2015. december 25., péntek

3. fejezet - Védőfelszerelés nélkül

Sziasztok! 
Boldog Karácsonyt mindenkinek! Remélem szépen telt és mindenkinek meghozta a hőn vágyott ajándékát a Jézuska. :)
Azért nem hoztam hamarabb ezt a részt, mert egy kicsit felkavaró és nem akartam, hogy mindenki depis legyen ezen a csodás ünnepen.
Köszönöm az előző részhez a kommenteket, öröm volt őket olvasni :)) , valamint üdvözlőm az új feliratkozókat, remélem továbbra sem fogok csalódást okozni.
Várom a visszajelzéseket :DD
Jó olasást!

~ Amy






- Gyerünk már! – nyögtem kifulladva. A homlokomon végiggördült egy izzadságcsepp, az asztal nyikorgása betöltötte az irodát. Megpróbáltam minden erőmet összeszedni, hogy utoljára megfeszítsem az izmaimat. Sajnos nem ott tartottam, ahol kellett volna. - Csak még egy kicsit – lihegtem szaporán. A alfelembe szúró fájdalom költözött, de erősen koncentrálva sikerült egy utolsót löknöm. Elnyújtott nyikorgás kíséretében hirtelen eltűnt a hátamnak nekifeszülő asztal, és helyette a fehérre meszelt mennyezet került a látóterembe. A derekamba belenyilallt a görcs, én pedig magatehetetlenül terültem ki a földön. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire fárasztó lesz bútorokat tologatni.
Ma korán érkeztem az intézetbe. Előző nap a délutáni óráimra rohantam, így semmi időm nem maradt a berendezkedésre. Mivel Louisval fogok dolgozni, a kórház előzékenyen a rendelkezésemre bocsájtott egy kisebb szobát. Főleg sötétzöld és barna színek uralták, ezért a lehető legtöbb barátságosságot igyekeztem belecsempészni a helységbe. A fél délelőttöt pakolászással és a bútorok tologatásával töltöttem és csak utólag a földön fekve jöttem rá, hogy valószínűleg nem volt bölcs döntés a közel négyszáz kilós asztalomat egyedül a megálmodott helyére kínlódni. A derekam kegyetlenül fájt és attól féltem, képtelen leszek újra megmozdulni. A kiabálást fontolgattam, hátha valaki meghallja, aztán felvakar a földről, de gyorsan kivertem a fejemből a nyavalyás büszkeség miatt.
Kopogást hallottam az ajtón, de hamarabb kinyílt, minthogy bármiféle próbálkozást tehessek a mozgásra. A pocakos, a feje tetején már megkopott, ősz hajú igazgató lépett be rajta. Meglepetten bámultunk a másikra. Egyikünk sem számított az abszurd helyzetre.
- Dr. Carter! Örülök, hogy látom. Segíthetek? – Kérdeztem paprikavörös arccal, de könnyed hangnemben. Megpróbáltam úgy tenni, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne a rendelőm padlóján való fetrengés.
- Én is örülök. Ez valami új agytevékenység növelő gyakorlat? A fiatalok manapság olyan gyorsan változtatják a hóbortjaikat, hogy lehetetlen követni őket, de szívesen tanulok tőlük.
- Én öhm…  csak... begörcsölt a derekam – Kínomban a plafont tanulmányoztam, hátha így elkerülhetem a pillantását.
Dr. Carter diszkréten kinevetett, aztán a kezét nyújtotta. Óvatosan felhúzott, de ennek ellenére is csillagok táncoltak a szemem előtt. Enyhítés céljából kétségbeesetten masszíroztam a testemet bántó fájó pontot.
- Köszönöm – motyogtam hálásan.
