2017. március 1., szerda

45. fejezet - A jég megtört, de még nem olvad el teljesen



Sziasztok! :)
Ott kezdem, hogy imádlak titeket! Az összes tiszteletem és szeretetem nektek adom, megérdemlitek egytől egyig! Köszönöm, hogy még a 45. fejezetnél is töretlenül kitartotok mellettem. Úgy érzem, ideje lenne megint valami meglepetéssel előállnom. :) Ha gondoljátok ti is leírhatjátok mit szeretnétek, bár nekem már vannak ötleteim. ;)
Elhoztam a folytatást, (egy elég hosszú folytatást :D )amivel immár ténylegesen belevágunk az újdonság felfedezésébe, ami egyszerre régi is, csupán más szemmel látjuk, azaz látja ezt Louis karaktere. Annyira nem eseménydús, csupán egy felvezetéshez tudnám hasonlítani, ennek ellenére remélem, hogy tetszeni fog. :)
Közben megjelent Something Great 13. fejezete - már írom a következőt - , és hamarosan csoda is fog történni, ugyanis... :D az Illusion blog megkezdi a visszaszámlálást a következő frissítéshez! Írom mint a gép. :D Szegénykét eléggé elhanyagoltam :/

Jó szórakozást! :)

~  Amy



Nehéz beleképzelnie magát az embernek egy olyan helyzetbe, ahol azt tehet, amit akar, mindazok után, hogy évekig egy meghatározott rend szerint élt. Minden reggel ugyan abban az időpontban kelt, ugyan azt a napirendet követte. Megtanulta, hogy nincs beleszólása az eseményekbe, rábízza magát idegenekre, akik a legszégyenteljesebb pillanataiban is látják, és elfelejti milyen önmagának lenni. Erre itt vagyok én, egy gyönyörű kertes ház legnagyobb hálószobájában fekve, mellettem egy csodás emberrel… Az egész abszurd.
Nincsenek fehér köpenyek, amiktől feláll a szőr a karomon, nincsenek beütemezett programok. Én irányítom az életemet, azt teszek, amit csak akarok. A saját magam ura lettem egyik percről a másikra. Örülök neki, de ugyanakkor megrémiszt, mert tartok a rendszertelenségtől, mely miatt sosem tudom mire számíthatok. Ebben a hatalmas világban egy senki vagyok, hiszen nem volt életem, lemaradtam a korombeliektől, nincs munkám, vagy karrierem, pusztán létezem. Felmerül bennem egy fontos kérdés, melyet itt tartózkodásom első bejegyzéseként le is kaparhatnék: Mit fogok csinálni ezután?
Besüppedt mellettem az ágy, ahogy Harry ébredezése miatt mocorogni kezdett, majd hamarosan tapogatózó ujjakra lettem figyelmes a karomon, ami kellemes cirógatásba bukott át.
- Jó reggelt! – mély hangja és a bőrömön cikázó érintései felkeltették az érdeklődésemet. Elszakítottam tekintetemet a kizárólag számomra látható tetőablakon futkosó eszmefuttatásomról, és felé fordultam. Arcán művészi kuszaságban elrendezve néhány vörös csík virított, de mindegyiknek csak a felét láttam, ugyanis a maradékot a matrac takarta. A haja kócosan tekergőzött szerte a fehér ágyneműn, néhány tincs még az én párnámra is vízumot kért. Ezzel a megjelenésével fürkészett lágyan mosolyogva, és én képtelen voltam megvonni tőle ugyanezt a fogadtatást.
- Neked is… - viszonoztam a kedves gesztust. Megfigyeltem, hogy a paplan alól kilógó karján libabőr futkosott, ettől pedig engem is kirázott a hideg, és alaposabban elvackoltam magam a takarónk alatt. Takarónk. Ez is egy furcsa szó. A jelentése számomra megváltozott, vagy épp most nyert értelmet. Sokkal többet mondott, mert az enyémet és az övét is jelentette egyszerre. Soha nem volt semmilyen személyes tárgyam közös egy emberrel, erre házunk, szobánk és még takarónk is van. Hihetetlen…
- Zavar? – Harry bizonytalanul elhúzódott, közben arcáról a mosolya is eltűnt, helyét pedig bocsánatkérő kifejezés vette át.
- Nem, egyáltalán nem – szabadkoztam, gyorsan fejet rázva. – Láttam, hogy fázol, és ez kissé megborzongtatott – magyaráztam, mire láthatóan megkönnyebbült. Többet jelentett a megértése, mint azt bárki is gondolná. Örültem neki, mert nem akartam, hogy egy apró nézeteltérés beárnyékolja az első reggelünket. Tökéletesnek kellett lennie, pontosan olyannak, mint amire titkon azóta vágytam, hogy először elvitt magához.
Harry felkönyökölt, és az éjjeliszekrényen pihenő telefonja után kutatott. Valamit nézelődött rajta, majd elsüllyesztette a párna alá. Igyekeztem követni a mozdulatait, de az igazság az volt, hogy reménytelen próbálkozásnak tűnt. A telefonok elég bonyolultakká váltak, mióta utoljára a kezembe fogtam egyet.
- Jól aludtál?
- Nagyszerűen! – feleltem a valósághoz hűen. Kipihentnek éreztem magam, felfrissültnek, mintha egy hétig csak az ágyban lustálkodtam volna. Talán még a fekete karikáim is visszahúzódtak, melyek évek óta a szemem alatt csúfultak.
- Észrevettem. Már fél tizenegy – mosolygott aznap reggel vagy századszorra. Képes lennék nagyon könnyen megszokni, ha folyton magára öltené, szavai azonban elterelték figyelmemet. Őszintén ledöbbentem. Fel sem tudnám emlegetni mikor aludtam utoljára ennyit. Egy élettel ezelőtt, talán...
Harry játékosan megbökte az orromat mutatóujjával, ezzel enyhe célzást téve rá, hogy elbambultam, majd kimászott a takaró alól, és nyújtózkodott egyet. A pólója felcsúszott a derekáról, megvillantva az alatta lapuló hívogatóan puhának látszó bőrét. Meg akartam érinteni, hogy megbizonyosodjak róla, valóban olyan puha, mint amilyennek tűnik. Gyorsan a lepedőre fókuszáltam, amikor megfordult, nehogy lebuktasson őt kémlelő pillantásom. Egy aljas kukkolónak éreztem magam, hisz távol állt tőlem mások megbámulása.
- Szerintem ráér később is az ebéd… Mit szólnál valami könnyűhöz, mint például a palacsinta?
- Szeretem a palacsintát.
- Akkor a konyhában találkozunk – simogatta meg a takaró alatt pihenő lábam feltehető tartózkodási helyét. Folyton elámít a felém tanúsított közvetlenségével. Valahányszor hasonlót cselekszik, elfog az erős késztetés a viszonzására, de egyenlőre bizonytalan vagyok azzal kapcsolatban, mit szabad, pontosabban mit mernék, és mit nem. A határaimat még korán volt meghúzni.
Harry a póló mellé, amit alváshoz viselt, felvett egy pulóvert is, mielőtt pedig magamra hagyott, állított a termosztáton. Egy kattanás jelezte, hogy a kandalló által felmelegített víz megkezdte útját a számára kiépített rendszerben, és hamarosan felmelegíti a kihűlt szobákat. Mire észbe kaptam, a csukott ajtót bámultam. Hálás voltam Harrynek, amiért kérés híján is kaptam némi időt, melyet magamra fordíthattam anélkül, hogy figyelő tekintetektől kellene tartanom. A baj csak az volt, hogy szívesebben lustálkodtam volna még.
Ódzkodtam a gondolattól, hogy kitegyem a lábam a meleg kuckómból, de végül sikerült kompromisszumot kötnöm saját magammal, és testem köré csavarva a súlyos ágyneműt, araszoltam a gardróbhoz, hogy meleg ruhát keressek benne. Még bele sem néztem, így elképzelésem sem volt miket rejthet. Tegnap csak felületes megszemlélésre jutott időm a házban. Zayn hozott egy üveg gyerekpezsgőt, és annak felbontásával avattuk fel az új otthonunk. Miután elment, megfürödtünk, és rögtön az ágyba feküdtünk. Még a naplómba sem volt időm írni - pedig jócskán bővelkedtem témában -, olyan gyorsan elnyomott az álom. Ha arra gondoltam, hogy azt Harryt ölelve tehettem meg, felfoghatatlan és kellemes nyugalom telepedett a lelkemre. Soha nem éreztem a belülről éltető kirobbanó erőt. Ha kísérletet tettem a vizualizására, határtalannak véltem, mely alig fért el bennem. Arra késztetett, hogy mosolyogjak, nevessek vagy ugráljak. A felhasználásával akár mérföldeket is tudnék futni. Ez lenne az gondtalan boldogság?
A szekrényünk, pontosabban a gardrób, belülről lenyűgözőbb volt, mint sejtettem. Eszembe sem jutott, hogy egyszer a ruháimat fényűző eleganciában részesítik. Elfértek volna egy egyszerű ruhásszekrényben is, az efféle cirádát csakis sztárok otthonába tudtam beleképzelni, nem a sajátomba, de néhány lépés után megbarátkoztam vele. Kedvtelve topogtam zoknis lábammal a puha szőnyegen, magam után vontatva súlyos uszályomat, miközben bámészkodtam. Az összes ruhadarab ismeretlen volt számomra, egyedül azért mertem biztosra állítani, hogy a sajátjaim között válogatok, mert tegnap Harry elmondta, hogy a baloldalon találom az enyémeket. Nem vásárolt sokat, csak néhány darabot, mert szeretett volna olyasmit venni, amit én választok, és garantáltan kedvem lelem bennük. Erről gyorsan eltereltem a gondolataimat. Kényelmetlen érzés, amikor rám költ, miközben én nem tudom neki visszaadni, valamint eszembe juttatta, hogy vár rám egy feladat. Kissé még most is ideges vagyok emberek között, egy forgalmas pláza pedig a legmegátalkodottabb helynek minősül. Talán rá tudnám venni, hogy kevésbé zsúfolt üzletet válasszon, de nem akartam csalódást okozni neki. Képesnek kellett lennem rá. 
Ráakadtam egy sötétzöld pulóverre és egy fekete szabadidő nadrágra. Kényelmesnek tűntek, ezért hozzájuk csaptam még egy egyszerű fehér pólót, majd kezemben a szerzeményemmel mentem a fürdőbe. Az ajtót az intézetben soha nem zárhattuk be, de itt volt kulcs, így boldogan éltem a lehetőséggel. Nem szerettem volna váratlan látogatást, miközben öltözöm, ezért legszívesebben bebarikádoztam volna magam, s a kulcslyukat is betömöm, de bíztam Harryben. Tudtam, hogy nem osonna vissza azért, hogy meglessen...
Néhány percig azért füleltem, végül megelégedtem azzal, hogy amennyire lehetett kiálltam a záron tátongó lyuk hatóköréből. Benne a kulcs, így igen kicsi az esélye, hogy bármi látszódna, de nem bíztam a véletlenre.
Gyorsan végeztem, és megengedtem magamnak azt a luxust, hogy fogat mossak reggel, meg szépen beágyazzak pusztán azért, mert én akarom, valamint külön öröm számomra, hogy ezzel Harrynek teszek szívességet.
Már a lépcső felénél tartottam, amikor megéreztem az ínycsiklandó illatokat. Imádtam a palacsintát, az illat alapján pedig Harry tudta mit csinál.
- Lekvárosan, csokisan vagy juharsziruposan kérheted – sorolta, amikor leültem a pultnál álló bárszékék egyikére, és ő elém tolt egy gőzölgő édességtornyot. A finomság látványától azonnal összefutott a nyál a számban. Nem győztem kivárni, míg Hazz ideért az egyszerű terítékkel. Észre sem vettem mennyire éhes vagyok. Ha jobban belegondoltam az utóbbi két napban az izgalom miatt képtelen voltam enni, és a gyomrom egyre akaratosabb visongásával bosszulta meg magát.
- Kakaó nincs? – tettem fel bátortalanul a kérdést. Harry alig bírta visszatartani a mosolyát, miközben lehalászta a mikró melletti polcról a karácsonyi mintás, piros kakaós fémdobozt, majd elém tolta. Ezen egy kicsit eltűnődtem, mert semmi vicceset nem találtam sem a mondatban, sem a dobozon, de amikor lekerült a piros fedő, és megcsapott az ismerős aroma, már nem ért annyit, hogy agyaljak rajta.
Hamarosan a főszakács is csatlakozott hozzám, de ő maradt a lekváros variációnál. Néhány perc múlva az evőeszközök csikorgókoncertjétől vált lármássá a konyha. Más ember nyomasztónak és kellemetlennek találta volna kettőnk némaságát, de nem vagyok beszédes, pláne, ha a szám is tele. Harry ezt elfogadta. Valamilyen újságot olvasott evés közben, talán egy napilapot, ami igazán érett dolog, míg én a környezetemet tanulmányoztam. Az edénytartókat, a fűszeres polcot, ahol aprócska cserepekben díszelegtek a fűszernövények, a gyümölcsöstálat tőlem jobbra, meg egyebeket. Mintha egy szállodában lennék, amit az embernek meg kell ismernie, hogy feltalálja magát, míg a bizonyos napokon ott él. Csakhogy én nem ideiglenesen voltam elszállásolva.
Ezen jót mosolyogtam magamban, és egy újabb palacsintát kentem meg kakaóval. Isteni íze volt a tésztának. Épp meg akartam jegyezni, amikor megakadt a szemem egy kisebb papírkupacon.
Félrebillentett fejjel próbáltam felé hajolni, hogy elolvassam a feliratokat. Valamiféle pályaválasztási tájékoztatónak soroltam be a borítóján sorakozó temérdek ajánlat láttán. Mind más iskolát, és az azokkal szerezhető állást hirdetett.
- Mire jelentkezel? – húztam magamhoz közelebb a tekintélyes kupacot. A mellettem ülő az újságot letéve szentelte nekem figyelmét. Míg lenyelte a szájában bukfencező falatot, leemelte a fedőlapot, hogy elolvashassam a főcímet. „Piackutató”
- De ez csak ideiglenes... míg várok. Hogy ne vesztegessem az időt, tanulni szeretnék. Úgy döntöttem kipróbálom magam más területeken is – villájára rátűzte a következő falatot, amit nyelvét kissé kinyújtva bekapott. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy magyarázás közben a büntetés szót kerülte. Szégyenkezve lehajtottam a fejem, és visszatoltam az anyagokat korábbi helyükre. Elment az étvágyam, ugyanisa bűntudatnak sikerül beennie magát a torkomba, s ott munkálkodott, hogy minden falatot keserűvé tegyen. Rettenetesen bántam, hogy miattam szakadt félbe Harry karrierje, ami valójában el sem kezdődött. A tányéromat inkább a mosogatóba tettem, miután megtisztítottam a maradéktól. Megfordulva Harry fürkésző tekintetével találtam szembe magam; az újság fölött figyelt engem. Próbáltam felszívódni előle, de mint mindig, egy lépéssel előttem járt.
- Mi a baj? – a tányérjával hasonlóképpen járt el, mint én, azzal a kivétellel, hogy ő semmit nem dobott ki. A pocsékolás elkerülése érdekében a jövőben át kell szoknom valahogy nekem is a maradéktalan étkezésre.
- Semmi – ráztam a fejem a pillantását kerülve. Sajnos nem tágított a vallatásom elhatározásától.
- Lou – sóhajtotta jámboran a nevem, mintha csak magához csalogatna. – Már nem vagyok az orvosod. Nyugodtan elmondhatsz nekem bármit – tisztázta kedvesen. Azzal természetesen tisztában voltam, hogy nem az orvosom, de képtelen vagyok erre egyik pillanatról a másikra átszokni. Menekülni akartam a stresszes helyzet elől. Inkább nem beszélni róla, és elásni az egészet, hogy elfelejtsem, de Harry persze hajtatatlan volt. – Jobb szereted elfojtani, ez érthető, de kérlek, légy velem is őszinte, ne csak anaplódhoz… - Erőt kellett vennem magamon, különben jó darabig itt álltunk volna.
- Sajnálom, hogy mindent tönkretettem. Ha nem vagyok, akkor most nem kéne másik állás után kutatnod… - motyogtam az orrom alatt, végig a padlólapok közti fugarést tanulmányozva. Hallottam, hogy felém közelít. Elfordítottam a fejem, mert nem akartam látni. Szégyelltem a szemébe nézni. Szerencsére nem kellett, mert magához ölelt.
- Soha ne gondold azt, hogy egy percig is nyűg vagy számomra. Tudtam mivel járnak a tetteim, és én vállaltam őket. Azt hiszed, most itt állnál, ha másként lenne? – nevetett halkan, és megsimogatta a hajamat.  – Ne légy buta. Az orvosok azért vannak, hogy segítsenek, én pusztán abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy épp a betegem volt az, aki elcsavarta a fejem, és képes lennék érte tűzbe tenni a kezem – itt már nem bírtam tovább, elmosolyodtam kedves szavain. Hagytam, hogy pulóverének zsinórja lepödrődjön az ujjamról, mert amíg beszélt, én szórakozva tekergettem.
- Rendben… Nem teszem… - ígértem buzgón.
- Ne ess kétségbe, rendben? Idővel minden a helyére fog kerülni. Ha mégsem, itt vagyok neked. Mindig, mert… szeretlek… - mondta megfontoltan az utolsó szót, mintha attól tartana, nem veszem jó néven, ha folyton ismételgeti. Épp ellenkezőleg. Addig ismételhetné, míg bele nem reked, mert ez a szó volt számomra a tökéletes biztosíték minden baj ellen.
- Köszönöm – suttogtam hálásan, mire kezébe vette a mellkasán pihenő ujjaimat, és finoman, ajkát alig érintve hozzájuk, megcsókolta őket.
- Előttünk két teljes nap. Csak Hétfőn kell bemennem pár órára. Mihez lenne kedved?
Egyik aggasztó tényező ért a másik után. Lezártunk egyet, erre már a következő miatt kellett aggódnom. Egyedül leszek fél napon keresztül?! Csak magamat hibáztattam a naivitásomért, ha azt hittem, ezentúl soha nem válunk el. 
- Mindegy, csak veled akarok lenni – vallottam be titkos vágyamat, melynek elérkezett az ideje, hogy végre megvalósíthassam.
- Nézzünk egy filmet? – Szinte bele sem kellett egyeznem, mert Harry tudta, hogy elfogadom az ötletet. A nappaliba húzott, ahol vidáman pattogó tűz fogadott minket a kandallóban. Leültem az ismerős kanapéra, és várakozásteljesen pillantottam a göndör, tévé fölött magasodó alakjára. A távirányítókkal babrált, míg sikerült a képernyőre varázsolni valami főcímet.
- Ide ülhetek? – mutatott a mellettem üresen ásítozó párnákra. Örültem, hogy megkérdezte, de elgondolkodtatott, hogy nem kellette-e volna magától értetődőnek lennie. Talán az írással való töprengés segített volna megválaszolni, azonban amint az oldalamnak dőlt, egy időre értelmét vesztette az egész napló.

