4. fejezet - Téged hívlak, de nem válaszolsz

Halihó!

Mivel erre a hétre dupla részt ígértem, ezért meg is kapjátok. Ne felejtsétek el elolvasni az előző részt, nehogy lemaradjatok, mert szorosan kapcsolódnak egymáshoz és kicsit hamar tettem ki egymás után, ezért lehet, hogy elkerüli a figyelmetek, de legalább nem kellett sokat várni a folytatásra.

A véleményekre most is, mint mindig kíváncsi vagyok és érdekelne, tetszett-e, hogy dupla rész volt, vagy sok ez így egyszerre. 

Jövőhéten Vasárnap már az 5. fejezet következik, ami egy kicsit más lesz mint az eddigiek és bevallom, már félkész állapotban heverészik a gépemen és egyre jobban izgat a dolog, hogy mit fogtok hozzá szólni.:D 

Mindenkinek kellemes pihenést és jó szórakozást! :)

~ Amy

A forrósága ellenére hagytam a reggeli kávémnak, hogy végigégesse a torkomat. Szinte jól is esett, a fájdalom végre elterelte a figyelmemet a nyomasztó érzésről a mellkasomban.

Kísértettek a tegnapi események. Egész éjjel valahányszor lehunytam a szemem, az agyam Louis ámokfutását vetítette. Amikor a könyörgő, rémült tekintete rám tévedt, verejtékben úszva, gyűrött ágynemű között ébredtem.

Gyötört a bűntudat, amiért tétlenül néztem végig a leszedálását, és a megbánás is a szakszerűtlen eljárásom miatt. Amatőr módon a saját sikervágyamat helyeztem előtérbe a betegem helyett. Felelősséggel tartoztam érte, de cserben hagytam és ez az alkalmasságomat is megkérdőjelezte. 

A falatozó kis óráján követtem nyomon az előre vánszorgó mutatókat. Hamarosan elérték a rendelésem időpontját, de egyenlőre őrlődtem a maradás és indulás között.

Visszahelyeztem a csészémet az alátétre, és a tányéromon összemócsingolt tükörtojás-szalonna párosításra bámultam. Bármennyire tagadtam, egyre jobban féltem Louistól. Liftezett a gyomrom és étvágytalanságban szenvedtem, ha a viszontlátásra gondoltam. Valahányszor belépett valaki a vendéglőbe, annyiszor rezzentem össze ijedten az ajtó fölé akasztott csengő hangjára. Enyhe üldözési mániám is kialakult, röpke egyetlen nap alatt. A korábbiak margójára úgy éreztem bármikor megtámadhatnak.

Pedig semmi rosszat nem tett, csak felemelte a hangját és kifejezte a nemtetszését. A papírral sem talált el, de mi van, ha legközelebb valami súlyosabb akad a kezébe? Ha figyelmetlen leszek, ő pedig agresszívabb? Liam jogosan akadékoskodott a karton miatt, és ostobának tartottam magam, amiért nem hallgattam rá. Mi lesz, ha egy nála is nehezebb esettekkel hoz össze a sors? Őket is tovább adom, ha valami nem a tervek szerint alakul? 

Ugyanakkor ott volt bennem a megsokszorozódott bizonyítási vágy. A kezdetektől fogva nem csak egy munkát bíztak rám. Bizonyítanom kellett a mentoraimnak, magamnak, a szüleimnek. legfőképp pedig Louisnak is be akartam bizonyítani, hogy sokkal több vagyok annál a beképzelt, magas lóról beszélő mitugrásznál, akinek leírt.

Újabb csilingeléssel egy alacsony fiú érkezett a bisztróba, és az előttem lévő bokszban foglalt helyet. A pincérlány azonnal a szolgálatára sietett.

- Egy rántottát szeretnék – Átlagos hangon beszélt, ellenben a páciensemmel, akinek egyedien magas és rekedt hangjához még hasonlót sem hallgathattam.

- Majd ha én engedélyt adok, akkor láthatja! Maga sem kéri a beleegyezésem, hogy írogasson rólam!

