2015. november 8., vasárnap

Prológus



Félelem.

A félelem nem más, mint egy általunk észlelt fenyegetés okozta szorongó érzés. Egy alapvető mechanizmus, válasz egy bizonyos ingerre, mint például a fájdalom vagy veszély.

Az éjjeli szekrényemen álló órára pillantottam, 18:55.
Lábaimat a mellkasomhoz húzva átöleltem. Fejemet a térdeim közé hajtottam és ütemesen kezdtem előre-hátra ringatni magam. Szapora légvételeimet lassú, mély belégzésekkel próbáltam csillapítani. Az orromba bekúszott a parfümöm régen oly kellemesnek vélt illata, amit az anyukám fújt rám egy órával ezelőtt. Ma is ő fürdetett meg, gondosan ügyelve arra, hogy a testem minden négyzetcentimétere makulátlan legyen. Hányingerem támadt, ha eszembe jutott, kétszer mosta meg a hajam és még megborotválkozni is segített. Ahelyett, hogy megnyugodtam volna újra légszomjam támadt. Minden porcikámat átjárta a rettegés fagyos pengéje. Kedd volt, és én gyűlöltem a Keddet.
A konyhából felszűrődött a vacsora elkészülését kísérő edénycsörömpölés, valamint a rádióból szóló Willie Nelson hangja. Anya mindig bekapcsolta az örökségi antennás darabot, hogy ne unatkozzon, és elűzze a fülének nem kívánatos hangokat. 
El akarok menni innen! Mindegy hová.
 Kétségbeesetten fordultam az ablakom felé, ami a szökés lehetőségével kecsegtetett, persze hiába, mert az üveget belülről egy sűrű acélrács borította, amit bárhogyan feszegettem, nem engedett.
A pillantásom az ajtóm réz borítású zárjára vándorolt át, újabb kijutási lehetőség után kutatva, de ahogyan eszembe jutott, hány gemkapocs és a matracomból kioperált drótdarab fúródott az ujjamba anélkül, hogy egyszer is hallottam volna a szabadság csilingelő kattanását, erőtlenül döntöttem vissza homlokom iménti helyére. A félelem lángja kínzó lassúsággal kezdte meg egész lényem felperzselését. Ebből a reménytelen helyzetből csak egyféleképpen tudtok kiszabadulni, mégpedig ha a szerencse ezúttal apám pártjára állna.
Egy utcán elhaladó autó hangjára kaptam fel a fejem, visszarántva ezzel képzeletbeli szakadékom pereméről, ahol eddig álltam és megbabonázva bámultam az alattam tátongó, hívogató sötét mélységébe. Az ugrás olyan egyszerűnek tűnt, de már az is elég lett volna, ha egy pillanatra megszédülnék. Bárhol felismertem volna ezt a hangot. Apa kocsijának hangját.
18:58-ra álltak a mutatók. A szívem olyan hévvel verte a bordáimat, mintha ki akart volna törni cellájából. Pechjére, akárcsak gazdája, ő is ketrecbe volt zárva.
Kivert a víz, forgott velem a világ. Megpróbáltam minél jobban az asztalom és a polcom közötti résbe húzódni. Olyan volt ez nekem, mintha itt el tudnék bújni a világ szeme elől, úgy, hogy senki ne lásson többé. Összekulcsoltam a kezeimet, ahogy még réges-rég tanították nekem, és imádkozni kezdtem a számomra már nem létező Istenemhez. Mert ha mégis igaz lenne, akkor bizonyára nem hagyná, hogy ez történjen. Más választás híján, Ő volt az utolsó reményem.
- Miért? – suttogtam magam elé meredve, a saját fülem számára is alig hallható szót. Ezt a kérdést már vagy ezredjére tettem fel, de még egyszer sem kaptam rá választ.
A jármű motorja leállt, ajtó csapódott. Az ismerős hangok hallatán a pulzusom az egekbe szökött, ahogy pattanásig feszülő idegekkel vártam, ma vajon hogyan döntenek az égiek. A plafon felé fordultam és rázendítettem a már jól ismert sorokra.
- Miatyánk, aki a Mennyekben vagy, szenteltessék meg a Te neved,…