- Szólhattál volna valakinek, hogy ne cipekedj – korholt le az idős orvos szemrebbenés nélkül, mintha az apám tenné. – Akár komoly bajod is eshet. Szép lenne, ha hamarabb járnál görbebottal, mint én.
- Azt hittem egyedül is menni fog – fortyogtam az orrom alatt, szúrós tekintettel meredve a bűnös fadarabra.
- Hogyhogy átrendezed? – kérdezte körbejáratva a pillantását. - Az intézet rendelőit egyformán rendezték be. Bármelyikbe lépett az ember, azonnal kiismerte magát benne. Még a tolltartót is ugyan oda tették az asztalon.
- Nagyon szép kilátás nyílik a parkra, és arra gondoltam a csevegő sarok jobb helyen lenne az ablak alatt. Talán a kinti tájképnek jótékony hatása is lehet, de az az asztal útban volt - időközben a heverővel kezdtem bajlódni, több-kevesebb sikerrel. Dr. Carter megfogta a túloldalát, én közös erővel srégen az ablak elé toltuk.
- Lehet, hogy igazad van. Majd mond el a tapasztalataidat, nekem sem árt egy kis újítás – morfondírozott miközben a bőrfotelt is a helyére tettük. - Egyébként egy kis faggatózás miatt jöttem – törölgette meg kimelegedett homlokát egy rongyzsebkendővel, amit fehér köpenyének zsebéből halászott elő. – Miért állítottad le Louis gyógyszereit? Sokat kísérleteztünk vele, mire beállítottuk.
Nem válaszoltam, így pásztázó tekintete a hógömbjeimre terelődött. Az apró mütyűrök a polc szélén kaptak helyet. Dr. Carter Óvatosan levett egyet, hogy Mániákusan gyűjtöttem őket, mióta az eszemet tudtam. Mindig lenyűgözött a kavargó hópelyheket utánzó fehér dara látványa.
- Maga ezt honnan tudja? – kérdeztem vissza. Tegnap óta aligha volt ideje értesülni az eseményekről.
- Az igazgató vagyok Harry. Kellemetlen lenne, ha nem tudnék arról, ami az intézetben folyik – nevetett felszabadultan a naivságomon.
Nem tellett tőlem más; helyeslően bólogattam.
- Azon tűnődtem, mi van akkor, ha elsiklok valami felett, ami nem is a betegsége miatt van, hanem az egyik gyógyszertől? Onnantól minden diagnózis helytelen.
- A karton Harry, a karton! Hallom azzal sem szeretnél közelebbről megismerkedni – Szép volt Li. Ezzek után felesleges volt tovább rágódnom a besúgó kilétén.
- Nézze uram. Igazán hálás vagyok a lehetőségért. Ilyesmiről egy fiatal diák álmodni sem mer, de ragaszkodnék a módszereimhez. Sajnálom, de nem változtatom meg a döntésem… És üzenem Liamnek, hogy feleslegesen próbálkozik – jelentettem be mellékesen, miközben csatlakoztam a nézelődéshez.
- Kár. Aggódik érted.
Leemelt egy indigókék telefonfülkés gömböt és alaposan felrázta. Mindketten figyelemmel kísértük, ahogy a fehér szemcsék kavarogva megkezdik a lefelé vezető útjukat a gömb aljára.
- Felesleges. Szerencsére kiváló mentoraim voltak. Ha kérdésem lenne, tudom hová forduljak.
- Ha nincs, mi akkor is figyelemmel fogjuk kísérni az utadat - visszatette a gömböt a polcra , aztán egy másikat választott helyette. - Jut is eszembe! Ugye nem fenyegetett meg téged semmivel? Magadtól vállaltál el mindent?
Zavartan néztem a domború üvegen keresztül főnökömre, aki ezt látva visszatette játékszerét a helyére, és a kezeit a háta mögött összefonva magyarázkodásba kezdett.
