogy vár rám egy feladat. Kissé még most is ideges vagyok emberek között, egy forgalmas pláza pedig a legmegátalkodottabb helynek minősül. Talán rá tudnám venni, hogy kevésbé zsúfolt üzletet válasszon, de nem akartam csalódást okozni neki. Képesnek kellett lennem rá. 
Ráakadtam egy sötétzöld pulóverre és egy fekete szabadidő nadrágra. Kényelmesnek tűntek, ezért hozzájuk csaptam még egy egyszerű fehér pólót, majd kezemben a szerzeményemmel mentem a fürdőbe. Az ajtót az intézetben soha nem zárhattuk be, de itt volt kulcs, így boldogan éltem a lehetőséggel. Nem szerettem volna váratlan látogatást, miközben öltözöm, ezért legszívesebben bebarikádoztam volna magam, s a kulcslyukat is betömöm, de bíztam Harryben. Tudtam, hogy nem osonna vissza azért, hogy meglessen...
Néhány percig azért füleltem, végül megelégedtem azzal, hogy amennyire lehetett kiálltam a záron tátongó lyuk hatóköréből. Benne a kulcs, így igen kicsi az esélye, hogy bármi látszódna, de nem bíztam a véletlenre.
Gyorsan végeztem, és megengedtem magamnak azt a luxust, hogy fogat mossak reggel, meg szépen beágyazzak pusztán azért, mert én akarom, valamint külön öröm számomra, hogy ezzel Harrynek teszek szívességet.
Már a lépcső felénél tartottam, amikor megéreztem az ínycsiklandó illatokat. Imádtam a palacsintát, az illat alapján pedig Harry tudta mit csinál.
- Lekvárosan, csokisan vagy juharsziruposan kérheted – sorolta, amikor leültem a pultnál álló bárszékék egyikére, és ő elém tolt egy gőzölgő édességtornyot. A finomság látványától azonnal összefutott a nyál a számban. Nem győztem kivárni, míg Hazz ideért az egyszerű terítékkel. Észre sem vettem mennyire éhes vagyok. Ha jobban belegondoltam az utóbbi két napban az izgalom miatt képtelen voltam enni, és a gyomrom egyre akaratosabb visongásával bosszulta meg magát.
- Kakaó nincs? – tettem fel bátortalanul a kérdést. Harry alig bírta visszatartani a mosolyát, miközben lehalászta a mikró melletti polcról a karácsonyi mintás, piros kakaós fémdobozt, majd elém tolta. Ezen egy kicsit eltűnődtem, mert semmi vicceset nem találtam sem a mondatban, sem a dobozon, de amikor lekerült a piros fedő, és megcsapott az ismerős aroma, már nem ért annyit, hogy agyaljak rajta.
Hamarosan a főszakács is csatlakozott hozzám, de ő maradt a lekváros variációnál. Néhány perc múlva az evőeszközök csikorgókoncertjétől vált lármássá a konyha. Más ember nyomasztónak és kellemetlennek találta volna kettőnk némaságát, de nem vagyok beszédes, pláne, ha a szám is tele. Harry ezt elfogadta. Valamilyen újságot olvasott evés közben, talán egy napilapot, ami igazán érett dolog, míg én a környezetemet tanulmányoztam. Az edénytartókat, a fűszeres polcot, ahol aprócska cserepekben díszelegtek a fűszernövények, a gyümölcsöstálat tőlem jobbra, meg egyebeket. Mintha egy szállodában lennék, amit az embernek meg kell ismernie, hogy feltalálja magát, míg a bizonyos napokon ott él. Csakhogy én nem ideiglenesen voltam elszállásolva.
Ezen jót mosolyogtam magamban, és egy újabb palacsintát kentem meg kakaóval. Isteni íze volt a tésztának. Épp meg akartam jegyezni, amikor megakadt a szemem egy kisebb papírkupacon.