- Ha pedig az ujjad jobbra húzod a képernyőn, máris a telefonkönyvbe kerülsz. Csak egy apró érintés, és hívhatsz – magyarázta türelmesen Harry, immár másodjára. Hétfő reggel volt. Annak a napnak az az időpontja, amitől rettegtem. Este a lehető legtovább akartam fennmaradni, de sajnos tíz órakor előre bukott a fejem, aztán egy különös szólamra riadtam, de akkor már az ágyunkban, Harry kezével a derekamon. Az ébresztő kíméletlenül verte a dobhártyámat, és mintha a szokványos dallamok kárörvendően nevettek volna rajtam, amiért mégis sikerült a tervük: felébresztették a mellettem szuszogót.
Nem akartam egyedül maradni. Az orvosom, vagyis a volt orvosom biztosított róla, hogy mindössze néhány óráról van szó, de a ház két nap után is csak idegen szobák halmazaként élt bennem. Tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat, de felkészületlennek éreztem magam. Nyugtalanul kalapált a szívem, legszívesebben pedig az ajtó elé álltam volna, ha tudom, ezzel marasztalhatom Harryt.
Rengetegszer próbáltam neki elmondani, mennyire szeretném, ha maradna, de soha nem mertem belekezdeni a mondatba, ezért szimplán reggel óta az árnyékaként éltem. Körülötte sündörögtem, de szigorúan betartva a két lépés távolságot, nehogy rám lépjen, mint a konyhában, amikor elhátrált a tűzhely mellől, pont az én lábamra.
Reggeli után leült velem az asztalhoz, hogy elismételje a tegnap óta gazdátlanul heverő telefon használati utasításait, és ekkor már komolyan kétségbeestem. Nem véletlen hanyagoltam el a csillogó kütyüt. Olyan volt számomra, mint egy veszélyforrás, amit ha sokszor fogok a kezembe, Harry annál hamarabb megy el. Ez jelezte számomra a pillanat eljövetelét, amikor egyedül leszek.
- Héé… - búgta Harry békítően, de kitartottam az asztal tanulmányozása mellett, nehogy meglássa a szemembe gyűlt ostoba könnyeket. Utáltam őket. Tényleg apróságról, jelentéktelen órákról beszéltünk, de a testemnek még nem szólt senki róla, hogy túlreagálja. – Csak néhány óra. Addig gyakorolhatnál a zongorádon. Hozzá se értél, mióta itt vagy… De ha nincs hozzá kedved, Niall úgyis itt lesz nemsoká… Ellesztek, higgy nekem. Észre sem veszed, és itt vagyok. - Kedveltem Niallt, az egyetlen baj vele, hogy ő nem Harry. Mit fogok vele csinálni? Eddig se haverkodtunk, leginkább vigyázott rám. Folyton a felügyelete alatt tartott, és beszámolt a fejleményekről. Vajon lehetünk barátok vagy most is csak felügyelni jön? Enyhe bosszúságtól szenvedtem, hiszen nem vagyok gyerek, a papírjaim szerint dilinyós sem. Igaz, nem láttam a dokumentumot, de emberek közé engedtek, vagyis érettnek kellene lennem a feladatra, hogy egyedül maradjak a saját házamban. - Annyira szeretném, de nem hagyhatom ki a mai órát. Ígérem, utána egész héten a tiéd vagyok – folytatta, egyre kétségbeesettebben, amikor még mindig nem válaszoltam. Ez a felállás már jobban tetszett, csakhogy nekem most volt rá szükségem. A válaszadástól is elment a kedvem a sovány vigasz hallatán, de várta, hogy beszéljek. Sürgetni kezdtem magam, mert tudtam, máskülönben magát kezdi el hibáztatni. Kezdetnek bólintottam. A kezembe vettem a készüléket - mintegy elfogadásul -, mélyen zsebembe rejtettem, és az ajtóhoz kísértem Harryt, aki magához ölelt, újra megígérte, hogy siet, majd homlokon csókolt, és távozott.
Fájó szívvel követtem a pillantásommal, egész addig, míg az elektromos kapu bezárult mögötte, végül elhajtott, ott hagyva engem az előszoba ajtajában, tétlenségbe dermedve. Gyorsan megfogadtam, hogy legközelebb azonnal az emeleti folyosóra rohanok, mert akkor még integetni is tudok neki, de egyenlőre belegondolni is rémes volt, hogy következő alkalmak is lesznek.
Megpróbáltam a helyzet pozitív oldalát nézni. Mint például, hiába vagyok magányos, legalább nem adtak hozzá zárt ajtókat. Mire idáig értem, meglepve konstatáltam, hogy már el is telt egy fél óra. Fél órával kevesebb… Hála az égnek!
Talán nekem is követnem kellene Molly példáját, aki az ágy alatt bujkál egész nap, mert még fél a házban mászkálni. Kár, hogy a szűk hely csak macskaméretű egyedek rejtőzködésére alkalmas. Jobb ötlet híján leültem a padlóra, ami jó meleg volt, hála az alatta tekergőző fűtésnek, és úgy döntöttem, tökéletes hely lesz, hogy kivárjam a megváltásom visszatérését.