Az otthonomban pihenő jegyzetemre gondoltam, amit azóta nem forgattam a kezemben, de egy újabb beszélgetés foszlány bebizonyította, hogy nincs is rá szükségem. A tudatalattim szóról szóra megőrzött minden pillanatot. Számtalanszor elemezhettem ki.

– Sean azt ígérte, minden rendben lesz, és segíteni fog, de hazudott! Gyűlölök itt lenni! Gyűlölöm, hogy megbámulnak miközben fürdök! Gyűlölöm, hogy hozzámérnek! Gyűlölöm, hogy emberek között vagyok! Még a mosdóba is velem jön valaki! Gyűlölök mindenkit, aki itt van! Gyűlölöm, hogy csak néznek, de nem látnak!  Elegem van abból, hogy soha nem a saját ruhámat kapom vissza, és felfordul a gyomrom ettől az undorító penész szagtól! Gyűlölöm az egész helyet!

Félretéve a jólneveltségemet, a cseresznyemintás terítőre támasztottam a homlokomat és lehunytam a szememet. A halántékom percről-perce fájdalmasabban lüktetett.

Bűntudatom volt, amiért nem fogok bemenni. 

- Gyűlölöm, hogy csak néznek, de nem látnak!

De mitől fakadhatott ki? Mit jelent ez a mondat? És a legfontosabb kérdés, ki az a Sean?

Az anyukámnak tehetsége volt a fontos pillanataim a megzavarásához. A neve sürgetően világított a kijelzőn. Tétováztam kicsit, mert hasonlóan a többi anyához, az enyém is remekül ismerte a gyermekét. Bár nem láthatott beszéd közben, de a bizonytalanságot egyből kiszúrná a hangomban. Kivéve, ha más uszította rám és eleve tud mindent.

Vártam még öt percet, hátha ő maga teszi le és akkor később elég magyarázkodnom, de egyre több rosszalló pillantást kaptam a környezetemből a zajkeltés miatt.

- Harry! Csakhogy felvetted! Már kezdtem aggódni...

- Szia! Ne aggódj, csak nehezen találtam meg a telefonomat. Tudod milyen rendetlenséget tartok a táskámban – Egy ilyen elnyűtt szöveggel lehetetlen volt beetetni. Az esélytelenek nyugalmával előre kudarcként könyveltem el a sablonos hazugságomat.

- Megnyugtattál.

Engem meglepett. 

- És most mesélj! Nem is beszéltünk, mióta visszamentél az egyetemre. Felvettél minden tantárgyat? Nagyon zsúfolt a heted? Sikerült a rezidenskedést is beosztanod? Megint Dr. Gilberthez kerültél?

A lelkesedése elaltatta minden gyanúmat a "véletlen" hívással kapcsolatban. Megkönnyebbüléssel töltött el egy könnyed beszélgetés ígérete.

- Igen, felvettem mindent. Néhány tárgy maradt erre az évre, szóval délelőttönként ráérek asszisztálni, aztán irány a suli – újságoltam mosolyogva. Magam elé képzeltem, ahogy a vonal másik végén minden mondatom után bólint, bebizonyítva a figyelmét. Szokása volt ez a mozdulatsor.

- Remekül hangzik, de miért pont délelőtt? Ez ugye nem megy a tanulás rovására? Sokszor fogsz hétvégén dolgozni? Hazajöhetnél néha...

- Lassíts kérlek! - nevettem. 

Itt már óvatosabban kellett felelnem. A tetteimet egyetlen módon magyarázhattam, de hezitáltam, hiszen még magam sem tudtam meddig marad a betegem az enyém. Amiről nem tud, az nem fáj neki. Korai volt beavatnom. 

- Ne félj, nem lesz semmi gond – Jókedvűen kuncogtam tovább, mintha saját magam lennék a könnyedség.

- Valami baj van kicsim? – kérdezte anya aggodalmas hangon. - Részeg vagy?

Lehunytam a szemem. Innentől kénytelen voltam válaszolni, ha nem akartam két órán belül elszenvedni a szemtől-szembeni vallatást.