Félrebillentett fejjel próbáltam felé hajolni, hogy elolvassam a feliratokat. Valamiféle pályaválasztási tájékoztatónak soroltam be a borítóján sorakozó temérdek ajánlat láttán. Mind más iskolát, és az azokkal szerezhető állást hirdetett.
- Mire jelentkezel? – húztam magamhoz közelebb a tekintélyes kupacot. A mellettem ülő az újságot letéve szentelte nekem figyelmét. Míg lenyelte a szájában bukfencező falatot, leemelte a fedőlapot, hogy elolvashassam a főcímet. „Piackutató”
- De ez csak ideiglenes... míg várok. Hogy ne vesztegessem az időt, tanulni szeretnék. Úgy döntöttem kipróbálom magam más területeken is – villájára rátűzte a következő falatot, amit nyelvét kissé kinyújtva bekapott. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy magyarázás közben a büntetés szót kerülte. Szégyenkezve lehajtottam a fejem, és visszatoltam az anyagokat korábbi helyükre. Elment az étvágyam, ugyanisa bűntudatnak sikerül beennie magát a torkomba, s ott munkálkodott, hogy minden falatot keserűvé tegyen. Rettenetesen bántam, hogy miattam szakadt félbe Harry karrierje, ami valójában el sem kezdődött. A tányéromat inkább a mosogatóba tettem, miután megtisztítottam a maradéktól. Megfordulva Harry fürkésző tekintetével találtam szembe magam; az újság fölött figyelt engem. Próbáltam felszívódni előle, de mint mindig, egy lépéssel előttem járt.
- Mi a baj? – a tányérjával hasonlóképpen járt el, mint én, azzal a kivétellel, hogy ő semmit nem dobott ki. A pocsékolás elkerülése érdekében a jövőben át kell szoknom valahogy nekem is a maradéktalan étkezésre.
- Semmi – ráztam a fejem a pillantását kerülve. Sajnos nem tágított a vallatásom elhatározásától.
- Lou – sóhajtotta jámboran a nevem, mintha csak magához csalogatna. – Már nem vagyok az orvosod. Nyugodtan elmondhatsz nekem bármit – tisztázta kedvesen. Azzal természetesen tisztában voltam, hogy nem az orvosom, de képtelen vagyok erre egyik pillanatról a másikra átszokni. Menekülni akartam a stresszes helyzet elől. Inkább nem beszélni róla, és elásni az egészet, hogy elfelejtsem, de Harry persze hajtatatlan volt. – Jobb szereted elfojtani, ez érthető, de kérlek, légy velem is őszinte, ne csak anaplódhoz… - Erőt kellett vennem magamon, különben jó darabig itt álltunk volna.
- Sajnálom, hogy mindent tönkretettem. Ha nem vagyok, akkor most nem kéne másik állás után kutatnod… - motyogtam az orrom alatt, végig a padlólapok közti fugarést tanulmányozva. Hallottam, hogy felém közelít. Elfordítottam a fejem, mert nem akartam látni. Szégyelltem a szemébe nézni. Szerencsére nem kellett, mert magához ölelt.
- Soha ne gondold azt, hogy egy percig is nyűg vagy számomra. Tudtam mivel járnak a tetteim, és én vállaltam őket. Azt hiszed, most itt állnál, ha másként lenne? – nevetett halkan, és megsimogatta a hajamat.  – Ne légy buta. Az orvosok azért vannak, hogy segítsenek, én pusztán abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy épp a betegem volt az, aki elcsavarta a fejem, és képes lennék érte tűzbe tenni a kezem – itt már nem bírtam tovább, elmosolyodtam kedves szavain. Hagytam, hogy pulóverének zsinórja lepödrődjön az ujjamról, mert amíg beszélt, én szórakozva tekergettem.
- Rendben… Nem teszem… - ígértem buzgón.