A kertkapu nyikorgására, majd ütemes, elnyújtott léptek kopogására lettem figyelmes. Mire elgémberedett lábaimat mozgásra bírtam volna, már benyitottak, és egy szőke Niall-al találtam szembe magam, aki megdermedt heves mozdulatában, mihelyst megtalált a padlón. Szemei végigmértek, túlságosan is gyakorlottan ahhoz, hogy ne tűnjön fel az analizálása.
- Hahó, Louis! – mosolygott rám, majd hozzálátott kinti ruhájának fogasra halmozásához. – Épp kiabálni akartam, mennyire felelőtlenek vagytok Harryvel, hogy nyitva hagyjátok az ajtókat, de megelőztél – kacsintott. – Jöttem volna hamarabb is, de túlóráznom kellett – Kezdett bele gondtalan csevejbe, félig hátat fordítva az elgémberedett lábaimmal való küzdelmemnek. Miután végzett, megindult, mintha tökéletesen ismerné a ház minden zugát, ebből arra következtettem, hogy segíthetett a költözésnél. Mivel járkálás közben folyamatosan beszélt, kénytelen voltam követni – Képzeld, felvettek egy magánklinikára. Most ott vagyok asszisztens. Kérhetek egy pohár vizet? – a kérdése váratlanul ért, ezért mielőtt kiszolgáltam volna, néhány pillanatig csak mozdulatlanul álltam. - Egész jó a fizetésem is, és a lakásomtól húsz perces gyaloglásra van. Meg vagyok vele elégedve – összegezte. Csak egy pillanatra állt meg, míg ivott a vízből, amit beszéd közben töltöttem ki neki. – Mi lesz a mai program? – érdeklődött csillogó szemekkel, melyekből sütött az energia ahhoz képest, hogy állítása szerint éjszakázott.
Azt hittem kipihent vagyok, ám máris bebizonyosodott az ellenkezője. Egy energiabombával képtelen vagyok felvenni a versenyt. Az ember lassúnak érzi magát a közelében, hiába teljesít maximális szinten. Az egész fiú, mint egy tornádó. Olyan gyorsan beszélt, és annyit, hogy féltem a lemaradástól.
- Hát… - pillantottam le lábamra, hogy összeszedhessem a gondolataimat, de semmi okos dolog nem jutott az eszembe. Részemről csak egyedül akartam lenni és várni. Megelégednék vele, de félő Niall elutasító reakciója, ha ezt meghallja. Kétlem, hogy tetszene neki a negatív hozzáállásom.
- Mi lenne, ha először rendet raknánk? – vetette fel. Morcosan összeráncoltam a homlokom, amiért megpróbálja megmondani, hogy mit csináljak. Már nem felel értem, arra itt vagyok én, de gyerekként kezelt, akinek szüksége van a felnőttek irányítására. - Mindketten tapasztalatból tudjuk, hogy fárasztó dolog az iskola, pláne, ha három órát tesz ki egy előadás. Harry biztos nyűgös lesz a pakoláshoz – Karjával sürgető mozdulatokat tett, mire kénytelen voltam odamenni hozzá. – A poharakat szerintem mossuk el, a többi mehet a mosogatógépbe – indítványozta, mint valami munkafelügyelő. – Mosogatás, vagy törölgetés? – emelte elém a szivacsot és a konyharuhát, felajánlva a választási lehetőséget. A szivacsért nyúltam, amivel kicsit elszórakoztam - a kelleténél többször nyomogattam, habosítás közben, mert tetszett tapintása -, és hozzáláttunk a munkához. Az elfoglaltság hatásosságát szem előtt tartva sajnos így is mély csalódásra és szánalomra ébresztett, ami mind felém irányult. Hihetetlen könnyen sikerült eltereli a figyelmemet, és nem kellett hozzá más, csak egy erősebb jellemű ember. Szorongtam, talán ezután is így lesz majd. Jön valaki, aki egy kicsit határozottabb, mint én, és egyszerűen, minden következmény nélkül rám kényszeríti az akaratát, és én nem ellenkezem, inkább fejet hajtok.
Kopogtak.
A kezem megdermedt. A súrolásomat elszenvedő tányér a mosogató alján koppant. Ijedten kaptam rá a tekintetem, kutatva az eltört darabok után a habok között, de még egy lepattant zománcdarabot sem leltem. Az áldozat sértetlenül túlélte a balesetet, mégsem mozdultam. Füleltem, várva a következő hangra, de semmi. Azt hittem képzelődtem, ám ekkor újra megszólalt.
 Két dolgot tehettem. Figyelmen kívül hagyom, arra ítélve a feltételezett zaklatót, hogy elhiggye, nincs itthon senki, és hagyjon fel a tevékenységével, vagy kinyitom, és felmérem, ki lehet ennyire eltökélt, ezzel szembenézek egy ismeretlennel, aki talán hozzám is ér, és én azt nem akartam.
- Louis? – szólalt meg mellettem Niall. Halk hangja újabb szívrohamot idézett elő a testemben. Szerencsére ezúttal a kezem üres volt.
- Igen?
- Kopogtak… - hívta fel a figyelmemet az engem percek óta foglalkoztató tényre.
- Ki az? – A hangom a magasba szökött egy pillanat alatt.
- Nem tudom – nevetett. - Nyisd ki, és megtudjuk – rántott vállat egyszerűen. Rám mosolygott, miközben minden bizonnyal halálra vált arccal néztem őt, de nem hatotta meg, kivette a kezemből a szivacsot, és odébb tessékelt.
„Ne nyiss ajtót idegeneknek!” Folyton ez a mondat villogott valahol a tudatalattim veszélyzónájában, erre mégis megszegem, pedig még egészen kicsi koromban belém nevelték. Igaz, felnőttem, ennek ellenére mégis bizalmatlanul fontam a kilincsre a kezem. Fohászkodtam valami földöntúli erőhöz, hogy mire kinyissam az ajtót, a küszöb üresen pislogjon rám, de a kopogtatás újra megszólalt. Miért nem adja fel? - bosszankodtam.
Mély levegő, aztán ajtónyitás. A beakasztott ajtólánc nem engedett tizenöt centinél nagyobb rést, amiért hálás voltam. Óvatosan kilestem, amire azonban végkép nem számítottam, az egy kisfiú szende arca.
- Jó napot! – Hatalmas szemeivel végig mért, majd közelebb óvakodott hozzám. – Kevin vagyok. A szomszédban lakom. Kérhetek egy kis segítséget? - Csak egy ártatlan gyerek. Ezzel nyugtattam magam, amikor kiakasztottam a láncot, és szélesebbre tártam az ajtót, mégis reszketeg sóhaj hagyta el a számat.
- Én Louis – Hezitálva nyújtottam jobbot, hiszen gyerekeket nem üdvözlünk így, de ő örömmel fogadta el. Talán tetszett neki, hogy felnőttként kezeltem. – Mit szeretnél?
- Van egy távirányítós helikopterem, ami beszállt a szemközti ház kertjébe. Szeretném visszaszerezni, de félek Mr. Adams kutyájától - Kevin egyik lábáról a másikra állt, és aggodalmas pillantásokkal tekergett az emlegetett irányba, vagyis a szemközti ház felé. – Segítene?
Hezitáltam. Még az én otthonomban sem találtam meg a helyem, ráadásul arra kér egy idegen, hogy menjek egy új helyre, és találkozzak egy másik idegennel, ami szapora szívverést eredményezett. Minden jel szerint megijedtem, ráadásul besétálni egy kertbe, ahol valószínűleg agresszív kutya is tartózkodik, számomra felérne a gyorshalállal.
Kevin türelmesen várt. Én felkészültem a végleges nemre, de ahogy ránéztem, kötelességemnek éreztem kiállni a kisebbért.
- Rendben – bólintottam. Gyorsan mozogtam, nehogy legyen időm meggondolni magam. Visszaléptem a kabátomért, hanyagul beleugrottam a bakancsomba, aztán csatlakoztam a boldogan mosolygó fiúhoz. Odakint komótosan szitált az eső, és a szél sem henyélt. Nem is csodáltam, hogy egy repülő játékszert meglovasított. Megvártam, míg elmegy előttünk egy autó, csak utána indultunk az út túloldalára. Titokban reméltem, hogy találok egy csengőt a kapun, de a balszerencse úgy kívánta, lépjek be.
- Louis... – Kevin megragadta a karom, és szégyenlősen lesütötte a kék szemeit. – Nem mondanád, hogy a tiéd a játék? Egy sárga helikopter, piros csíkokkal a szárnyán.
- Miért? – Ez a fordulat egészen meglepett. Kevint nem ismertem, így rákérdezés nélkül csupán annyi vált világossá számomra, hogy valamit titkol előlem, de a továbbiak fölött kétség kívül feleslegesen törtem volna a fejem.
- Beteg vagyok, ezért nem mentem ma iskolába. Az anyukám nagyon mérges lenne, ha megtudná, hogy kint voltam… - szegte le a fejét bűnbánóan. Sötét bozontos haja és kipirosodott arca valóban arról árulkodott, hogy régóta kint játszik, méghozzá sapka nélkül. – Most el fogsz árulni, ugye? – kérdezte szomorúan. Az arca pillanatok alatt váltott megbánóvá. Azt hiszem csak a gyerekek képesek arra a tekintetre, amivel képesek manipulálni az embert, vagy legalábbis megpróbálni. Felkuncogtam rajta, amit sértetten fogadott.
- Nyugalom, megőrzöm a titkodat – veregettem vállon.
Bekukucskáltam a kertbe, ám egyetlen vérebbel sem találtam szembe magam, ami felbátorított. Nem félek a kutyáktól, de mégis az ő területére lépek. Nem akartam a kapuig versenyezni vele, ki ér oda előbb, ha hirtelen felbukkanna, jobb az óvatosság. Tettem néhány bizonytalan lépést, végül elértem a csengőig. Ha valóban egy kutya őrzi a birtokot, kíváncsi voltam, miért nem szerelnek fel a kapura is egyet, hogy ne kelljen kockára tenni az olyan szerencsétleneknek az életét, mint jómagam.
- Igen? – lépett elém egy férfi. Hevenyészett öltözetem méregette, de szerencsére inkább tűnt kíváncsinak, mint dühösnek, amiért kora reggel zaklatom.
- Itt szemben lakom, és a távirányítós helikopterem beesett a kertbe. Visszakaphatnám? – A férfi kikukucskált mögöttem, majd szaporán bólogatva a bozontos szemöldökét ráncolva indult meg előttem.
- Most költözött ide, igaz? – lassan halad. A megsárgult füvet pásztázta, néha lehajolt, és át is kutatott egy-egy termetesebb fűcsomót. Követtem a példáját. – A költöztetők párszor megfordultak. Mondjuk egy ekkora ház berendezéséhez kellenek a bútorok – jegyezte meg. Nehezen megy a társalgás, és őszintén szólva erre nem tudtam válaszolni, a férfi mégis hallgatott, mintha várna, még ha az csupán egy megerősítés is.
- Igen, tényleg nagy. Még nekem is – vallottam be, de igyekeztem a keserűséget elfedni benne.
- Azt elhiszem – hümmögött a férfi. – Ez a hobbija? A helikopter – egészítette ki, hogy világos legyen számomra, nem a nagy házakba való költözésre érti.
- Nem. Csak most kaptam – hazudtam gyorsan. – Ezért megy bizonytalanul az irányítása – A férfi rám mosolygott, de sajnálkozva tette. A szemeiből sütött, hogy reménytelennek tart, és ez fájt, hiszen alig néhány perce ismerjük egymást.
- Nézzenek oda! – Lehajolt, majd a markomba ejtett egy kicsi helikoptert. Pont úgy nézett ki, mint ahogy Kevin leírta.
- Köszönöm, igyekszem valahogy meghálálni – A férfi arca egy pillanatra megrándult, mintha viszolyogna, aztán alig láthatóan fejet rázott.
- Semmi szükség rá, örülök, hogy megtaláltuk – Elindult velem kifelé, és ekkor jutott eszembe, hogy egyetlen kutyát sem láttam.
- Merre van a kutyája? – kérdeztem, mire megkaptam a kitudja hányadik sajnálkozó pillantását felém.
- Nincsen kutyám. Örülök, hogy segíthettem, szép napot – szinte kitolt a kapun. Mire észbe kaptam, már az utcán ácsorogtam, kezemben az aprócska sárgolyóktól ragadós játékocskával.
- Megvan? – suttogott mögöttem egy vékony hang. Ekkor vettem észre a barna kerítés takarásába megbúvó Kevint, aki egyenlőre nem mert közelebb jönni. Kezdtem magam rosszul érezni. A hajam már majdnem teljesen átázott, ráadásul a férfi úgy viselkedett velem, mint egy bolonddal. Kedvesen, mégis kíméletesen, mindenekelőtt pedig távolságtartóan, erre most ez a kisfiú is elkezdett tartani tőlem.
- Igen, nálam van – nyújtottam felé. Úgy döntöttem ideje hazamenni. Elegem van mára az emberekből. Inkább bebújok az ágyba, és elmenekülök a tudatlanságba.
- Huh, köszönöm! – sóhajtott fel megkönnyebbülten. Kivette a kezemből, és szorosan mellém szegődött a hazafelé vezető úton. Kezdetben a mi házunk felé tartottam, de aztán nem akartam, hogy egyedül mászkáljon az utcán, így mégis elkísértem.
– Egyébként ennek a férfinek nincs is kutyája – jegyeztem meg, mire a kisfiú felnyikkant.
- Sajnálom. Mr. Adams apa kollégája. Ha én megyek be, akkor biztosan beárul. Folyton árulkodik... – rúgott bele egy kavicsba sértetten.
- Hazudni bűn, Kevin… - suttogtam komolyan. Jól tudtam, a hazugság hatalmas bűn, és a bűnök sosem maradnak megbocsájtatlanok…
- Tudom, és sajnálom. De te nem tudhattad, hogy van kutyája, és ha nem hazudok, akkor nem mész be érte… - bánkódott lebiggyesztett ajkakkal. Megesett rajta a szívem. Okos kisgyerek, épp ezért éreztem kötelességemnek figyelmeztetni. Féltem, hogy bajba kerül, amennyiben nem teszem meg. – Akkor nem mondod el anyának?
- Nem, nem árullak el – lassítottam, hogy utolérjen. Vicces, hogy általában én futok, hiszen Harry léptei nekem elég nagyok. Élveztem a helyzetem.
- Huh! Így is mérges, mert megütöttem Freddiet, amikor kicsúfolta az egyik könyvemet.
- Verekedtél?! – hökkentem meg.
- Azt mondta hülye vagyok, ezért nem tudok számolni. De a matek olyan nehéz – nyűglődött mellettem.
- Melyik osztályba jársz?
- Negyedikes vagyok – jelentette ki büszkén kidagaszotott mellel. Elmosolyodtam peckes léptei láttán. Egészen a zöldre vakolt házukig kísértem, de nem mentem be. Ideje volt nekem is hazamenni.
- A hallgatásomnak feltétele van. Többé nem hazudhatsz, és meg kell ígérned, hogy sokat matekozol, hogy a szüleid büszkék legyenek rád.
- Rendben, megígérem - mosolygott boldogon. - Köszönöm! Szia, Louis!
Komótosan sétáltam haza. Furcsa érzés volt egyedül az utcán mászkálni ezen az esős délelőttön. Furcsán ismerős.
- Niall! – rezzentem össze, amikor megláttam a szőke fejét felbukkanni a konyhából, mire ő csak nevetett.
- Merre jártál? – húzogatta a szemöldökét. Eszembe jutottak Kevin peckes lépései, amikor arról mesélt, ami büszkévé tette, és ezeknek a lépéseknek a szolidabb változatát használtam én is, miközben eligyekeztem mellette.
- Megismerkedtem a szomszédokkal – feleltem büszkén, miközben az emeletre igyekeztem, hogy leírjam a naplómba, mielőtt megfakulnak az érzelmek.