- Igazából kaptam egy saját beteget.

Anya ujjongása a készüléken keresztül is fülsértő volt. Kiáltozott, sikongatott, a dübörgésből ítélve pedig pompomlány módjára ugrált a szoba közepén.

- Fantasztikus! Úgy örülök, kisfiam! Ezek szerint ígéretesnek tartanak. A diplomaosztó után biztos állást is ajánlanak!

A dicsérő szavai tovább rontottak a válságos helyzetemen. Anya nyilván alig várta, hogy elújságolhassa apának a jó híreket. Újabb két számomra fontos embernek okozok csalódást a gyávaságom miatt.

- Anya… - sóhajtottam már eleve bűnbánó hangon. - Az a helyzet, hogy én erre alkalmatlan vagyok. Visszalépek – Egy szuszra hadartam el az egészet. Furcsán megkönnyebbültem miatta, tehát valószínűleg jó döntést hoztam. Fiatal voltam. Rendes felügyelet mellett sokat tanulhatok a többi orvostól. Sokkal több életet is megmenthetek így, egyet megéri feláldozni értük.

A vonal recsegett. Anya egyik füléről a másikra csúsztatta a készülékét. Torkot köszörült, de nem szólalt meg.

- Anya?

- Miért döntöttél így? – puhatolózott. A hangja szigorúan szólt. Pillanatok alatt megkomolyodott.

- Ahogy mondtam. Nem vagyok rá képes.

- Ugye nem Mark miatt?

- Nem, nem! Ez teljesen más. Neki semmi köze ehhez! – tiltakoztam gyorsan. Őt tisztességtelen lenne belekeverni az ügybe.

- Akkor mi bánt? - kérdezősködött tovább szelíden.

Anya éveken átívelő szeretete és törődése még mostanság is töretlen maradt. A szüleimmel mindig is jó kapcsolatot ápoltam, de vele a bensőségesebb beszélgetéseket sem éreztem kínosnak. A sors kegyes volt hozzám, amiért ilyen anyával áldott meg. Több sem kellett a megértést sugalló hangjánál, egyszerűen minden kibukott belőlem.

- Liam betege volt, de ő nem hisz benne. Azt mondja rengeteg orvos vallott kudarcot vele korábban. Ha nem próbálom meg, elvitetik. Tegnap volt az első beszélgetésünk. Leállítottam a gyógyszereit és a kartonját se olvastam el. Ezzel a módszerrel jó eredményekre számítottam, de csak veszélybe sodortam magamat. Tegnap… azóta tartok tőle… - vallottam be kelletlenül. Felszabadultnak kellett volna lennem, amiért beszéltem róla valakinek, de helyette még ingerültebb lettem. Dühös voltam Liamre, amiért rám sózta a feladatot, az igazgatóra, amiért engedte és legfőképp magamra, mert vállaltam.

- Mi történt? Megtámadott? - kérdezte anya aggodalmasan. Őt is feleslegesen izgattam fel, ami fokozta az indulataimat. Egy enyhébb migrén vasmarkával szorongatta meg a fejem.

- Nem! Igazából, semmit nem tett, csak kiabált... A gyógyszerek sem ürültek ki teljesen a szervezetéből...

- Azt mondtad félsz tőle, de most úgy hangzik, mintha védeni akarnád.

- Mert furcsa volt az egész. Alig beszéltünk, mégis pillanatok alatt bepöccent semmiségeken. Azt hiszem egy kicsit az én hibám is...

- Mesélj róla - noszogatott.

- Kétszer találkoztunk és a betegem...

- Csak általánosságban.

Mély levegőt vettem. NAgyon nem szerettem volna Louisról csevegni.

- Hát... Alacsony. Olyan magának való típus. Nemigazán beszélget senkivel és a többiek is kerülik. Elég... Fölényesen viselkedett velem, mondjuk kezdeményezni sem akart.

Ennyi információval anyának meg kellett elégednie. Egy átlagos ember viselkedési mintája is lehetett volna a leírásom. A többit túl személyesnek tartottam megosztani vele.