- A múltkor megfenyegetett, mégpedig azzal; amennyiben nem engedem, hogy Rosette több időt lehessen a szabadban, akkor elárulja a feleségemnek, hogy nem tartom be a diétámat, az íróasztalom fiókja pedig tele van tartalék csokoládéval.
Akaratlanul is kitört belőlem a nevetés, mert elképzeltem, ahogy Liam megfenyegeti London egyik legkiválóbb orvosát.
- Kénytelen voltam engedni – húzta oldalra kelletlenül a száját Dr. Carter.
- Természetesen önszántamból egyeztem bele – Emeltem fel mindkét kezemet, hogy nyomatékosítsam; aggodalma felesleges. Igazat is mondtam, elvégre Liam csak a kezdő löketet adta.
Dr. Carter mosolyogva bólintott.
- Most konferenciám lesz, mert érkezik pár új beteg, ezen felül hamarosan tíz óra. Nem akarlak tovább zavarni – mosolygott rám, miközben az ajtóból még utoljára végigmért bölcs barna szemeivel. - Kellemes napot!
- Viszont! – kiabáltam. 
Igaza volt. Vészes gyorsasággal közeledett az első foglalkozásom időpontja. Az asztalomhoz igyekezve a kezem közé szorítottam egy mappát, majd elfoglaltam a helyemet a karosszékben, hogy ott várjak a Louist bekísérő ápolóra.
Miközben rendezgettem magam, rá jöttem mennyire igaza volt Louisnak azzal a bizonyos csiptetős mappával kapcsolatban. Nekem is volt belőle. Alighanem elsőként szereztem be, amikor szükségét éreztem.
Kicsit tovább méregettem a kemény táblát. Egy egyszerű könyv is remek szolgálatot tett volna a kezemben, ám a nem megfelelő munkaeszköz használatát egyenlőnek nyilvánítottam a hanyagsággal. Nem befolyásolhatott Louis az első találkozás után azonnal. A mappahasználat praktikus, hiszen írnom kell.
Mély levegőt vettem. Frusztrált a gondolat, hogy egy ilyen aprósággal kapcsolatban is elbizonytalaníthatnak. Ha minden találkozásunk előtt így fog viselkedni az idegrendszerem, akkor gyanítom, hamarabb szorulok én segítségre, mint a páciens. Sokkal többre tartottam magam ennél. 
Kopogtak. Nem értettem magam. Nevetségesen viselkedtem, pedig sokszor próbálhattam már el az egész eljárást. Ugyan azt kellett csinálnom, csak épp senki nem fogta a kezemet.
- Tessék!
Louist egy eddig nem látott ápoló kísérte a karjánál fogva. A középkorú férfi kék munkaruhája jól megkülönböztette őt és a többi gondozót a betegektől.
- Doktor úr! – biccentett, miközben Louist a heverőre ültette vagy inkább vonszolta a fiú némi ellenállása miatt. - Jhonatan Haming – nyújtotta a kezét – Egy óra múlva kell jönnöm érte?
- Ahogy mondja.
A férfi bólintott, majd ugyan olyan gyorsan távozott, mint jött.
- Jó reggelt! – köszöntem az előttem üldögélőnek is, aki a szobát fürkészte.
- Miért néz ki így? – kérdezte a könyvespolcot nézegetve. – Az összes orvosnak ugyan olyan az irodája.
-  Szeretek az ablaknál üldögélni, a kilátás pedig nem utolsó – Állításom egyetlen szépséghibája a harmadik napja tartó esőzés, ami semmitmondóan elmosta az odakinti képet.
Louis a tegnapihoz hasonlóan végigmért, aztán a szoba következett. Dr. Carterhez asonlóan az ő tekintete is elidőzött néhány helyen. Az orvossal ellentétben őt a hógömbök helyett az asztalom mögötti sarok kötötte le.
- Üres.
- Tegnap érkeztem. Csak a legszükségesebb bútorokat bocsájtották a rendelkezésemre. , 