- Ne ess kétségbe, rendben? Idővel minden a helyére fog kerülni. Ha mégsem, itt vagyok neked. Mindig, mert… szeretlek… - mondta megfontoltan az utolsó szót, mintha attól tartana, nem veszem jó néven, ha folyton ismételgeti. Épp ellenkezőleg. Addig ismételhetné, míg bele nem reked, mert ez a szó volt számomra a tökéletes biztosíték minden baj ellen.
- Köszönöm – suttogtam hálásan, mire kezébe vette a mellkasán pihenő ujjaimat, és finoman, ajkát alig érintve hozzájuk, megcsókolta őket.
- Előttünk két teljes nap. Csak Hétfőn kell bemennem pár órára. Mihez lenne kedved?
Egyik aggasztó tényező ért a másik után. Lezártunk egyet, erre már a következő miatt kellett aggódnom. Egyedül leszek fél napon keresztül?! Csak magamat hibáztattam a naivitásomért, ha azt hittem, ezentúl soha nem válunk el. 
- Mindegy, csak veled akarok lenni – vallottam be titkos vágyamat, melynek elérkezett az ideje, hogy végre megvalósíthassam.
- Nézzünk egy filmet? – Szinte bele sem kellett egyeznem, mert Harry tudta, hogy elfogadom az ötletet. A nappaliba húzott, ahol vidáman pattogó tűz fogadott minket a kandallóban. Leültem az ismerős kanapéra, és várakozásteljesen pillantottam a göndör, tévé fölött magasodó alakjára. A távirányítókkal babrált, míg sikerült a képernyőre varázsolni valami főcímet.
- Ide ülhetek? – mutatott a mellettem üresen ásítozó párnákra. Örültem, hogy megkérdezte, de elgondolkodtatott, hogy nem kellette-e volna magától értetődőnek lennie. Talán az írással való töprengés segített volna megválaszolni, azonban amint az oldalamnak dőlt, egy időre értelmét vesztette az egész napló.

- Ha pedig az ujjad jobbra húzod a képernyőn, máris a telefonkönyvbe kerülsz. Csak egy apró érintés, és hívhatsz – magyarázta türelmesen Harry, immár másodjára. Hétfő reggel volt. Annak a napnak az az időpontja, amitől rettegtem. Este a lehető legtovább akartam fennmaradni, de sajnos tíz órakor előre bukott a fejem, aztán egy különös szólamra riadtam, de akkor már az ágyunkban, Harry kezével a derekamon. Az ébresztő kíméletlenül verte a dobhártyámat, és mintha a szokványos dallamok kárörvendően nevettek volna rajtam, amiért mégis sikerült a tervük: felébresztették a mellettem szuszogót.
Nem akartam egyedül maradni. Az orvosom, vagyis a volt orvosom biztosított róla, hogy mindössze néhány óráról van szó, de a ház két nap után is csak idegen szobák halmazaként élt bennem. Tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat, de felkészületlennek éreztem magam. Nyugtalanul kalapált a szívem, legszívesebben pedig az ajtó elé álltam volna, ha tudom, ezzel marasztalhatom Harryt.
Rengetegszer próbáltam neki elmondani, mennyire szeretném, ha maradna, de soha nem mertem belekezdeni a mondatba, ezért szimplán reggel óta az árnyékaként éltem. Körülötte sündörögtem, de szigorúan betartva a két lépés távolságot, nehogy rám lépjen, mint a konyhában, amikor elhátrált a tűzhely mellől, pont az én lábamra.
Reggeli után leült velem az asztalhoz, hogy elismételje a tegnap óta gazdátlanul heverő telefon használati utasításait, és ekkor már komolyan kétségbeestem. Nem véletlen hanyagoltam el a csillogó kütyüt. Olyan volt számomra, mint egy veszélyforrás, amit ha sokszor fogok a kezembe, Harry annál hamarabb megy el. Ez jelezte számomra a pillanat eljövetelét, amikor egyedül leszek.