2017. január 20., péntek

44. fejezet - Otthon, de nekem ennél is több: egy új élet kezdete

Sziasztok! :)
Sikerült! El sem hiszem :D Itt a beígért új rész!
Oké, kicsit lelkes vagyok, de na. Azért mégiscsak betartottam a menetrendet ;) 
Köszönöm az előző részhez érkező kommenteket! Elérkeztünk a félidőhöz, és én már rettegek attól, hogy egyszer vége lesz. Igazából nagyon megszerettem ezt a történetet, és mégiscsak az első blogomról van szó.
De a befejezés még odébb van. :D
Jó szórakozást mindenkinek! :)

PS:. A Something Great -be is hamarosan felkerül a folytatás! :D 

Amy



- Ma különösen izgatottnak látszol – fonta össze Dr. Medison lábait velem szemben a kényelmes bőrfotelben, miközben megmutatta kedves mosolyát. Nyilván szórakoztatta az egész napi izgágaságom, mert látta rajtam a visszafojtott várakozást, ami szüntelen mozgásra kényszerített, és főleg lábrázásban mutatkozott meg.
- Az vagyok – viszonoztam a mosolyt, és ekkor tűnt fel folyamatosan tremorozó végtagom, így kis koncentrációt bevetve sikerült rajta úrrá lennem, hogy ne zavarjam a beszélgetésünket.
- Ez érthető, elvégre holnap reggel hazautazol.
Haza. Ez volt ez első szó, ami megragadta a figyelmemet, és a szívem újabb bukfencet vetett a mellkasomban, a gyomrom szinte rögtön utánozta. Hatalmas hordereje volt számomra ennek a négy betűnek.
– Várod már?
- De még mennyire! – bukott ki belőlem szinte abban a pillanatban, hogy befejezte a mondatot. Reggel Harry és Zayn értem jönnek a szanatóriumba, és elvisznek. Szerettem ezt a helyet, mert más volt, mint eddig bármelyik intézet. Tágas szobát kaptam, a szokásos berendezésen kívül plusz szekrénnyel és íróasztallal; ehető ételeket főztek, volt csoportos foglalkozásom is - azon kívül, amit kettesben töltöttem naponta kétszer egy órát Dr. Medison-nal. Saját ruhát hordhattam, aminek az egyetlen kikötése, hogy fehérnek kellett lennie, és akkor mehettem ki a télen is szépen gondozott udvarra a szabadidőmben, amikor csak kedvem tartotta. Harry minden nap meglátogathatott, és együtt sétálgattunk fel-alá, aztán körbe-körbe az udvaron tekergőző hófehér járdán, néha pedig meglepett valami különlegességgel. Olykor süteményt vagy pizzát hozott, de előfordult, hogy rengeteg gyümölccsel kedveskedett, esetleg egy magazinnal. Folyton érdeklődött, mit szeretnék, amit holnap elhozhat. Először egy vastag zoknit kértem, mert a papucsban fázott a lábam, a napok múlásával viszont kifogytam a kívánságokból. Elég volt, ha magát hozta, olykor kibővítve kis körünket Zayn, Niall vagy Liam társaságával.
Szerettem a szanatóriumot, de nem jelentett semmit.
- Nagyon szépen dolgoztál a két hét alatt. Úgy érzed, sikerült elérned a célod, amit kitűztél magad elé? – megingattam a fejem, majd szégyenkezve lehajtottam. Nem akartam bevallani, hogy kudarcba fulladt a próbálkozásom.
Amikor idekerültem, az első óra maga volt számomra a pokol. Nyugtalanított, hogy megint beszélgetni akarnak velem, tele elvárásokkal, aztán diagnózisokkal nyösztetnek, és tanácsokkal traktálnak, meg minden velejáróval. De megismertem Dr. Madisont, aki már első ránézésre is egy kedves teremtésnek tűnt, ezért nem sokkal ugyan, de hajlandó voltam hozzájárulni a beszélgetésekhez.
Hétfőn csak reggel találkoztunk, hogy legyen időm megismerkedni az új hellyel, és ezen órák nagy része tulajdonképp a körbevezetésemmel telt, mert később megtudtam, itt senki nem fog pátyolgatni, így könnyen eltévedhetek. Szinte semmit nem csináltam, másnap a foglalkozáson mégis dőltek belőlem a szavak, ugyanis a doktor nőtől kaptam egy feladatot. Fognom kellett egy cetlit, és leírnom a célom. Bármi lehetett. Akár egy pohár víz, egy fóbia leküzdése, vagy a távoli jövőben egy eseményen való részvétel, esetleg amit ettől a két héttől remélek. A lényeg, hogy az legyen, amit jelen pillanatban igazán szeretnék. Ha megtaláltam, közösen azon fogunk dolgozni, hogy teljesítsem. Amikor végzünk vele, újat keresünk. Fel kellett szögelnem az ágyammal szembeni falon függő parafatáblára. Ezzel szó szerint kitűztem a célom magam elé, és minden reggel szembesültem vele. Érdekes, mert valahányszor rápillantottam, úgy éreztem egy kicsivel megint közelebb kerültem hozzá.
A második érdekesség, hogy kaptam az orvostól egy naplót is, amibe leírhattam a gondolataimat, érzelmeimet; mindent, amit fontosnak véltem. Ezekről nem voltam köteles beszélni a foglalkozáson, csupán a napló látta őket, amikről ő nem beszélt senkinek. Megőrizte, titokban tartotta, elrejtette. Megbízhatóbb volt bármelyik embernél. A doktor nő biztosított róla, hogy nem néz bele, sem ő, sem semelyik ápoló, kivéve, ha másként rendelkezem.
Először kétes érzelmekkel tértem be a szobámba, kezemben az üres lappal és a naplóval. Nem akartam elhinni, hogy ez segíthet, ahogy azt sem, nem-e átverés az egész, és belelapoz valaki, amíg nincs nálam. Ezt szóvá is tettem. Válaszul kaptam egy páncélszekrényt, aminek én találhattam ki a kódját, így este ódzkodva, hogy írnom kell, de nekiültem. Először egy sort vetettem a papírra, majd jött a következő, és mire észbe kaptam, öreg este volt. Minden alkalommal, amikor leírok egy gondolatot, úgy érzem, nem kell tovább rágódnom rajta. Elfelejthetem, ezáltal felszabadulok, és megkönnyebbülök. Csodálatos érzés!
- Részben… - vallottam be nagy nehezen, továbbra sem őrá figyelve, hanem a puha szőnyegre a talpam alatt, viszont nagyon is hallottam a ceruzájának sercegését. Írt, és rólam… De egyáltalán nem zavart. Megbékéltem a gondolattal, hogy az orvosok leírják rólam a megállapításaikat. Beszélnek velem, én válaszolok, mire ők írnak. Ennek ez a rendje, elfogadtam.
- Látom rajtad, hogy ez bánt téged, pedig nem kellene. Nincs okod a szégyenkezésre. Őszintén meglepődnék, ha két hét alatt sikerrel jársz, mert amit te szeretnél, az még rengeteg nap munkájába fog kerülni. Nem akarlak lekorlátozni, fogalmam sincs mikor következik be, de erős fiú vagy, aki nem fél a kihívásoktól. Biztosra veszem, hogy sikerrel fogsz járni, ha továbbra is ilyen keményen dolgozol érte – felcsillant a szemem szavai hallatán.
Az utolsó nadrágomat is behajtogattam a sporttáskába, amit Harry hozott, rögtön utána az üres ételhordókat melléjük készítettem, nehogy itt felejtsem. Szétnéztem az üres szobában, de a rossz érzés helyett csak az öröm pezsgett a véremben.
A táskámat nem cipzároztam be, ugyanis a pizsamámat még el kellett raknom reggel, viszont a holnapi ruhám már kikészítve várt a szék támláján. Egy farmer, egy hosszú póló, kötött pulcsi és meleg bakancs a kabátommal.
Befeküdtem az ágyba, magamra húztam a paplant, és próbáltam kényelmesen elvackolódni alatta. Még éjfél sem volt, de mostanában már fél kilenckor leragadtak a szemeim, és az alváson kívül másra sem vágytam, ráadásul az éjszakát is zavartalanul végigaludtam. A sötét alakok, akik engem néznek a sötétben eltűntek, nem akar senki hozzámérni. Mintha a múlt valahol börtönben ülne, a lehető legtávolabb tőlem.
Végtelenül bátor azért nem voltam. Egy konnektoros lámpa világított a szoba sarkában, örök fényt adva éjjelente. Magamhoz öleltem a takaró sarkát, és belefúrtam az arcom. Szerettem azt képzelni, hogy Harry mellettem fekszik, és átölel. Szégyelltem a gyengeségem, de az egyetlen dolog, amin semmi sem enyhít, az az ő hiánya.
Tulajdonképp a holnapi utazásomnak egyetlen hátulütője, hogy Zaynnél fogok lakni, és bár szerettem őt, nem biztos, hogy örülne, ha arra kérném, aludjon velem. Fel kellet készülnöm lélekben, ezután Harryt is ritkábban látom majd, mert… Hát azt nem tudom, mit csinál mostanában, de gondolom, hogy tanul, és nem lesz annyi szabadideje, hogy ingázzon a lakása és Zayn háza között. A látogatásainak száma végül a minimumra csökken, aztán végleg abbamaradnak, amikor rám un.
Kipattantak a szemeim. Késztetést éreztem, hogy lejegyezzek néhány sort a félelmeimből, így a táskámhoz osontam, és újra villanyt oltottam. Gyors egymásutánban róttam a betűket. Az idő ilyenkor nem játszik szerepet. A színpadon csak a gondolataim játszottak, és az alapos mérlegelések. Érdekes módon, nyugalom helyett továbbra is ott motoszkált bennem az enyhe félelem, miután végeztem, de próbáltam kiüríteni a fejem, hogy mihamarabb fogadhassam a pihentető álmot, ami később magával hozza a reggelt.