- Ezerháromszázhatvanöt – motyogta továbbra is a fal felé meredve.
Sebesen a papíromra jegyeztem a hallottakat.
- Mesélsz magadról?
A páciensem halkan felsóhajtott. A szemöldökét ráncolta és néma maradt. A szobában néma csend uralkodott. Vártam. A helyzetet egy vizsgához tudtam volna asszociálni, ahol minden rezdülést tízszer olyan erősen lehet hallani, mint általános körülmények között.
- Mit szólnál akkor, ha én kezdenék? – Csend. – Ha jól tudom, már két adag gyógyszert nem kaptál. Elvileg három nap alatt kiürülnek a szervezetedből, de ma már mindenképp csökkentek a hatásaik. Kíváncsi vagyok hogy érzed magad.
Louis nem válaszolt. Helyette lélegzetvisszafojtva a sarkot figyelte. Elnézve a mozdulatlan, merev alakját, az emberekben vajmi kevés bizalmat ébresztett volna. Mivel félig elfordult előlem, az arca takarásba került. Sejtelmem sem volt, hogy félelmet látok a szemeiben.
- Van bármi a szobában, ami ég? – A feltételeztem szolgált elsődleges okként a különös viselkedésére, persze könnyen előfordulhatott, hogy van, ami nem a gyógyszerek hibája miatt történt.
- Nem – A tekintete mozdulatlan maradt.
- Mi van a sarokban? – Faggattam tovább. Talán hallucinált vagy csak spontán megpróbált tudomást sem venni rólam, de egy kósza emlék lejátszódását sem zártam ki. Mindenesetre kezdtem megérteni mit értett Liam a " legalább beszél" mondata alatt. Louis tényleg nem a bőbszédűségéről híres.
- Folyton engem figyel… - Suttogta rekedten a páciensem váratlanul. 
- Ki?
A biztonság kedvéért én is a sarok felé kaptam a fejemet.
- Egy sötét alak...
- Csak a képzeleted játszik veled. Rajtunk kívül egy árva lélek sincs itt.
Louist óvatosan pillantott felém, de a szeme időnként vissza-vissza vándorolt. A tegnaphoz képest valami megváltozott. Nem tudott különbséget tenni a valóság és tévképzet között. Nekem sem hitt, megbabonázta az agya által kreált kép. 
- Figyelj… - A halk hangom ellenére összerezzent.
- 1, 3, 5, 1, 3, 5, 1, 3, 5, 1, 3, 5 – Váratlanul kezdte és valahányszor a számkombináció elejéhez ért, bólintott egyet.
 - Láttál már ilyet korábban is? A többi páciensnek meséltél róla? – folytattam, mintha mi sem történt volna.
- 1, 2, 4, 1, 2, 4, 1, 3, 5...
Louis nem akart együttműködni se a gyógyszerekkel, se azok nélkül. Feladtam. Leírtam néhány megfigyelésemet, ám az utolsó szó előtt megállt a kezem. Az ember megérzi ha valaki figyeli. Én nem, de a tollam sercegése felkeltette Louis figyelmét. A sanda pillantása megborzongtatott. Folytattam az írást és ő végig a tollat figyelte a szeme sarkából.
- Van kedved a gyerekkorodról beszélni? Vagy esetleg a középiskoláról? A hobbijaidról?
- Maga mit csinált gyerekkorában? - A korábbiakkal ellentétben visszatért a határozott énje. A sarokról megfeledkezett, de sajnos az adott témáról való figyelemelterelési kísérlete egyértelműen a velem szembeni bizalmatlanságáról tanúskodott.
- Az most nem tartozik ide - utasítottam el egyszerűen. Lesütötte a szemeit, de csak hogy titokban újra a sarokba pillantson. – Most beszéljünk rólad.
- Szeretnék kérni lapot és tollat – Szólalt meg végre komolyabb nyösztetés nélkül. Hiába tért el a tárgytól a kis lépést is értékeltem.