Hosszú csend állt be kettőnk közé. A saját fogaskerekeimen kívül anyáé is munkába állt, de az ő tekervényei hamarabb jutottak egyről a kettőre.

- Emlékszel, amikor kiskorodban elvittünk az állatkertbe? 

- Ez hogy jön ide? - kérdeztem fásultan.

- A hüllőházban volt egy apró kis gyík, aminek fura gallérja volt…

- Chlamydosaurus kingii. Jól megjegyeztem, igen.

Valamilyen tanácsra számítottam tőle egy régi emlék felidézése helyett, de azért nem restelltem válaszolni, még ha nem is értettem az egész lényegét. 

- Jobban féltem tőle, mint az oroszlánoktól. Nagyon megijedtem, amikor felállt a csuklyája és rám sziszegett - nevettem, mert ez a kiskori félelmem felnőtt fejjel butaságnak tűnt.

- Arra is emlékszel mit mondtam akkor?

- Hogyne. Az a gyík ezerszer kisebb, mint én. Sokkal jobban fél tőlem, mint én tőle.

Anya hallgatott, a gyanús csend miatt pedig újra lejátszottam magamban a választ.

A hirtelen megvilágosodásba beleszédültem. Logikus és sok mindent megmagyarázna. Az elszeparálódást, a makacsságot, a végtelen arroganciát.

Louistól az első foglalkozásom alkalmával tanulhattam valamit, amit a diákoknak nem mondanak el az órán és a mentoruk sem figyelmezteti rá őket. Alázatra a munka és a beteg iránt. Orvos akartam lenni, de csak akkor válhattam azzá, ha képes voltam ennek tükrében megváltozni.

- Köszönöm anya, szeretlek!

Döntöttem. Akartam az a munkát. A hirtelen tettvágy miatt önkéntelenül emelkedtem fel az asztaltól. Késésben voltam, és mindkét kezemre szükségem volt a pakoláshoz.

- Én is. Sok sikert! – A mindentudó hangja elárulta. Az egész beszélgetésen több célja volt üres fecsegésnél.

Előhalásztam a tárcámat és a tartozásomat az asztalra dobtam. Nem tudtam mennyit kellet fizetnem, ezért jókora borravalót is hátrahagytam. Kiiramodtam a napsütésbe. Még tíz percem maradt a terápia kezdéséig.

Őrült módjára száguldottam keresztül a városon, igyekezetemben Emma irányába is csak egy intésre futotta. Kívülről ziláltnak tűntem a gyűrött köpenyemben, de belül rend és fegyelem uralkodott. Tudtam mit kell tennem. 

Végig igazam volt. Louisnak türelem kellett. Az orvosai eddig úgy bántak vele, mint beteggel, aki elindult egy bizonyos úton, pedig valószínűleg helyben toporgott. Új orvosként hasonlóan álltam hozzá a fogadalmam ellenére. Rutinos betegként gondoltam rá, de még egy lépéssel előbbről kellett kezdenem.

- Doktor úr...

- Jonathan! – üdvözöltem jókedvűen az ajtóban álló férfit. – Merre van a beteg? - kutattam a válla fölött a folyosón. 

- Sajnálom, de most nem hozhatom ide. Ha meg kívánja tartani a kezelését, akkor azt a szobájában kell tennie. Megmutassam merre van?

Habozás nélkül bólintottam. Sietősen magamhoz vettem a mappámat és csatlakoztam az ápolóhoz. Megannyi friss felismerés után kín lett volna a várakozás holnapig.

Louis szobája a közelben kapott helyet. A kacskaringós folyosókat ismertem Liam miatt, az ő betegeit is itt szállásolták el. A tizenkettes szobánál álltunk meg a baloldalt, egy zsákutca végén. A nehéz ajtót zárva tartották.

- Idekint várok. - Johnatan a folyosó egyetlen székére telepedett.

Kínosan követtem az illemet, és bekopogtattam Louis szobájába, mielőtt beengedtem magam. Egészen addig eszembe se jutott megkérdezni miért nekem kellett idejönnöm, ezért vágott mellbe az odabenti látvány.