- Héé… - búgta Harry békítően, de kitartottam az asztal tanulmányozása mellett, nehogy meglássa a szemembe gyűlt ostoba könnyeket. Utáltam őket. Tényleg apróságról, jelentéktelen órákról beszéltünk, de a testemnek még nem szólt senki róla, hogy túlreagálja. – Csak néhány óra. Addig gyakorolhatnál a zongorádon. Hozzá se értél, mióta itt vagy… De ha nincs hozzá kedved, Niall úgyis itt lesz nemsoká… Ellesztek, higgy nekem. Észre sem veszed, és itt vagyok. - Kedveltem Niallt, az egyetlen baj vele, hogy ő nem Harry. Mit fogok vele csinálni? Eddig se haverkodtunk, leginkább vigyázott rám. Folyton a felügyelete alatt tartott, és beszámolt a fejleményekről. Vajon lehetünk barátok vagy most is csak felügyelni jön? Enyhe bosszúságtól szenvedtem, hiszen nem vagyok gyerek, a papírjaim szerint dilinyós sem. Igaz, nem láttam a dokumentumot, de emberek közé engedtek, vagyis érettnek kellene lennem a feladatra, hogy egyedül maradjak a saját házamban. - Annyira szeretném, de nem hagyhatom ki a mai órát. Ígérem, utána egész héten a tiéd vagyok – folytatta, egyre kétségbeesettebben, amikor még mindig nem válaszoltam. Ez a felállás már jobban tetszett, csakhogy nekem most volt rá szükségem. A válaszadástól is elment a kedvem a sovány vigasz hallatán, de várta, hogy beszéljek. Sürgetni kezdtem magam, mert tudtam, máskülönben magát kezdi el hibáztatni. Kezdetnek bólintottam. A kezembe vettem a készüléket - mintegy elfogadásul -, mélyen zsebembe rejtettem, és az ajtóhoz kísértem Harryt, aki magához ölelt, újra megígérte, hogy siet, majd homlokon csókolt, és távozott.
Fájó szívvel követtem a pillantásommal, egész addig, míg az elektromos kapu bezárult mögötte, végül elhajtott, ott hagyva engem az előszoba ajtajában, tétlenségbe dermedve. Gyorsan megfogadtam, hogy legközelebb azonnal az emeleti folyosóra rohanok, mert akkor még integetni is tudok neki, de egyenlőre belegondolni is rémes volt, hogy következő alkalmak is lesznek.
Megpróbáltam a helyzet pozitív oldalát nézni. Mint például, hiába vagyok magányos, legalább nem adtak hozzá zárt ajtókat. Mire idáig értem, meglepve konstatáltam, hogy már el is telt egy fél óra. Fél órával kevesebb… Hála az égnek!
Talán nekem is követnem kellene Molly példáját, aki az ágy alatt bujkál egész nap, mert még fél a házban mászkálni. Kár, hogy a szűk hely csak macskaméretű egyedek rejtőzködésére alkalmas. Jobb ötlet híján leültem a padlóra, ami jó meleg volt, hála az alatta tekergőző fűtésnek, és úgy döntöttem, tökéletes hely lesz, hogy kivárjam a megváltásom visszatérését.

A kertkapu nyikorgására, majd ütemes, elnyújtott léptek kopogására lettem figyelmes. Mire elgémberedett lábaimat mozgásra bírtam volna, már benyitottak, és egy szőke Niall-al találtam szembe magam, aki megdermedt heves mozdulatában, mihelyst megtalált a padlón. Szemei végigmértek, túlságosan is gyakorlottan ahhoz, hogy ne tűnjön fel az analizálása.