- Az asztalon.
Sajátos ingatag lépteivel értük sétált, majd a szerzeményével visszaült. A lábait keresztbe fűzte, majd csontos ujjai közé fogva az íróeszközt, dolgozni kezdett.
- Mit csinálsz? - kérdeztem felháborodottan. Feleslegesen, hiszen pontosan tudtam mi zajlik előttem. Louis engbem figurázott ki.
- Írok – a hangja arrogánsan csengett. Majdnem kicsúszott a számon a "látom", de egy mély levegő segítségével visszafogtam magam. Nem hozhatott ki a sodromból, nekem kellett okosabbnak lennem.
- És mit írsz? – érdeklődtem türelmesen. Louis kezében megállt a toll, a tekintetünk találkozott a papír felett. Kék szemei az arcomat fürkészték, végül gúnyos mosolyra húzódott a szája. és újra a papírnak szentelte minden figyelmét.
- Ahhoz neked semmi közöd.
A tisztelete egész életemben megadtam a másiknak, így visszafelé is elvártam. Louis a gyógyszerek miatt és nélkülük is ugyan olyan bosszantó személyiség volt. 
Megint engem figyelt. Mintha valamire várna tőlem.
- Megnézhetem? –  szempárbajunkat megszakítva az állammal a papírja felé böktem.
- Ami azt illeti, nem. Nem nézheti meg – válaszolt higgadtan.
- Tudod az a helyzet, hogy mivel az orvosod vagyok, jogom van hozzá – magabiztosan dőltem hátra a székben. Mindketten tudtuk, hogy csak a jóindulatomon múlik mikor veszem el én vagy valaki más. 
- Nem, ez korántsem igaz! -  Kiabálta. A papírlapot egyetlen galacsinná gyűrte dühében és engem célzott meg vele. - Ha én engedélyt adok, akkor láthatja! - szerencsére a célbadobásban kevésbé tűnt tehetségesnek, ennek ellenére megszeppenten lapultam a fotelembe. - Maga sem kéri a beleegyezésem, hogy írogasson rólam! – szinte felnyársalt a tekintete, és minden szava élesen vágódott az eddig melankolikus csendbe. – Sean azt ígérte, minden rendben lesz, és segíteni fog, de hazudott! Gyűlölök itt lenni! Gyűlölöm, hogy megbámulnak miközben fürdök! Gyűlölöm, hogy hozzámérnek! Gyűlölöm, hogy emberek között vagyok! Még a mosdóba is velem jön valaki! Gyűlölök mindenkit, aki itt van! Gyűlölöm, hogy csak néznek, de nem látnak!  Elegem van abból, hogy soha nem a saját ruhámat kapom vissza, és felfordul a gyomrom ettől az undorító penész szagtól! Gyűlölöm az egész helyet!
Előre vetődött. Kétoldalt a karfámra támaszkodott, ezzel csapdába ejtve. Megdermedt körülöttünk a levegő, lefagytam. Úgy bámultam a rám kiabáló fiúra, mint a félelemtől megdermed áldozat a cserkésző vadra. Szinte rám mászott, és közelről ordított az arcomba.
- Olyan pirulákat kapok, amiktől hetekig hányok, de ha ellenkezek, egyszerűen lenyomják a torkomon! Rács van az ablakomon, és rám zárják az ajtómat, hiába kérem az ellenkezőjét! És tudja mit mondanak?! Hogy ez az én érdekem miatt van. Pedig ez nem igaz, mert… - elakadt a mondat közepén, és a padlóra bámult – Mert nem akarom... – nyögte keservesen.
Rettegtem Louistól és a bekövetkezhető dolgoktól, de nem mertem megmoccanni. Féltem, hogy csak rontanék a helyzetemen, így a segélykérés megfelelő idejének eljövetelét akkor éreztem, amikor elengedte pillantásom. A kezem villámgyorsan mozdult az asztalomba rejtett kezelhetetelen helyezetek esetán használatos piros gomb felé. Mire a mondat végére ért, ránk törték az ajtót. 