Másnap korán keltem. Hogy pontosan hány óra volt az a korán, nem tudtam, de már világosodott odakint, így elégnek ítéltem az időt az öltözéshez, és a végleges pakoláshoz. Ágyazás után a matracra ültem, majd tekintetemet az ajtóra szegeztem, felkészülve a türelmes várakozásra.
Csak néhány óra telt el, mire kinyílt. Ruganyosan felpattantam, készen arra, hogy Harry karjaiba vessem magam, azonban fekete fürtök bukkantak fel, majd Zayn egész alakja lépett be hozzám, széttárt karokkal. Egy pillanatra bizonytalanul megtorpantam, majd belevetettem magam az ölelésbe Örültem neki, de mélyen legbelül csalódott voltam, emiatt pedig hálátlannak éreztem magam, de Harry megígérte, hogy ő köszönt először.
- Harry? – érdeklődtem tőle közömbösen, mintha pusztán csak udvariasságból tenném. Attól tartottam, hogy nélküle érkezett, mert Hazzának más dolga akadt, és ettől a lehetséges opciótól azonnal ostromolni kezdett az aggodalom.
- Nyugi! Itt van, csak beszél néhány szót Dr. Madisonnal – biztosított szórakozottan. A táskámért nyújtózott, és a vállára akasztotta. A mozdulattól félig takarásba került előlem az arca, de így is láttam, hogy mosolyát igyekszik elrejteni előlem.
- Mégsem vele beszél? – kérdeztem összevont szemöldökkel. Megzavart a viselkedése. Érdekelt volna mire fel szórja a sejtelmes vigyorait.
Zayn ártatlan szemekkel nézett rám, miközben a korábbiakon elmélkedett, hogy rájöjjön mit rontott el.
- De. Miért kérded?
- Mosolyogtál – értetlenkedtem továbbra, mire újfent csak vigyorgott. Bosszantott, de nem foglalkoztam tovább vele. Magamhoz vettem a papírtáskában zötykölődő műanyagokat, és kifelé indultam.
- Már nem is tehetem meg? Hiszen, hazajössz! – öklözött a levegőbe örömittasan, mintha szépíteni akarna, de az érve tagadhatatlanul jól esett. Rajtam volt a sor, hogy halványan felkunkorodjon a szám széle, mert a mozdulata a régi időket idézte fel bennem.
- Olyan vagy, mint régen…
- Régen? Mindig ilyen voltam – nevetett felszabadultan, döbbent arckifejezésem láttán azonban szép lassan eltűnt az arcáról a kacaj.
- Úgy érezem magam, mint egy öregember. Máris a régi időknek hívom, ami csak néhány évvel ezelőtt volt, nekem mégis évtizednek tűnik. Elvesztettem a fonalat… – motyogtam csalódottan.
- Meg lesz a vége, hidd el – ölelt magához sután, mivel a sok táskától képtelenség volt rendesen kivitelezni. – Nem vagy egyedül, segíteni fogunk benne… – szaporán bólogattam a hálától űzve, amikor váratlanul betoppant Harry. Az arca azonnal felderült, amint megtalált a tekintetével, és nyomban mellettünk termett, hogy kivehesse részét az ölelkezésből.
- Nem vagyok itt, és egyből kihagytok a jóból? – kérdezte tettetett felháborodással a hangjában. Hosszú karjaival könnyedén átölelt mindkettőnket, én pedig kihasználtam az alkalmat, és feltűnés nélkül belefúrtam fejemet a kabátjába.