- Hahó, Louis! – mosolygott rám, majd hozzálátott kinti ruhájának fogasra halmozásához. – Épp kiabálni akartam, mennyire felelőtlenek vagytok Harryvel, hogy nyitva hagyjátok az ajtókat, de megelőztél – kacsintott. – Jöttem volna hamarabb is, de túlóráznom kellett – Kezdett bele gondtalan csevejbe, félig hátat fordítva az elgémberedett lábaimmal való küzdelmemnek. Miután végzett, megindult, mintha tökéletesen ismerné a ház minden zugát, ebből arra következtettem, hogy segíthetett a költözésnél. Mivel járkálás közben folyamatosan beszélt, kénytelen voltam követni – Képzeld, felvettek egy magánklinikára. Most ott vagyok asszisztens. Kérhetek egy pohár vizet? – a kérdése váratlanul ért, ezért mielőtt kiszolgáltam volna, néhány pillanatig csak mozdulatlanul álltam. - Egész jó a fizetésem is, és a lakásomtól húsz perces gyaloglásra van. Meg vagyok vele elégedve – összegezte. Csak egy pillanatra állt meg, míg ivott a vízből, amit beszéd közben töltöttem ki neki. – Mi lesz a mai program? – érdeklődött csillogó szemekkel, melyekből sütött az energia ahhoz képest, hogy állítása szerint éjszakázott.
Azt hittem kipihent vagyok, ám máris bebizonyosodott az ellenkezője. Egy energiabombával képtelen vagyok felvenni a versenyt. Az ember lassúnak érzi magát a közelében, hiába teljesít maximális szinten. Az egész fiú, mint egy tornádó. Olyan gyorsan beszélt, és annyit, hogy féltem a lemaradástól.
- Hát… - pillantottam le lábamra, hogy összeszedhessem a gondolataimat, de semmi okos dolog nem jutott az eszembe. Részemről csak egyedül akartam lenni és várni. Megelégednék vele, de félő Niall elutasító reakciója, ha ezt meghallja. Kétlem, hogy tetszene neki a negatív hozzáállásom.
- Mi lenne, ha először rendet raknánk? – vetette fel. Morcosan összeráncoltam a homlokom, amiért megpróbálja megmondani, hogy mit csináljak. Már nem felel értem, arra itt vagyok én, de gyerekként kezelt, akinek szüksége van a felnőttek irányítására. - Mindketten tapasztalatból tudjuk, hogy fárasztó dolog az iskola, pláne, ha három órát tesz ki egy előadás. Harry biztos nyűgös lesz a pakoláshoz – Karjával sürgető mozdulatokat tett, mire kénytelen voltam odamenni hozzá. – A poharakat szerintem mossuk el, a többi mehet a mosogatógépbe – indítványozta, mint valami munkafelügyelő. – Mosogatás, vagy törölgetés? – emelte elém a szivacsot és a konyharuhát, felajánlva a választási lehetőséget. A szivacsért nyúltam, amivel kicsit elszórakoztam - a kelleténél többször nyomogattam, habosítás közben, mert tetszett tapintása -, és hozzáláttunk a munkához. Az elfoglaltság hatásosságát szem előtt tartva sajnos így is mély csalódásra és szánalomra ébresztett, ami mind felém irányult. Hihetetlen könnyen sikerült eltereli a figyelmemet, és nem kellett hozzá más, csak egy erősebb jellemű ember. Szorongtam, talán ezután is így lesz majd. Jön valaki, aki egy kicsit határozottabb, mint én, és egyszerűen, minden következmény nélkül rám kényszeríti az akaratát, és én nem ellenkezem, inkább fejet hajtok.
Kopogtak.
A kezem megdermedt. A súrolásomat elszenvedő tányér a mosogató alján koppant. Ijedten kaptam rá a tekintetem, kutatva az eltört darabok után a habok között, de még egy lepattant zománcdarabot sem leltem. Az áldozat sértetlenül túlélte a balesetet, mégsem mozdultam. Füleltem, várva a következő hangra, de semmi. Azt hittem képzelődtem, ám ekkor újra megszólalt.