A szoba kicsi volt, hatalmas belmagassággal. Egyetlen magasan beépített ablakot láttam, előtte sűrű rácsokkal, valamint szintén egy darab egyszerű széket és ágyat a bal oldali fal mentén. Ebbe kötözték le Louist.

- Szia! – szólaltam meg sokára. Időre volt szükségem, míg a közönyös orvos helyett, az ember győzött bennem. Ő képes volt felfogni az abnormális helyzetet és tapintatosan megszólítani egy pórul járt embert.

A bokáit és a csuklóit csatos bőrbilincsek, a testét hevederek fogták szorosan az ágyhoz. Távolról nézve moccani sem tudott.

Leültem a székre, hiszen a foglalkozásunkat egyikünknek el kellett kezdenie, de a betegem arca láttán hezitáltam. Üres tekintetével a plafont bámulta, miközben a könnyei egyre csak a bőrét áztatták. A vörösre duzzadt szemeiből indultak, a halántéka mentén folytak le a fülébe és a lepedőre, maszatos csíkokat hagyva maguk után.

- Ma is megtartom a kezelést, ha nem baj – Mivel most sem válaszolt, érdekelt volna tudatában van-e egyáltalán a jelenlétemnek. – Szeretnék veled beszélgetni a tegnap történtekről... Vagy mindegy, hogy miről, csak beszéljünk. Felőlem az időjárást is megvitathatjuk...

 A mostani néma csend rosszabb volta a tegnapinál. Idebent tényleg csak a légzésünk hallatszott.

- Kérem, engedjen el… – Louis hangja rekedten csengett, a mondat végére pedig elcsuklott.

- Sa… Sajnálom, de nem tehetem.

Összeszorította a szemhéjait, amik alól újabb cseppek buggyantak ki. Szerettem volna elfordulni. Ha valaki mások szeme láttára sírt, akkor mindenki ösztönösen megtette, mert nem akarta látni egy ismeretlen ember szenvedését. Én viszont orvos voltam, több empátival, mint bármelyik. Lesütöttem a szemem.

- Láttam a jegyzetedet rólam... Köszönöm, hogy a te szemeden keresztül láthattam magamat. Sok dologban igazad volt sajnos. Tükröt tartottál elém, ami nélkül sosem jövök rá.   – Ha ő nem beszélt, megtettem helyette én. Tudnia kellett mi mindenért lehetek hálás a számára. –  Nagy hibát követtem el azzal, hogy feltételezésekbe bocsátkoztam veled kapcsolatban, ráadásul azt hittem a jó orvoslás kulcsa a határozott fellépés. Bocsánatot szeretnék kérni a rámenősségem miatt. - Sóhajt követett sóhaj, Louis pedig tovább könnyezett. 

Valamit mondanom kellett, ezért ismét az emberségemet választottam, és az arcát fürkészve nekiveselkedtem monológomnak.

- Tegnap eléggé megijesztettél – kezdtem lassan. - bár nem a te hibád. Miattam volt az egész. Sajnálom, de még soha nem kerültem ilyen helyzetbe. Az orvosok azt mondják át tudják érezni a páciensük fájdalmát, de rájöttem, hogy ez hazugság - Szörnyen éreztem magam. Nem a feloldozás reménye miatt kértem a bocsánatát. Egyszerűen így éreztem helyesnek. - Amikor az orvos azt mondja a betegnek, hogy tudja, miről beszél, akkor hazudik, hiszen csak a bizalmát akarja elnyerni. Egyszer én is kimondtam, pedig valójában fogalmam sem volt a velem szemben ülő érzéseiről, hiszen sosem tapasztaltam ugyan azokat a dolgokat, amiket ő. Nem tudom, milyen érzés, amikor minden nap ugyan azt kell csinálnom, ráadásul úgy, ahogy előírják, és nem tudom milyen érzés, amikor semmibe vesznek vagy bezárnak… De szeretném megérteni – ekkor vágott aznap másodjára mellbe a hirtelen felismerés. - Hiszen legutóbb ezt akartad megmutatni, igaz? – kérdeztem csendesen. Amikor az irodámban rólam jegyzetelt, az őrületbe kergetett, hogy nem tudtam mi kerül a papírra. Csak most értettem meg mit szeretett volna elérni vele a maga módján. - Belekóstoltattál milyen érzés a helyedben lenni. Egy ismeretlen szobában, egy vadidegennel, aki mindenáron beszélgetni akar veled, és jegyzetek készít rólad, hogy később elemezgethesse. Sajnálom. Mindent.