A hazafelé vezető úton feszengtem az ülésen. Zayn autója egészen új élményeket generált bennem, mint Harry hatalmas terepjárója. Teljes ellentéte volt a kettő egymásnak. Az duruzsolt, míg ez inkább morgott. Vászonülései kényelmesek öleltek körbe, de jobb szerettem belesüppedni a puha, mégis elég tartással bíró Rover székeibe, miközben Harry utánozhatatlan illata az egész tüdőmet átjárta.
A frusztráltságomat kiváltó legfőbb ok mégis a rengeteg magamban tartott kérdésem okozta. Meddig marad Harry? Hogy fog hazamenni? Milyen gyakran láthatom? Átmehetek-e majd néha hozzá?
Senkit nem akartam megbántani, sem viszályt szítani közöttük, azzal, hogy nagyobb érdekeltséget mutatok egyikük iránt, ezért inkább bölcsen hallgattam. Lenémítottam a fejemben feltörekvő bizonytalanságot, és az épületeket néztem, melyek vészesen gyorsan rohantak el mellettünk, azzal fenyegetve, hogy fogytán a mai napra jutó Harryvel töltött időm, különösen odafigyelve az útra, mely számomra ismeretlenül kanyargott előttünk, hiszen soha nem jártam Zayn-nél.
Harry előre nyúlt, tenyere pedig váratlanul a kézfejemre siklott, amitől meglepetésemben összerezzentem, de nyugodt tekintete pillanatok alatt lecsillapított.
- Mi bánt? – halványan érzékeltem, ahogy Zayn feje a vezetői ülésből felém mozdul, de csak alig észrevehetően. Tapintatosan előre szegezte a szemeit, mintha itt sem lenne.
- Minden rendben. Csak figyelem az utat… – Harry félrebillentett fejjel vizslatott egy darabig, de úgy tűnt megelégszik ennyivel, és nem kérdez rá hazugságom okára. Mögöttem ült, ezért a rálátásom igen csekély volt az arcára, de éreztem, hogy lebuktam előtte. Előtte képtelenség füllenteni, ahhoz túlságosan kiismert engem.
- Nem kell sokáig, már itt is vagyunk – mosolygott rám Zayn leplezetlenül, szemeiben az örök huncutságával. Megállapítottam, hogy a kertvárosban járunk, mert eltűntek a panelok és társasházak erdeje, helyüket pedig tágas udvarral ellátott családi házak vették át. Minden békés volt, a forgalom kicsi, ezért olyan helynek látszott, ahol gyakori, ha a szomszédok összezördülnek vasárnap almás pitét enni, iskolaszünetben pedig gyerekek játszanak az utcán. Megértem, hogy Zayn beleszeretett a környékbe, elvégre mindig is ilyen helyen lakott; távol a nagyvárosi koszos levegőtől és zajoktól. Tagadhatatlanul nekem is imponált.
Amikor lassítani kezdett, szaporábban cikázott a szemem, hogy rájöjjek melyik ház lehet az övé, azonban Harry Range Rovere - ami egy alacsony, barna kerítés mögött parkolt, térkövezett bejáróval a kerekei alatt -, túl hamar szemet szúrt ahhoz, hogy legyen időm megfejteni egy izgalmasnak ígérkező talányt.
Zayn az út szélére parkolt, követlen a kapu előtt húzta be a kéziféket, ami nem túl előnyös, ha Harry távozni akar, de ráhagytam.
- Szép házad van – mondtam őszintén, mert a kétemeletes bézsfalú, terméskövekkel díszített épület a modern, mégis elegáns megjelenésével valóban lehengerlő volt. Sejtettem, hogy a kert is gyönyörű lehet, és biztosan hatalmas, mert elég messzire nyúlt a telekhatár. Zayn nem sokat mesélt a munkájáról, pláne az anyagiakról, de ezek tudatában biztosra vettem, hogy magas pozícióban állhat.
- Nekem is tetszik – kacsintott rám a válla fölött. Kihúzta a kulcsot, és ez volt a jel, hogy ideje kiszállni. Meglepve tapasztaltam, hogy London ezen részén a levegő valóban egészen más. Sokkal tisztábbnak tűnt, mint a városközpontban, ahol egész nap autók pöfékeltek. Kezdtem sajnálni Harryt, amiért ő az egyedüli, aki szmogtól bűzlő környezetben él. Mondjuk, mindennek megvan az előnye. Itt például valószínűleg előre be kell vásárolni egy hétre, mert messze van a bolt, és az egyetemre is lassabban ér be, főleg ha elalszik, és késésben van.
Zayn bezárta a kocsit, miután kivettük a táskáimat a csomagtartóból, majd befelé vezényeltük magunkat.
- Nyitom! – sietett elénk a fekete, kicsit elnyújtottan babrálva a zárral, mert nem találta meg elsőre a kertkapuhoz megfelelő kulcsot. Harmadik, és ezzel utolsó próbálkozásra meglelte a szerencsés darabot, majd szélesre tárva az ajtót betessékelt. Elsietett mellettem a kanyargós járdán, miközben én szemrevételeztem a valóban tágas udvart, és a hatalmas fákat, amik nyáron biztosan kiválóan árnyékolnak. Messzebb a gyűrűjükben láttam is egy kikövezett részt, ahol nyáron valószínűleg kerti bútorok állnak.
- Tetszik? – húzódott hozzám Harry közelebb, és követte a pillantásom. – Az a terasz. Elvileg van valahol egy grill is a kamrában.
- Nagyon szép, akár a ház. Barátságos – feleltem mosolyogva. Repesett a szívem, némi keserűségben fürödve, de el tudtam képzelni, ahogy nyáron grillpartit tartunk, ahol minden bizonnyal Harry is ott lesz.
- Bemegyünk? Kicsit fázok – dideregte Harry, és beljebb invitált a karjával. Megköszöntem, mert engem is ostromolt a hideg, de magával ragadott az álmodozás, ahogy a gyepen focizok. Mostantól minden más lesz. Erre esküdni is mernék.
Odabent sokkal kedvezőbb viszontagságok uralkodtak. A cuccaim nagy része, amit Zayn cipelt, az előszobában vártak, így én is mellé pakoltam a többit, miközben kihámoztam magam a vastag cuccokból.
- Az ételhordóid ebben a zacskóban vannak – fordultam Harryhez, mielőtt elfelejteném, és szegénynek nem lenne miben elcsomagolnia az ebédének maradékát, mert az összes itt lapulna a szekrényben.
- Ráér később is… – legyintett hanyagul, miután felakasztotta a kabátját. – Most nézzünk szét! – indítványozta. Megkezdtem volna hamarabb is a bámészkodást, de a házigazda eltűnt valamerre, és nem mertem beljebb merészkedni egyedül. De Harry türelmetlenül előre tolt.
A halványsárga előszobát egy folyosó követte, amiből közvetlenül nyíltak a szobák. A legközelebb eső a nappali volt, mely nyomban lenyűgözött. A hívogatóan nyitott szoba, hatalmas beltéri magassággal fogadott, rögtön velem szemben pedig egy hívogató párkányos kandallóval, amiben ropogtak a lángnyelvek falta rönkök. Első látásra beleszerettem a cserepes berendezésbe.
- Bocsánat, csak sürgősen ki kellett mennem – szabadkozott váratlanul Zayn, de nem törődtem vele, mert alapos szemrevételezésem után túlságosan lekötött a szoba közepén díszelgő kanapé együttes.
- Harrynek is ilyen van… – éreztem, hogy valamire ráhibáztam, mert hirtelen nagyon csönd lett, mögöttem. Mihamarabb utána akartam járni ezen oknak, ezért megfordultam, és váratlanul két széles mosollyal, valamint négy nevető szemmel találkoztam. Harry előre lépett, a kezemet megragadva magával húzott az emeletre, magunk mögött hagyva Zayn minket pásztázó alakját. Próbáltam neki némán üzenni, hogy kövessen minket, de még mindig mosolyogva megrázta a fejét, néhány lépéssel később pedig eltűnt a nappaliban. A gyomrom idegesen megrándult a váratlan helyzet miatt. Hiába nyugtattam magam azzal, Harry mellett minden rendben, vegyes érzelmekkel követtem őt. Az emeletre mentünk, ahol belökte a harmadik ajtót, és amikor bementünk, elakadt a lélegzetem.
Egy hálószobában álltunk, aminek közepén ott magasodott Harry ágya. Biztosan az volt, mert még az ágynemű is megegyezett az övével. Váratlanul karok fonták át a derekamat, azután egy áll támaszkodott meg a vállamon. Harry nekem döntötte a fejét, a bőrünk találkozott, és éreztem, ahogy elmosolyodik. Egy pillanatra mozdulatlanná váltam, a helyzet idegensége miatt. Úgy éreztem, mintha egy elrontott ölelés részese lennék, hisz más volt, mint általában, ezért szerettem volna kijavítani, aztán ott volt a kissé nyomasztó érzés, ami mindenáron el akart léptetni, viszont mindkét variációt elvetettem. Még sosem volt részem hasonlóban. Nem tudtam, hogyan reagáljak rá.
- Ez a mi szobánk és a mi házunk – szólalt meg lágy hangon fülem mellett. - Itt fogunk lakni, csak te és én… - A döbbenet szinte fejbe vágott. Értettem, hogy mit mond, de felfogni már képtelen voltam. Tátogtam, egy szó sem jött ki a torkomon, csak rezzenéstelenül néztem továbbra is a bútort, melynek körvonalai elmosódtak előttem. A lábaim remegtek, azzal fenyegettek, hogy felhagynak rendeltetésükkel, és akadálytalanul a padlóra rogyok. Régmúlt képek villantak fel előttem, amikor először feküdt le mellém, amikor elvitt magához, amikor az ágyába aludtam, és ő ott volt velem. Mostantól teljes jogúan tartózkodhatom az otthonában, amit közösnek hívhatok. Itt lesz velem minden nap, soha nem kell elengednem. Itt lesz, ha szomorú vagyok, ha jó a kedvem, ha szükségem lesz rá, és akkor is ha nem. Nincs többé magány, nincs többé félelem. Valamit mondanom kellett volna, de nem ment. Miért történik ez? Hogyan vehet minden ilyen fordulatot? Miért most? Olyan... Természetellenes...
A sírás kerülgetett, és ki is tört volna belőlem, ha a sokk nem vág ekkora erővel mellbe. Harry a válaszomat várta, a reakciómat, de számomra megszűnt a külvilág; mozdulni sem tudtam.
- És... Együtt fogunk főzni? Vásárolni megyünk, és megjavítjuk, ha valami elromlik? - szipogtam halkan. - Áthívjuk a családodat, vagy Zaynt, Niall és Dr. Payne-t vacsorára? Karácsonykor kivilágítjuk a házat? A tető alá fényfűzért szögelünk, az ablakokba pedig különböző világító figurákat függesztünk? A kandalló fölé zoknikat lógatunk, és olyan fenyőt állítunk, mint legutóbb? - erős akartam maradni, de a hangom folyton megbicsaklott.
- Ne félj... Látom, hogy szenvedsz a rengeteg kétely miatt, de esküszöm, hogy minden úgy lesz, ahogy mondtad - duruzsolta bizalmasan, elringatva minket egy ismeretlen dal ritmusára, miközben lecsókolta a forró könnyeimetNyáron medencét állítunk a kertbe. A hintaágyban fogunk szorosan összebújva szunyókálni a meleg estéken, amit a csillagok figyelése fog megelőzni – ígérte nekem olyan komolysággal, hogy a jövő számomra megelevenedett, és a szívem vágtázni kezdett az ennél is nagyobb boldogság ígéretétől. 
Végre rájöttem hogyan egészíthetném ki szerető és sokat mondó gesztusát. Oldalra fordítottam a fejem, szembekerültem lázasan csillogó íriszeivel, és előre hajoltam, hogy az ajkainak mondjam el, mennyire hálás vagyok.


2016. december 30., péntek

43. fejezet - Minden szó kétélű fegyver



Utólag is Boldog karácsonyt kívánnék minden kedves olvasómnak, előre pedig Sikerekben gazdag új évet! :D <3
Hát ide is megérkeztem. Szerintem a késlekedésem már nem újdonság, viszont újévi fogadalmaim egyike, hogy aktivizálódom, és jövőre minimum havi két részt kisajtolok magamból. Nektek is lesz hasonló ígéretetek? Gondolom már gyűjtögetitek őket :D
Nem szándékosan, de úgy alakult, hogy pont év végére esett ez a fejezet, mely úgymond vízválasztó lesz a történetben. Nagyon várom a véleményeteket, mert ezentúl minden új fordulatot vesz :)
Jó szórakozást! :)
Amy