A kocsi egy másik ajtaja is kinyílt, majd becsukódott. Összeszorult a torkom. Az első könnycseppjeim utat törtek maguknak a szempilláimon keresztül. Vontatottan gördültek le az arcom két oldalán, hogy az ingem gallérjába ivódjanak. Tőlük fulladozva folytattam imámat, pedig már felesleges volt. A sorsomat megírták.
 – Jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod…
A bejárati nehéz faajtó megnyikordult, jelezve, hogy valaki belépett rajta.
 – Drágám! – tudtam, hogy anya most szokásához híven csókot nyom édesapám ajkaira, miközben lesegíti a kabátját a válláról. Eztán elveszi a táskáját és kézmosásra figyelmezteti, mielőtt a megterített asztalhoz ülnének.
 – Amint a Mennyben,…
– Jó estét! – Anya mézes-mázas hangja - amit kizárólag társaságban használt, vagy ha jó első benyomást akart kelteni -, bezengte a házat.
 – Úgy a Földön is,…
Egy mély, számomra idegen férfihang köszöntötte viszont.
– Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma,…
- A konyhában leszek – csiripelte az egyetlen nő a házban. Cipősarkainak kopogása a padlón jelezte visszavonulását. A rádió hangja felerősödött, én pedig úgy éreztem, megint a szakadék szélén állok. Letekintettem a mélységbe. Egész testemet a félelem ismerős érzése mardosta. Megborzongtam, mert tudtam, ha megteszem, amire legjobban vágytam, azt már nem tudom visszafordítani.
 – Erre tessék – szólalt meg apám odalent.
 – És bocsásd meg vétkeinket,….
Az emeletre vezető lépcső deszkái nyikorogva fejezték ki nemtetszésüket a rájuk nehezedő súly miatt.
– Miképpen Mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek,…
 Már rég nem hittem abban, hogy a sorsom másképp alakulhat. Ostoba voltam, amiért mégis újra és újra átvertem magamat azzal, hogy talán az aznap más lesz, mert mindez véget fog érni. Hazugság.
A talpam súlyától, a szakadék pereméről levált kavicsok hullottak a mélybe. A zuhanásuk olyan könnyednek tűnt. Szabadok voltak.
– És ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól!…
 Az egész testem remegett és alig kaptam levegőt. Amikor megszűnt a recsegés és meghallottam a kulcs csörgését, a szívem kihagyott egy ütemet.
- Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké…
A zár kattant, és őt is árulónak éreztem, amiért megtagadta rendeltetését. Az lett volna a dolga, hogy megvédjen, de ehelyett csak nekem nem nyílt ki. Fogva tartott.
Ma sem állt mellé a szerencse – hasított rajtam keresztül a felismerés.
 A kezeim lehullottak az oldalam mellett. Az izmaim elernyedtek és én zuhanni kezdtem. Csak a mélységet figyeltem magam alatt. Nem éreztem késztetést, hogy vissza nézzek, mert ott nem volt semmi, ami számomra fontos. Nem vonzott a kopárság.
19:01
A kilincs lefelé görbült.
 –  Ámen.



Köszöntő

Sziasztok!
Üdvözlök mindenkit a blogomon!
Már hónapok óta fogalmazódik a fejben ez a történetet, és most végül úgy döntöttem, van elég bátorságom, hogy megmutassam másnak is, tehát létrehoztam életem első blogját. 
Az ember azt hinné nagyon egyszerű egy ilyen oldal megalkotása - és valószínűleg az is - nekem viszont nem ment minden simán. Végül három elszenvedett óra után sikerült összehoznom nagyjából.
Ez azt jelenti, hogy a blog ezen formája nem végleges. Amint rájövök pontosan mi mire való, valószínűleg megváltoztatom picit. :) 
A kíváncsiságom azonban nagyobb, mint a türelmem, így a Prológust meg is mutatnám nektek.
Mielőtt belekezdtek, arra szeretnélek kérni titeket, hogy az oldal sávban feltüntetett FIGYELMEZTETÉSt olvassátok el!  
Igen, tudom, hogy minden figyelmeztetés sablon szöveg, de nem szeretném ha baj lenne.
Ezen kívül utolsó kérésem, hogy írjatok egy rövid kommentet vagy pipáljatok, ha tetszik a történet.
Jó szórakozást! :)