Immár minden félelem nélkül férkőztem a közelébe. Eezzel nagyon is tisztában volt, mert megpróbált elhúzódni tőlem. Tehetetlenül a matracba préselte magát. Kitágult pupillákkal, szopora légzés kíséretében figyelte a mozdulataimat. Hamarabb észre kellett volna vennem a viselkedését. Tényleg egy csapdába esett vadállathoz hasonlított.

A zsebemből előhalásztam egy zsebkendőt, széthajtogattam és óvatosan az arcához nyomtam. Az érintésemre megrezzent. Anya több száz kilométerre volt, mégis mindenre rájött, röpke két perc alatt. Louis félt tőlem. Annyira, hogy inkább próbált megfélemlíteni, csak ne közelítsem meg soha.

Óvatosan letörölgettem az egyre szaporábban csordogáló nedvességet - mert tapasztalatból tudom, nincs annál rosszabb, ha az ember fülébe folyik -, aztán a bilincsekhez nyúltam, és elkezdtem őket kicsatolni őket. Louis ugyan olyan csendben és kővéváltan tűrte a babrálásomat a kezeinél, mint a lábainál, de amint megérezte a szabadságot, a fal felé fordulva, magzatpózba húzta magát. Kivettem még pár kendőt, amit az ágyra tettem, majd a takaróját eligazgattam rajta, nehogy huzat érje.

- Pihend ki magad, holnap találkozunk – búcsúztam, mielőtt kopogtam.

Louis halkan folytatta a sírást, és még akkor is az a hang csengett a fülemben, amikor este már az ágyamba feküdtem.

3. fejezet - Védőfelszerelés nélkül

Sziasztok! 

Boldog Karácsonyt mindenkinek! Remélem szépen telt és mindenkinek meghozta a hőn vágyott ajándékát a Jézuska. :)

Azért nem hoztam hamarabb ezt a részt, mert egy kicsit felkavaró és nem akartam, hogy mindenki depis legyen ezen a csodás ünnepen.

Köszönöm az előző részhez a kommenteket, öröm volt őket olvasni :)) , valamint üdvözlőm az új feliratkozókat, remélem továbbra sem fogok csalódást okozni.

Várom a visszajelzéseket :DD

Jó olasást!

~ Amy

- Gyerünk már! – nyögtem kifulladva. A homlokomon végiggördült egy izzadságcsepp, az asztal nyikorgása betöltötte az irodát. Megpróbáltam minden erőmet összeszedni, hogy utoljára megfeszítsem az izmaimat. Sajnos nem ott tartottam, ahol kellett volna. - Csak még egy kicsit – lihegtem szaporán. A alfelembe szúró fájdalom költözött, de erősen koncentrálva sikerült egy utolsót löknöm. Elnyújtott nyikorgás kíséretében hirtelen eltűnt a hátamnak nekifeszülő asztal, és helyette a fehérre meszelt mennyezet került a látóterembe. A derekamba belenyilallt a görcs, én pedig magatehetetlenül terültem ki a földön. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire fárasztó lesz bútorokat tologatni.