 Két dolgot tehettem. Figyelmen kívül hagyom, arra ítélve a feltételezett zaklatót, hogy elhiggye, nincs itthon senki, és hagyjon fel a tevékenységével, vagy kinyitom, és felmérem, ki lehet ennyire eltökélt, ezzel szembenézek egy ismeretlennel, aki talán hozzám is ér, és én azt nem akartam.
- Louis? – szólalt meg mellettem Niall. Halk hangja újabb szívrohamot idézett elő a testemben. Szerencsére ezúttal a kezem üres volt.
- Igen?
- Kopogtak… - hívta fel a figyelmemet az engem percek óta foglalkoztató tényre.
- Ki az? – A hangom a magasba szökött egy pillanat alatt.
- Nem tudom – nevetett. - Nyisd ki, és megtudjuk – rántott vállat egyszerűen. Rám mosolygott, miközben minden bizonnyal halálra vált arccal néztem őt, de nem hatotta meg, kivette a kezemből a szivacsot, és odébb tessékelt.
„Ne nyiss ajtót idegeneknek!” Folyton ez a mondat villogott valahol a tudatalattim veszélyzónájában, erre mégis megszegem, pedig még egészen kicsi koromban belém nevelték. Igaz, felnőttem, ennek ellenére mégis bizalmatlanul fontam a kilincsre a kezem. Fohászkodtam valami földöntúli erőhöz, hogy mire kinyissam az ajtót, a küszöb üresen pislogjon rám, de a kopogtatás újra megszólalt. Miért nem adja fel? - bosszankodtam.
Mély levegő, aztán ajtónyitás. A beakasztott ajtólánc nem engedett tizenöt centinél nagyobb rést, amiért hálás voltam. Óvatosan kilestem, amire azonban végkép nem számítottam, az egy kisfiú szende arca.
- Jó napot! – Hatalmas szemeivel végig mért, majd közelebb óvakodott hozzám. – Kevin vagyok. A szomszédban lakom. Kérhetek egy kis segítséget? - Csak egy ártatlan gyerek. Ezzel nyugtattam magam, amikor kiakasztottam a láncot, és szélesebbre tártam az ajtót, mégis reszketeg sóhaj hagyta el a számat.
- Én Louis – Hezitálva nyújtottam jobbot, hiszen gyerekeket nem üdvözlünk így, de ő örömmel fogadta el. Talán tetszett neki, hogy felnőttként kezeltem. – Mit szeretnél?
- Van egy távirányítós helikopterem, ami beszállt a szemközti ház kertjébe. Szeretném visszaszerezni, de félek Mr. Adams kutyájától - Kevin egyik lábáról a másikra állt, és aggodalmas pillantásokkal tekergett az emlegetett irányba, vagyis a szemközti ház felé. – Segítene?
Hezitáltam. Még az én otthonomban sem találtam meg a helyem, ráadásul arra kér egy idegen, hogy menjek egy új helyre, és találkozzak egy másik idegennel, ami szapora szívverést eredményezett. Minden jel szerint megijedtem, ráadásul besétálni egy kertbe, ahol valószínűleg agresszív kutya is tartózkodik, számomra felérne a gyorshalállal.
Kevin türelmesen várt. Én felkészültem a végleges nemre, de ahogy ránéztem, kötelességemnek éreztem kiállni a kisebbért.
- Rendben – bólintottam. Gyorsan mozogtam, nehogy legyen időm meggondolni magam. Visszaléptem a kabátomért, hanyagul beleugrottam a bakancsomba, aztán csatlakoztam a boldogan mosolygó fiúhoz. Odakint komótosan szitált az eső, és a szél sem henyélt. Nem is csodáltam, hogy egy repülő játékszert meglovasított. Megvártam, míg elmegy előttünk egy autó, csak utána indultunk az út túloldalára. Titokban reméltem, hogy találok egy csengőt a kapun, de a balszerencse úgy kívánta, lépjek be.
- Louis... – Kevin megragadta a karom, és szégyenlősen lesütötte a kék szemeit. – Nem mondanád, hogy a tiéd a játék? Egy sárga helikopter, piros csíkokkal a szárnyán.