Az egész folyosó kongott az ürességtől. Kihalt volt a bírósági épület ezen része, ugyanis a sorsdöntő események odabent zajlottak. A sötét, nehéz faajtó két szárnya mögött, mely tőlem jobbra kapott helyett, előtte a rendületlenül strázsáló rendőrtiszttel, aki miatt úgy éreztem, még nagyobb bajban vagyok a kelleténél. Nem nézett rám, de éreztem rajta, hogy feszült a jelenlétemben, akár csak fordítva.
Azt gondolná az ember, idekintről tökéletesen nyomonkövethetőek az események, de a vaskos ajtó áthatolhatatlannak bizonyult még a hang számára is, ugyanis egyetlen mondatfoszlány sem szűrődött ki a tárgyalásból. Se kis, se be. Ettől függetlenül fojtott hangon beszélgetett majdnem négylépésnyire az a két ápoló, akik az intézetből kísértek, nehogy megzavarják a benti eseményeket. Liam mellettem testhelyzetet váltott, hogy megszüntesse elgémberedett izmainak további kínzását, és karót nyelt tartása helyett a térdére támaszkodott. Ugyan olyan gondterhelt kifejezés ült az arcán, mint tegnap, amikor a tárgyalás kezdődött. Észrevétele szerint mindenki keményen küzd azért, hogy Harry megkapja a legnagyobb büntetést, amit csak lehet, és látom rajta, ez fizikailag valamint mentálisan is megterheli.
Elevenen élt bennem az a pár nap, amikor az ajtón keresztül hadartam el neki, szerintem miért ártatlan a számomra oly kedves ember, ezeket az információkat pedig igyekezett a legnagyobb pontossággal közvetíteni az illetékes személynek, aki ügyvédjével karöltve igyekezett a legtöbbet kihozni belőlük. A baj az, hogy így sem jutottak dűlőre a törvény emberei, ezért úgy döntöttek beidéznek engem is, hogy meghallgassák a verziómat. Ez számomra annyit jelentett, jelenésem van egy egész embersereg előtt, ahol minden tekintet csak rám fog szegeződni.
A várakozás során felgyülemlett nyugtalanság szinte kézzelfoghatóan lengett körbe. Nehéz feladat elé állítottak, de igyekeztem minden tőlem telhetőt megtenni abban a reményben, hogy ne szerepeljek le, mert éreztem mekkora horderejű súlyuk van a szavaimnak. Liammel három napja erre készültünk. Tanácsokkal látott el, légzőgyakorlatokat mutatott, igyekezett felkészíteni a legkülönbözőbb helyzetekre, én pedig szorgosan tanultam, hogy elsajátíthassak mindent.
Hirtelen kitárult az ajtó, mire Dr. Payne azonnal felpattant, és sürgetően integetett a karjával, hogy kövessem. Nem jöhetett be velem, de míg közrefogtak az ápolók, gyorsan átvettük a legfontosabb elemeket. A hadarása, és az arcára kiülő félelem, amit minden erejével igyekezett leplezni, egyre nagyobb pánikra ébresztette a testemet. A gyomrom erősen szúrt, és hányingerem támadt. Minden erő kiszállt a tagjaimból, attól féltem nem lesz erőm végigcsinálni. Nem engedhettem meg magamnak, hogy a félelmeim átvegyék rajtam az uralmat. Minden túl gyorsan történt. Liam bíztatásának tompa szavait valahonnan a háttérben elveszve érzékeltem, mert beléptem a papírszagú tárgyalóba, és az odabent uralkodó néma csend elnyomott mindent körülöttem. Féltem. Egy pisszenést sem hallottam, de úgy éreztem agyon nyom a temérdek tekintet, melyek mindegyike az én lépteimet pásztázta. Nem néztem fel. A cipőim orrára összpontosítottam minden figyelmemet. Arra, ahogyan a tompa színén megtörik a fény, a hangjára, ahogy enyhén megnyikordul a parkettán, és a lábaim összhangban való mozgására. Ez frissen betanult taktikáim egyike. Ha Harry lenne mellettem, mást éreznék. Magabiztosságot, végtelen nyugalmat. Képes lennék erőt meríteni az ő jelenlétéből, de egyedül végigsétálni az emelvényig - hiába csak néhány lépés -, megviselt.
- A kihallgatószékben Louis Tomlinson, érintett – diktálta az ellenzék ügyvédje - Mr. Garison -, buzgón a jegyzőnek, aki véleményem szerint valahol a terem sarkában ült. Kellemetlenül sipítozó hangja borzongást idézet elő a hátamon. Tekintetemet makacsul magam előtt tartottam, és azon tűnődtem vajon hányan ültek itt előttem, akik mind az én cipőmben jártak. Mire gondoltak? Ők is féltek? Attól rettegtek, hogy elszakítanak tőle egy olyan embert, aki nélkül semmit nem érnek?
Előtörni készülő könnyek sorakoztak a szemem előtt, ezért gyorsan eltereltem a figyelmemet az előttem járkáló ügyvédre, és erősen koncentráltam a légzésemre, miközben a nadrágom térdét markolásztam, hogy elejét vegyem a maga alá gyűrő kétségbeesésnek.
A bíró felszólított, és én a tőlem telhető legtöbb odafigyeléssel tettem le eskümet, miszerint csakis az igazat fogom vallani ebben a teremben. Miután leültem, elismerő pillantással illetett, majd kerek szemüvegét megigazítva orrán, az előtte elterülő lapokra pillantott.
Mr. Garison megköszörülte a torkát, és nekem ez az idő elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy megkeressem a vétkes fél padját, benne pedig Harry nemcsak kimerült, de aggódó tekintetét is. Bűntudatot éreztem. Állandó mosolygós énje, amire elég egyetlen pillantást vetni, és az embernek azonnal elszáll minden bánata, miattam vált megkeseredetté. Hiányoltam az energiától kicsattanó, ugyanakkor lágyan simogató zöld tekintetét. Ismertem annyira, hogy tudjam, a legkevésbé magát félti, sokkal inkább miattam gyötri az idegeit. Ez eggyel több okot adott, amiért muszáj kibírnom a kínpadon tett látogatásomat.
-  Mr. Tomlinson! Tagadja, hogy ismeri a szóban forgó Harry Stylest? – kérdezte fülsértő hangon az ügyvéd. Megráztam a fejem.
- Kérem egyértelműen válaszoljon! – dorgált meg a bíró. Feltűnt mennyire szelíd a hangja, tiszteletet parancsoló törvényember létére. Mintha a fia lennék, akit épp megszid egy jelentéktelen kis hibáért. Valahonnan ismerősen csengett a baritonja.
- Bocsánat. Nem tagadom, ismerem Harryt – erre már elismerően biccentett a fejével, és a jegyző is hihetetlen gyorsasággal folytatta a klaviatúra püfölését, örökéletűvé téve a szavaimat.
- Mikor találkoztak? – Garison várakozón pillantott rám, a tekintete elárulta, hogy ha akarná, képes lenne a darabjaimra szedni egyetlen másodperc alatt, mint sérült nyulat az agár. Az elmém a szemem elé vetített egy képet, ahogy a karcsú, irdatlan hosszú lábakkal megáldott nyúlánk kutya bőre alatt kirajzolódnak a szálkás izmok, miközben erejét arra használja fel, hogy elkapja az előtte rohanó vadat. A fürge nyúl és közte minden lépéssel fogy a távolság, azután egyetlen vetődés, és a kisvad halálsikolya az egész rétet bezengi. Egyetlen ősi ösztönből fakadó mozdulat, hogy összeroppantson, pusztán valami lekezelő szánalom miatt nem teszi meg.
- Szeptember harmadikán.
- Ennyire pontosan emlékszik? – húzta fel a szemöldökét kételkedően.
- Igen, mert betolakodott a személyes terembe, ezért gyűlöltem őt. Megjegyzem azokat az embereket.
- Tehát azt állítja, gyűlölte Mr. Stylest, később viszont megkedvelte, továbbá magának kivételes memóriája van, azonban… - épp nyitottam a számat, hogy ellenkezzek, de az ügyvéd nem törődve velem, átlépett rajta, és egy papírt lebegtetett meg – nálam van az aktájának egy másolata, amit a főorvos úr adott át. Eszerint maga erős gyógyszerek hatása alatt állt ebben az időpontban, melyek mellékhatása közt szerepel a tudatos gondolkodás meggátlása.
- Tiltakozom! A gyógyszer nem minden esetben jár ezzel a mellékhatással! – emelkedett fel a Harry mellett ülő ügyvéd. Határozott fellépése egyetértő morajlást okozott a tömegben.
- Elfogadom – értett egyet a bíró. – Folytassa, Mr. Garison.
A férfi állkapcsán halványan megfeszült egy izom, de megadóan eltette a papírokat. Amikor ismét rám nézett, megfagyott bennem a vér. Láttam a szemében, hogy korántsem végzett velem, a java ugyanis még hátra van.
- A mostani papírjai viszont arról árulkodnak, hogy nem szed semmiféle orvosságot. Miért?
- Rosszul vagyok tőlük – feleltem tömören.
- Más beteg is. Magával miért kivételeznek? Harry döntött így?
- Igen.
- Milyen kettejük kapcsolata? – idáig fel-alá járkált előttem. Ennél a kérdésnél azonban megállt, és félrebillentett fejjel fürkészett.
- Hát… Ez bonyolult.
- Netán fél, Mr. Tomlinson?
- Tessék?
- Fél? Azt mondta gyűlöli, de aztán csodával határos módon mégis megszerette? Biztosan így érez, vagy csak ezt akarja a volt orvosa? Kényszerítette magát? A múltját tekintve könnyen befolyásolhatta. Talán úgy érezte, kötelessége Harry vágyainak eleget tenni. De itt most elmondhatja az igazat, nem esik bántódása – ajánlotta hízelgő hangon. A szavai összezavartak. Elbizonytalanodtam, mert eddig konkrét elképzelésem szerint minden, amit érzek, csak az enyém, én vagyok az egyedüli, aki befolyással van rájuk - csakhogy Harry valóban orvos, és könnyen a kedvére alakíthatta az eseményeket… Nem… Nem! Nem! NEM!
A teremben ülők egy emberként hajoltak előre, hogy jobban hallják a feleletemet, mely sajnos félúton megakadt a torkomon. Először pillantottam fel rájuk. Eddig akaratosan az ügyvédre fókuszáltam, ügyelve rá, nehogy véletlenül elkalandozzon a figyelmem, csakhogy a meghökkenés kizökkentett gondosan felépített falaim mögül. Amikor szembesültem a tömeggel, levert a víz. Mindenki engem nézett. Rám vártak, a válaszomra.  
Elfogyott a levegő körülöttem, a hiánya pedig fojtogatni kezdett. Mintha egy abszurd rémálomba kerültem volna. Úgy ítéltem meg, a teremet elméretezték, parányi volt a jelenlévők befogadásához. Az emberek elszívták egymás elől az oxigént, és sokan szinte közvetlenül előttem ültek. A falak pedig… A falak hullámoztak. Az építészek elrontották, és ha összedőlnek, a fejvesztett tömeg menekülés közben biztosan eltapos, mert jelentéktelen vagyok a kíváncsiskodó polgárok körében. Észre sem vennének.
Valami fülsértően végigcsikordult a padlón. Felkaptam a fejem, és a hang irányát kutattam, de csak a tömeg mozgolódását láttam.
- Mr. Tomlinson? – az ügyvéd sürgetően nézett rám. Megráztam a fejem, és torkot köszörültem, hogy úrrá legyek a szárazság okozta kaparó érzésen. Valószínűleg egy izgatott mocorgás okozhatta a széklábak súrlódását a padlón.
- Nem! Harry nem tett semmi rosszat! Ő mindig nagyon jó volt hozzám.
- Tehát a jóságával nyerte meg magának? Talán ettől érezte, hogy szereti? – elképedve meredtem az előttem tekergő alakra, akiről az volt az érzésem, kígyó. Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy bebizonyítsam az igazamat, erre ő kiforgatta a szavaimat. – Gondoljon csak vissza. Egy kedves szó, egy lopott érintés. Ezektől úgy érzi, ön a legfontosabb személy Mr. Styles számára. Fel sem tűnik, hogy a tettek mögött valójában molesztáló hajlamok rejlenek – Ketten maradtunk egy sötét szobában, és nyájasan ecsetelte a fülem mellett a történteket. A közelében sem járt a valóságnak, de amikor kinyitottam a szemem, Harry irodájában találtam magam.
Egy széken ültem - amin apróra összekuporodtam -, előttem ételes dobozok halmai. Épp fájdalmas emlék akart feltörni belőlem, és ettől remegtem, de Harry mögöttem állt. Átölelte az egész testem, még a lábaimat is, és ajkait a halántékomhoz érintette, pedig akkor alig ismeretük egymást… Igaza volt az ügyvédnek…
Lehunytam a szemem, és koncentráltam. A lelkemet kétes érzelmek mardosták, lenn tartva a mélyben, ahonnan én mindenáron szabadulni akartam.
Harryt akkor el akartam taszítani magamtól, mert féltem a folytatástól, de közben arra vágytam, hogy szorosan tartson, máskülönben biztosan széthullok. Megvolt a választási lehetőségem, de nem kellett döntenem, mert az orvosom tudta mi az aranyközépút. Segített megnyugodni, nem erőltetett semmit, és a pihenést írt fel meggyötört idegeimnek. Ő csupán önzetlen, és segítőkész. Ki kellett tartanom mellette.