Három ápoló és két biztonsági rángatta le rólam.  Lihegve kapkodtam a levegőt. Fel sem tűnt, hogy benntartottam. Csak most kezdett eluralkodni rajtam az igazi félelem, és hiába rettegtem, képtelen voltam elszakítani a pillantásom az előttem zajló jelenettől.
Louis összezavarodott arccal próbálta felfogni a körülötte zajló eseményeket. Amikor megvilágosodott, nem tudtam, honnan volt a vézna fiúnak annyi ereje, de olyan hévvel vergődött az őt tartó kezek között, hogy majdnem sikerült kiszabadulnia. Ellenkezésére azonban megtorlással válaszoltak, és kíméletlenül a falhoz nyomták. Az egyik ápoló fecskendőt tartott magánál, amivel a fiú felé közelített. Ő ezt látva felordított, és a kétségbeesetten próbált szabadulni bármilyen módszerrel, azonban vasmarokkal tartották.
- Ne! Kérem, ne! Ne! Ne! Kérem! Ne!
Velőtrázó sikolyok követték egymást. Ismertem ezt a hangot abból a brutális videóból, ahol kamaszok halálra kínoztak egy macskát. A reményvesztett, nyers rettegéssel átitatott kiáltásokat senki nem felejti. Louis megpróbált elhúzódni a tű elől, de a háta mögött lévő fal, és a jóval magasabb fizikummal rendelkező emberek miatt csapdába esett. A tűt a tartalmával együtt a bőre alá nyomták. 
A nyugtató azonnal hatott. Egyre halkabban kiáltozott, az izmai elernyedtek, és ha az ápolók nem fogják, biztosan a padlóra zuhan.
-  Kérem… kérem… 
Olyan volt mintha egyenesen nekem célozná a szinte néma fohászát. A könnyáztatta arca aztán lassan kisimult, a tekintete elhomályosult, végül a szemei a semmibe meredtek. Az elbódult fiút a karjukban vitték ki az ápolók.
- Ez olykor előfordul – Az egyik biztonsági ember a kezét nyújtotta. - Nem esett baja?
- Minden rendben.
Szándékosan hanyagoltam a segítségét. Bizonyítani akartam magamnak Egyedül tápászkodtam fel, és parancsoltam a remegő lábaimnak némi kitartást.
- Rendben. Legyen további szép napja – biccentett az őr.
Erre nem válaszoltam, és csak akkor kezdett a tudatomba bekúszni a valódi külvilág, amikor magamra maradtam. Megizzadtam, a szívem abnormálisan dobogott, a kezeim remegtek és hányingerem volt. Felhúzott lábakkal a földre feküdtem. Attól tartottam, hogy sokkot kaptam. Amokir a pszichiáter fogalalkozást a hivatásomnak választottam, sosem hittem, hogy valaha ilyesmi megtörténhet velem. Hidegvérrel kezelek majd mindenkit. Kedves leszek és megértő, mint amilyennek minden barátom tart és akkor sosem történhet ilyen. A rezidensként töltött időszakom alatt is minden a legnagyobb rendben zajlott. Erre az első betegem megcáfol. Az önteltségemért alaposan megfizettem. 
A látóterem szélén valami fehéret vettem észre. Louis papírja volt, amit hozzám akart vágni. Hasra fordultam és kibányásztam a fotelem alól a galacsint. Elgondolkodva nézegettem a kezemben. Arra kért, hogy ne nézzem meg, de valami azt súgta tegyem meg.
Nehogy elszakadjon, vigyázva simítottam ki a széleit az ölemben.  Kacskeringós betűkkel a nevem szerepelt rajta, alatta néhány megfigyelés.