- Miért? – Ez a fordulat egészen meglepett. Kevint nem ismertem, így rákérdezés nélkül csupán annyi vált világossá számomra, hogy valamit titkol előlem, de a továbbiak fölött kétség kívül feleslegesen törtem volna a fejem.
- Beteg vagyok, ezért nem mentem ma iskolába. Az anyukám nagyon mérges lenne, ha megtudná, hogy kint voltam… - szegte le a fejét bűnbánóan. Sötét bozontos haja és kipirosodott arca valóban arról árulkodott, hogy régóta kint játszik, méghozzá sapka nélkül. – Most el fogsz árulni, ugye? – kérdezte szomorúan. Az arca pillanatok alatt váltott megbánóvá. Azt hiszem csak a gyerekek képesek arra a tekintetre, amivel képesek manipulálni az embert, vagy legalábbis megpróbálni. Felkuncogtam rajta, amit sértetten fogadott.
- Nyugalom, megőrzöm a titkodat – veregettem vállon.
Bekukucskáltam a kertbe, ám egyetlen vérebbel sem találtam szembe magam, ami felbátorított. Nem félek a kutyáktól, de mégis az ő területére lépek. Nem akartam a kapuig versenyezni vele, ki ér oda előbb, ha hirtelen felbukkanna, jobb az óvatosság. Tettem néhány bizonytalan lépést, végül elértem a csengőig. Ha valóban egy kutya őrzi a birtokot, kíváncsi voltam, miért nem szerelnek fel a kapura is egyet, hogy ne kelljen kockára tenni az olyan szerencsétleneknek az életét, mint jómagam.
- Igen? – lépett elém egy férfi. Hevenyészett öltözetem méregette, de szerencsére inkább tűnt kíváncsinak, mint dühösnek, amiért kora reggel zaklatom.
- Itt szemben lakom, és a távirányítós helikopterem beesett a kertbe. Visszakaphatnám? – A férfi kikukucskált mögöttem, majd szaporán bólogatva a bozontos szemöldökét ráncolva indult meg előttem.
- Most költözött ide, igaz? – lassan halad. A megsárgult füvet pásztázta, néha lehajolt, és át is kutatott egy-egy termetesebb fűcsomót. Követtem a példáját. – A költöztetők párszor megfordultak. Mondjuk egy ekkora ház berendezéséhez kellenek a bútorok – jegyezte meg. Nehezen megy a társalgás, és őszintén szólva erre nem tudtam válaszolni, a férfi mégis hallgatott, mintha várna, még ha az csupán egy megerősítés is.
- Igen, tényleg nagy. Még nekem is – vallottam be, de igyekeztem a keserűséget elfedni benne.
- Azt elhiszem – hümmögött a férfi. – Ez a hobbija? A helikopter – egészítette ki, hogy világos legyen számomra, nem a nagy házakba való költözésre érti.
- Nem. Csak most kaptam – hazudtam gyorsan. – Ezért megy bizonytalanul az irányítása – A férfi rám mosolygott, de sajnálkozva tette. A szemeiből sütött, hogy reménytelennek tart, és ez fájt, hiszen alig néhány perce ismerjük egymást.
- Nézzenek oda! – Lehajolt, majd a markomba ejtett egy kicsi helikoptert. Pont úgy nézett ki, mint ahogy Kevin leírta.
- Köszönöm, igyekszem valahogy meghálálni – A férfi arca egy pillanatra megrándult, mintha viszolyogna, aztán alig láthatóan fejet rázott.
- Semmi szükség rá, örülök, hogy megtaláltuk – Elindult velem kifelé, és ekkor jutott eszembe, hogy egyetlen kutyát sem láttam.
- Merre van a kutyája? – kérdeztem, mire megkaptam a kitudja hányadik sajnálkozó pillantását felém.