Ma korán érkeztem az intézetbe. Előző nap a délutáni óráimra rohantam, így semmi időm nem maradt a berendezkedésre. Mivel Louisval fogok dolgozni, a kórház előzékenyen a rendelkezésemre bocsájtott egy kisebb szobát. Főleg sötétzöld és barna színek uralták, ezért a lehető legtöbb barátságosságot igyekeztem belecsempészni a helységbe. A fél délelőttöt pakolászással és a bútorok tologatásával töltöttem és csak utólag a földön fekve jöttem rá, hogy valószínűleg nem volt bölcs döntés a közel négyszáz kilós asztalomat egyedül a megálmodott helyére kínlódni. A derekam kegyetlenül fájt és attól féltem, képtelen leszek újra megmozdulni. A kiabálást fontolgattam, hátha valaki meghallja, aztán felvakar a földről, de gyorsan kivertem a fejemből a nyavalyás büszkeség miatt.

Kopogást hallottam az ajtón, de hamarabb kinyílt, minthogy bármiféle próbálkozást tehessek a mozgásra. A pocakos, a feje tetején már megkopott, ősz hajú igazgató lépett be rajta. Meglepetten bámultunk a másikra. Egyikünk sem számított az abszurd helyzetre.

- Dr. Carter! Örülök, hogy látom. Segíthetek? – Kérdeztem paprikavörös arccal, de könnyed hangnemben. Megpróbáltam úgy tenni, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne a rendelőm padlóján való fetrengés.

- Én is örülök. Ez valami új agytevékenység növelő gyakorlat? A fiatalok manapság olyan gyorsan változtatják a hóbortjaikat, hogy lehetetlen követni őket, de szívesen tanulok tőlük.

- Én öhm…  csak... begörcsölt a derekam – Kínomban a plafont tanulmányoztam, hátha így elkerülhetem a pillantását.

Dr. Carter diszkréten kinevetett, aztán a kezét nyújtotta. Óvatosan felhúzott, de ennek ellenére is csillagok táncoltak a szemem előtt. Enyhítés céljából kétségbeesetten masszíroztam a testemet bántó fájó pontot.

- Köszönöm – motyogtam hálásan.

- Szólhattál volna valakinek, hogy ne cipekedj – korholt le az idős orvos szemrebbenés nélkül, mintha az apám tenné. – Akár komoly bajod is eshet. Szép lenne, ha hamarabb járnál görbebottal, mint én.

- Azt hittem egyedül is menni fog – fortyogtam az orrom alatt, szúrós tekintettel meredve a bűnös fadarabra.

- Hogyhogy átrendezed? – kérdezte körbejáratva a pillantását. - Az intézet rendelőit egyformán rendezték be. Bármelyikbe lépett az ember, azonnal kiismerte magát benne. Még a tolltartót is ugyan oda tették az asztalon.

- Nagyon szép kilátás nyílik a parkra, és arra gondoltam a csevegő sarok jobb helyen lenne az ablak alatt. Talán a kinti tájképnek jótékony hatása is lehet, de az az asztal útban volt - időközben a heverővel kezdtem bajlódni, több-kevesebb sikerrel. Dr. Carter megfogta a túloldalát, én közös erővel srégen az ablak elé toltuk.

- Lehet, hogy igazad van. Majd mond el a tapasztalataidat, nekem sem árt egy kis újítás – morfondírozott miközben a bőrfotelt is a helyére tettük. - Egyébként egy kis faggatózás miatt jöttem – törölgette meg kimelegedett homlokát egy rongyzsebkendővel, amit fehér köpenyének zsebéből halászott elő. – Miért állítottad le Louis gyógyszereit? Sokat kísérleteztünk vele, mire beállítottuk.

Nem válaszoltam, így pásztázó tekintete a hógömbjeimre terelődött. Az apró mütyűrök a polc szélén kaptak helyet. Dr. Carter Óvatosan levett egyet, hogy Mániákusan gyűjtöttem őket, mióta az eszemet tudtam. Mindig lenyűgözött a kavargó hópelyheket utánzó fehér dara látványa.

- Maga ezt honnan tudja? – kérdeztem vissza. Tegnap óta aligha volt ideje értesülni az eseményekről.

- Az igazgató vagyok Harry. Kellemetlen lenne, ha nem tudnék arról, ami az intézetben folyik – nevetett felszabadultan a naivságomon.

Nem tellett tőlem más; helyeslően bólogattam.