Harry Styles

- 26 - 28 év körüli
- határozott
- a saját elképzeléseit mindenáron megvalósítja, mások véleményétől függetlenül
- rugalmatlan, irányításmániás - mmindennek az elképzelései alapján kell történnie.
- rámenős, akaratos
- türelmetlen, azonnal eredményeket akar




Elszomorított, amiért ilyennek látott, főleg mert igaza volt. Pontosan így viselkedtem ma.




8 megjegyzés:

  1. AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA
    Ez minden érzésemet elárulja.
    Madelyn x

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. XDDD
      Ez egy igazán egyedi vélemény XD, de teljesen igazad van, mert mindent elárul.
      Örülök, hogy tetszett... a folytatásra pedig nem kell sokat várni.
      Puszi <3

      Törlés
  2. Szia.
    Szent isten! Ez valami eszméletlen lett. Igazad volt, még több kérdésem lett Lou-val kapcsolatban, és az irományától lefagytam. Miért is van itt? Hogy lehet ennyire okos? Miért nem beszél a többiekkel? Vacak kérdések.
    Még1x csodás lett, nagyokn várom a kovit! :)
    xoxo,Roni♡

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Kérdések, kérdések, kérdések és semmi válasz egyikre sem. :D Ez egy picit frusztráló lehet, amiért elnézést kérek. DE MAJD EGYSZER XD
      Örülök, hogy ettől függetlenül elnyerte a tetszésedet :)))
      A következőt reggel nyolctól már lehet olvasni, mert elutazom és időzítő fogja feltenni, viszont a kommenteket el fogom tudni olvasni, szóval várom. :D
      Puszi <3

      Törlés
  3. Szia!
    Na jó ez kész vége. Tudtam, hogy valami nem stimmel és Louis nem örült csak szenved. Rohi jó megfigyelő ő is lehetne orvos. Nagyon tetszett foleg hogy ilyen jol meg lett irva. Teljesen atadja az erzeseket es a hangulatot. Imadtam.
    Puszi<3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Örülök, hogy tetszett. Próbáltam úgy összehozni, hogy tényleg bele lessen élni magunkat a történetbe, miközben olvassuk és el sem hiszed mennyire boldog vagyok, hogy ezek szerint sikerült.
      Ami Louist illeti, valóban, szemfüles, de ne feledkezzünk meg a néhány furcsa szokásáról sem. :D
      Puszi <3

      Törlés
  4. Jézusom, Ada! Én...sírok. Pillanat!
    Szóval, könnyeimmel küszködve, de kommentelek. Az elején azt hittem dug valakit. Tisztára, már kezdtem ideges lenni. Nem nagyon szeretem az olyanokat, ahol a csaj előbb van, mint Louis vagy Harry. (mondom én, igen)
    Louis meg... Szegénykém. Hogy kiakadt már... DE MÉG MINDIG NEM TUDOK SEMMIT! Miért? Mikor? Hogy? És ki dugta be az intézetbe? Amúgy olyan aranyos...őrülten aranyos. Alig várom, hogy szerelmesek legyenek! :3
    Harry babát meg elképzeltem. Az a rémült kép, mikor Louis rávetődik. Hmm. Aranyos! :D
    Várom a következőt!
    xxLorine

    VálaszTörlés
  5. Jaajj Rozikaa, sajnálom, hogy megríkatott, de előre szólok, hogy a következő sem lesz vidámabb. Viszont örülök is neki, mert ez azt jelenit, hogy sikerült úgy megírnom, ahogy akartam.
    Az eleje...hááát bevallom, nem igazán tudtam hogyan lehetne egy bútortologatást feldobni...aztán támad ez az őrült ötletem, hogy kétértelműen írom meg XDDD
    Attól félek még egy darabig tudatlanságban hagylak, sajnálom, de Harry okos, így hamarosan érkezik néhány válasz is... például, a holnapi részben, amit már reggel 8-kor el lehet olvasni ;)
    Puszi <3

    VálaszTörlés