- Nincsen kutyám. Örülök, hogy segíthettem, szép napot – szinte kitolt a kapun. Mire észbe kaptam, már az utcán ácsorogtam, kezemben az aprócska sárgolyóktól ragadós játékocskával.
- Megvan? – suttogott mögöttem egy vékony hang. Ekkor vettem észre a barna kerítés takarásába megbúvó Kevint, aki egyenlőre nem mert közelebb jönni. Kezdtem magam rosszul érezni. A hajam már majdnem teljesen átázott, ráadásul a férfi úgy viselkedett velem, mint egy bolonddal. Kedvesen, mégis kíméletesen, mindenekelőtt pedig távolságtartóan, erre most ez a kisfiú is elkezdett tartani tőlem.
- Igen, nálam van – nyújtottam felé. Úgy döntöttem ideje hazamenni. Elegem van mára az emberekből. Inkább bebújok az ágyba, és elmenekülök a tudatlanságba.
- Huh, köszönöm! – sóhajtott fel megkönnyebbülten. Kivette a kezemből, és szorosan mellém szegődött a hazafelé vezető úton. Kezdetben a mi házunk felé tartottam, de aztán nem akartam, hogy egyedül mászkáljon az utcán, így mégis elkísértem.
– Egyébként ennek a férfinek nincs is kutyája – jegyeztem meg, mire a kisfiú felnyikkant.
- Sajnálom. Mr. Adams apa kollégája. Ha én megyek be, akkor biztosan beárul. Folyton árulkodik... – rúgott bele egy kavicsba sértetten.
- Hazudni bűn, Kevin… - suttogtam komolyan. Jól tudtam, a hazugság hatalmas bűn, és a bűnök sosem maradnak megbocsájtatlanok…
- Tudom, és sajnálom. De te nem tudhattad, hogy van kutyája, és ha nem hazudok, akkor nem mész be érte… - bánkódott lebiggyesztett ajkakkal. Megesett rajta a szívem. Okos kisgyerek, épp ezért éreztem kötelességemnek figyelmeztetni. Féltem, hogy bajba kerül, amennyiben nem teszem meg. – Akkor nem mondod el anyának?
- Nem, nem árullak el – lassítottam, hogy utolérjen. Vicces, hogy általában én futok, hiszen Harry léptei nekem elég nagyok. Élveztem a helyzetem.
- Huh! Így is mérges, mert megütöttem Freddiet, amikor kicsúfolta az egyik könyvemet.
- Verekedtél?! – hökkentem meg.
- Azt mondta hülye vagyok, ezért nem tudok számolni. De a matek olyan nehéz – nyűglődött mellettem.
- Melyik osztályba jársz?
- Negyedikes vagyok – jelentette ki büszkén kidagaszotott mellel. Elmosolyodtam peckes léptei láttán. Egészen a zöldre vakolt házukig kísértem, de nem mentem be. Ideje volt nekem is hazamenni.
- A hallgatásomnak feltétele van. Többé nem hazudhatsz, és meg kell ígérned, hogy sokat matekozol, hogy a szüleid büszkék legyenek rád.
- Rendben, megígérem - mosolygott boldogon. - Köszönöm! Szia, Louis!
Komótosan sétáltam haza. Furcsa érzés volt egyedül az utcán mászkálni ezen az esős délelőttön. Furcsán ismerős.
- Niall! – rezzentem össze, amikor megláttam a szőke fejét felbukkanni a konyhából, mire ő csak nevetett.
- Merre jártál? – húzogatta a szemöldökét. Eszembe jutottak Kevin peckes lépései, amikor arról mesélt, ami büszkévé tette, és ezeknek a lépéseknek a szolidabb változatát használtam én is, miközben eligyekeztem mellette.
- Megismerkedtem a szomszédokkal – feleltem büszkén, miközben az emeletre igyekeztem, hogy leírjam a naplómba, mielőtt megfakulnak az érzelmek.