- Van néhány képem, melyek egyértelműen azt bizonyítják, önt befolyás alatt tartották – A férfi engedélyt kért a bírótól, és amikor megkapta, egy parányi távirányítót a kezébe emelve a hatalmas kivetítő elé lépett. A fehér felületen felvillant az első kép, mely engem és Harryt ábrázolt. Az intézet udvarán voltunk, mögöttünk a fehérbe öltözött táj tanúskodott, hogy a hónapokban készült. A dőlésszög enyhén ferde volt, ami azt jelentette, hogy a fotós valahol megbújt az anonimitás miatt. Az érdekesség nyomban szembetűnt, még a gyér minőség ellenére is. Elrévedt tekintettel bámultam a semmibe, Harry pedig háttal a kamerának a derekamat átölelve tartott. - Jól látható, hogy a mozdulat birtoklásból fakadt, és a sértett a tudattalanságba menekül a tények elől – Tudtam, gyakran megesik velem, hogy bambán pislogok a semmibe, de beavatatlan csak a tényeket látta, és azt, ahogy Harry átöleli a derekamat.
A projektor a következő képre ugrott át, ami rosszabb volt az előzőnél. Akkor készült, mikor beleestem a tóba. Csurom vizesen álltam a tömeg közepén, Harry pedig a karomnál fogva húzott magához.
- El tudná mesélni mi történt? Beleesett a tóba, vagy menekülni próbált. Látható, menyire meg van rémülve, Harry pedig ügyel rá, nehogy elejtsen valami keresetlen szót az egyik idegennek.
- Ez nem igaz! Ezeket csak maga képzeli oda! – a kétségbeesés miatt fanyalodtam vádaskodásra. Az embereknek nekem kellett hinniük. Ha engedik magukat befolyásolni, akkor mindennek vége, és ezt az ügyvéd tudta a legjobban.
- Közösültek? – erőszakoskodott tovább a férfi. Figyelmen kívül hagyva a szavaimat.
- Tiltakozom!
- Elfogadva!
- Had magyarázzam el… – kértem szót reményveszetten. A hangom talán most először vált olyannyira életszerűvé, hogy kiérdemeltem a törtető ügyvéd figyelmét - Volt egy olyan korszak az életemben, amikor nem láttam miért lenne érdemes élnem. Ő okot adott rá. Észrevett olyan dolgokat, amiket én már nem láttam, és a maga egyedi, néha félelmetes módján segített túllépni számos nehézségen. Természetes, hogy felnézek rá, hisz segített rajtam. Önnek minden bizonnyal meg sem kottyan egy forgalmas utcán való sétálás, de én soha nem gondoltam volna, hogy ebben az életben még sikerülhet, pláne minden nehézség nélkül. Szabadságot kaptam tőle, és rengeteg szeretetet. Ez én döntésem, hogy hogyan viszonzom ezt neki, és milyen érzelmeket táplálok iránta, egyedül az enyém.
- Tehát bevallja, hogy önök viszonyt folytatnak? – nézett rám elégedetten, hisz tulajdonképp most vallottam be neki, amit végig hallani akart. Győzött. Az arcáról sütött a kárörvendő öröm, melyet csőbehúzásom fölött érzett. Harry dühös kifejezéssel az arcán pattant fel, az ügyvéde pedig igyekezett nyugtatni őt, észérvek ezreit felsorolva meggondolatlan fellépése ellen. Meg kellett volna nyugtatnom, de képtelen voltam elszakítani a pillantásomat az előttem várakozó férfiról. Egymás szemébe néztünk, én őszinte gyűlölettel, ő megkülönböztető fölénnyel. Tartottam a szemkontaktust, mert látni akartam, ahogy rádöbben a saját veszteségére. Elérkezett az idő, hogy elmondjam, amiért valójában jöttem, amit Liam-el átgondoltunk, és aminek alaposan utána járt. Az egyetlen ütőképes kártyánk, ami egész véletlenül jutott az eszembe, Harry fiatalságának okánál fogva, és egész addig csak reményt tápláltam a használhatósága felé, míg Dr. Payne rá nem akadt a valódi dokumentumra.
- De Harry nem is az orvosom – a teremben ülök egy emberként dermedtek meg arra a pillanatra, míg feldolgozták a hallottakat. Mr. Garison keze egy karakteres gesztikuláció közepén adta fel a szolgálatot, a jegyző ujjai munkaszünetet jelentettek be, Harry félig állva tenyerelt az asztalára, miközben fenyegető testtartással fordult a vallatóm felé, a bíró kalapácsa a levegőt csak részben szelte ketté, ezen kívül pedig a bámészkodók között az állkapocs súlyos lazaságának szindrómája lépett fel igen gyakori többségben. Akár egy szélesvászonra vetített film pillanatmegállítása.
Szerettem volna ezzel kezdeni, de hallaniuk kellett, hogy a göndör nincs rám rossz hatással. Ez volt a legfontosabb.
Először Harry tért magához. Szemeit az asztallapra szegezve látványosan kutatott az emlékei között. Elismerő pillantásokkal illetet, és visszaült a helyére, megerősítve nekem, megtalálta a kirakós hiányzó darabkáját. Néhány szót váltott pártfogoltjával, a lényegretörő beszélgetést követően pedig a mellette lévő fickó azonnal kapott az ébredezők lassú reakcióidején. Felállt, megigazította fojtogató nyakkendőjét, és egy felsőbbrendű torokköszörüléssel jelezte Garisonnak, a játszmát elvesztette, amikor képtelen volt megjegyzésem hatása alól kibújni.
- Ügyfelem igazolja, hogy a kórházban szigorúan gyakornokként dolgozott. Louis Tomlinson Dr. Liam Payne páciense, akire mindössze néhány alkalom adtán felügyelt – ez a kijelentés még nagyobb port kavart.
- Hol a dokumentum? – hebegte a magabiztosság trónjától megfosztott Garison, akinek a vesztéstől való félelem miatt kezdett jajveszékeléssé hajlani erőteljes hangja. - Bíró úr! Szóbeli megállapodás személyek között ugyan úgy érvényes…
- Minden bizonnyal az irattárban – felelte a másik fél magabiztosan.
Egy rendőrtiszt ekkor érkezett meg sietve, és lépett egyenesen a bíróhoz. Egy papírzacskót gyűrögetett a hóna alatt, és miután néhány bizalmas szót váltottak, átadta csomagját. Harry’s bíró feltépte a leragasztott levelet, kihajtogatta maga elé, majd figyelmesen végigolvasta. Az emberek nyakukat nyújtogatták, hátha legalább elcsípnek egyetlen sort vagy mondatot a titokzatos levélből, de hiába, ugyanis a karzat túl magasan helyezkedett el. Ezért megbékélve a tényekkel feszülten várakoztak, mikor jön el a pillanat, amikor szemeivel az utolsó sorokat is felfalja.
Újabb meglepetésként szolgált, amikor ennek bekövetkeztével hozzám fordult.
- Igaz, amit elmondtál, Louis? Senki nem kényszerített erre, ugye? – kérdezte mélyen a szemembe nézve.
- Nem – válaszoltam egyenesen, amit ő egy bólintással nyugtázott. A bölcs szemei megnyugodtak, és határozottan a kezébe vette a kalapácsát.
- A mai napon, a bíróság döntött. Habár Harry Styles nem saját betegeként tartotta a kapcsolatot az érintettel, de számtalanszor kezelte, ezáltal megszegve a törvényt. A következménye tettének: az egyetem elvégzése után három évre vonom be az orvosi engedélyét. Louis Tomlinsont rehabilitációra küldöm, pártatlan orvosok felügyelete alá, két hét időtartamra, döntsék el a fiú további kezeléseit, természetesen az érintett közreműködésével, továbbá visszavonom a látogatási tilalom alól – a kalapács feje csattant, a tömeg felbolydult. Embersereg tömörült a kijárat felé, Harry eltűnt a szemem elől, de az ápolók értem jöttek, és visszavittek Liamhez.
- Harry! – amint átléptem a küszöböt, egyből megpillantottam az egyik padon magányosan ücsörgő Harryt, ahogy gondterhelten összekulcsolta a kezeit, és a fejét lógatva a padlót tanulmányozta. A hangomra nyomban felfigyelt. Amikor egymásra néztünk, a lábaim meglódultak. A kivezető ápolók nem számítottak erre, így könnyűszerrel kiszakadtam a szorításukból. Mire utánam kaptak, már messze jártam, számtalannak tűnő lépéssel később pedig szerető karok között találtam magam. Szorosan tartottak, és én ugyan olyan erővel szorítottam az arcomat simogató fehér inget. – Nagyon féltem, Harry! Annyira nehéz volt! – mormoltam a mellkasába. Egyet hátralépett, követtem a mozdulatát, aztán mindketten visszaültünk, én félig szinte az ölében.
- Sss… - nyugtatott a fülembe suttogva, hogy megpróbálja kapkodó légvételeimet csillapítani. – Tudom, szívem. Tudom… - megremegett a hangja, a karjai pedig megfeszültek körülöttem. – Nagyon bátor vagy… és… és most minden rendben van… – valami meleg nedvesség folyt végig a halántékomon, összetapasztva egymással érintkező bőrünket. Kissé elhúzódtam tőle, és amikor megpillantottam könnybe lábadt zöld szemeit, megértettem, hogy azok a cseppek mosták a bőrömet.
Hazza halványan elmosolyodott, és egy hosszú csókot nyomott a homlokomra.
- Mitől lepődtél meg ennyire? – kérdezte végigsimítva döbbent arcomon.
- Még sosem láttalak sírni. Azt én szoktam… – suttogtam magunk közé, egyre őt fürkészve, ahogy megtörli a szemét, a mosolya pedig lassan kiszélesedik.
- Sajnálom. Egyszerűen boldog vagyok – simogatta az arcom oly hitetlenkedve, mintha most látná először, és képtelen lenne elhinni, amit lát. Lehunytam a szemem, és szinte a tenyerébe fektettem az arcom. Vágytam szeretetteljes érintésére. Olyan érzés volt, mintha meleg párna lenne, ami még a hónál is puhább, az illata pedig utánozhatatlan. – Szabad? – rekedt, bátortalan hangjára felnyitottam a szemem, hogy lássam, mi felől érdeklődik. Harry óvatosan közelített hozzám, felváltva méregetve homályos tekintetével a szemem, és az ajkam. Válasz helyett segítettem neki. Ujjaimat az övéire kulcsoltam, amik az arcomon pihentek, és én is előre dőltem kicsit, hogy meggyorsítsam a folyamatot. Meggypiros ajkai leheletfinoman az enyéimre simultak, mintha próbálná kipuhatolni, valóban jól értette-e a reakciómat, és csak akkor bátorodott fel, amikor nem húzódtam el tőle,  épp ellenkezőleg. Elfeledkeztem a korábbi borzalmakról, hogy mennyire kimerültnek éreztem magam néhány perccel ezelőtt. A rengeteg embert is jelentéktelennek éreztem, hiába bámulhattak meg minket nyilvánosan. Egyedül Harry számított, hogy végre vele vagyok, és most már soha többé nem kell elengednem, mert erős voltam, küzdöttem érte, talán életemben először magamért is.
- Bocsánat, a zavarásért – krákogta egy erőteljes hang Harry válla mögül, mire ijedten elhúzódtam tőle. Azért ennyire közeli megfigyelőre nem számítottam. Szerettem volna elbújni valamerre szégyenemben, de csak észrevétlenül a padra csúsztam Harry öléből. A göndör viszont nem eresztett el. Továbbra is szorosan ölelte át a derekamat, amikor felnézett a bíróra, és szemeiben kíváncsisággal vegyes félelmet láttam. Talán attól tartott, hogy a bíró meggondolta magát az ítélettel kapcsolatban, és most azért jött, hogy visszavegyen tőle. Ekkor jöttem rá, hogy néha Harry is fél, bármilyen erősnek is mutatja magát, ugyanakkor megmelengette a szívem, hogy a leggyengébb pillanatában is engem véd.
- Segíthetünk? – kérdezte kimért udvariassággal, amikor a bíró nem szólalt meg.
- Lezárásul annyit szerettem volna még mondani, szigorúan csak köztünk, hogy megdöbbentettél a viselkedéseddel, fiatal úr – szavait egyenesen nekem intézte, amitől meglepődtem, hisz felkészületlenül ért, hogy egy tekintélyes ember beszélgessen velem, és ne kérdésekkel, vagy megállapításokkal traktáljon. - De határozottan a jó értelemben – folytatta immár szélesen mosolyogva. – Amikor megláttam a neved az aktában, azonnal elvállaltam. Aggódtam, hogy megint egy olyan ügybe kerültél, ahol mások kényszerítik rád, amit nem akarsz. Azonban egy új emberrel találkozhattam, aki a régi Louis egy sokkal merészebb kiadása. Nem tudom mi köze a valósághoz annak, amit elmondtál, de reménykedem benne, hogy igaz, mert akkor a lehető legjobb kezekbe kerültél, ahonnan senkinek nincs joga téged kiszakítani. – mosolygott rám barátságosan. – Az első találkozásunk után napokig őrlődtem, megfelelő ítéletet hoztam-e. A legjobbat akartam neked, de néhány év távlat után már nem vagyok benne olyan biztos, hogy sikerült. Viszont úgy látom – pillantott Harryre a szeme sarkából -, mégis sikerült megtalálnod új életed első és legbiztosabb építőkövét… Még ha szokatlan módon is. Bízom benne, hogy sikerült a lehető legjobbat kihoznom a helyzetből, és a szakemberek is így gondolják majd a két hét során. –A kezét nyújtotta felém, amit tétován, de elfogadtam. – Soha többé ne találkozunk ebben a teremben, hivatalos keretek között – mosolygott szélesen kettőnkre, majd magunkra hagyott. Döbbenten bámultam utána, ahogy suhogó talárjával keretezett alakja egyre távolodik tőlünk, amikor pedig bekanyarodott a sarkon, végleg eltűnt a szemem elől.
Kilókkal könnyebbnek éreztem magam. Eltűnt a rengeteg teher, nyugtalanság, és félelem, a helyére pedig hihetetlen horderejű nyugalom költözött. Dr. Harry’s szép beszédének zártával valóban úgy tűnt, vár rám a nagybetűs élet.