- Azon tűnődtem, mi van akkor, ha elsiklok valami felett, ami nem is a betegsége miatt van, hanem az egyik gyógyszertől? Onnantól minden diagnózis helytelen.

- A karton Harry, a karton! Hallom azzal sem szeretnél közelebbről megismerkedni – Szép volt Li. Ezzek után felesleges volt tovább rágódnom a besúgó kilétén.

- Nézze uram. Igazán hálás vagyok a lehetőségért. Ilyesmiről egy fiatal diák álmodni sem mer, de ragaszkodnék a módszereimhez. Sajnálom, de nem változtatom meg a döntésem… És üzenem Liamnek, hogy feleslegesen próbálkozik – jelentettem be mellékesen, miközben csatlakoztam a nézelődéshez.

- Kár. Aggódik érted.

Leemelt egy indigókék telefonfülkés gömböt és alaposan felrázta. Mindketten figyelemmel kísértük, ahogy a fehér szemcsék kavarogva megkezdik a lefelé vezető útjukat a gömb aljára.

- Felesleges. Szerencsére kiváló mentoraim voltak. Ha kérdésem lenne, tudom hová forduljak.

- Ha nincs, mi akkor is figyelemmel fogjuk kísérni az utadat - visszatette a gömböt a polcra , aztán egy másikat választott helyette. - Jut is eszembe! Ugye nem fenyegetett meg téged semmivel? Magadtól vállaltál el mindent?

Zavartan néztem a domború üvegen keresztül főnökömre, aki ezt látva visszatette játékszerét a helyére, és a kezeit a háta mögött összefonva magyarázkodásba kezdett.

- A múltkor megfenyegetett, mégpedig azzal; amennyiben nem engedem, hogy Rosette több időt lehessen a szabadban, akkor elárulja a feleségemnek, hogy nem tartom be a diétámat, az íróasztalom fiókja pedig tele van tartalék csokoládéval.

Akaratlanul is kitört belőlem a nevetés, mert elképzeltem, ahogy Liam megfenyegeti London egyik legkiválóbb orvosát.

- Kénytelen voltam engedni – húzta oldalra kelletlenül a száját Dr. Carter.

- Természetesen önszántamból egyeztem bele – Emeltem fel mindkét kezemet, hogy nyomatékosítsam; aggodalma felesleges. Igazat is mondtam, elvégre Liam csak a kezdő löketet adta.

Dr. Carter mosolyogva bólintott.

- Most konferenciám lesz, mert érkezik pár új beteg, ezen felül hamarosan tíz óra. Nem akarlak tovább zavarni – mosolygott rám, miközben az ajtóból még utoljára végigmért bölcs barna szemeivel. - Kellemes napot!

- Viszont! – kiabáltam. 

Igaza volt. Vészes gyorsasággal közeledett az első foglalkozásom időpontja. Az asztalomhoz igyekezve a kezem közé szorítottam egy mappát, majd elfoglaltam a helyemet a karosszékben, hogy ott várjak a Louist bekísérő ápolóra.

Miközben rendezgettem magam, rá jöttem mennyire igaza volt Louisnak azzal a bizonyos csiptetős mappával kapcsolatban. Nekem is volt belőle. Alighanem elsőként szereztem be, amikor szükségét éreztem.

Kicsit tovább méregettem a kemény táblát. Egy egyszerű könyv is remek szolgálatot tett volna a kezemben, ám a nem megfelelő munkaeszköz használatát egyenlőnek nyilvánítottam a hanyagsággal. Nem befolyásolhatott Louis az első találkozás után azonnal. A mappahasználat praktikus, hiszen írnom kell.

Mély levegőt vettem. Frusztrált a gondolat, hogy egy ilyen aprósággal kapcsolatban is elbizonytalaníthatnak. Ha minden találkozásunk előtt így fog viselkedni az idegrendszerem, akkor gyanítom, hamarabb szorulok én segítségre, mint a páciens. Sokkal többre tartottam magam ennél. 

Kopogtak. Nem értettem magam. Nevetségesen viselkedtem, pedig sokszor próbálhattam már el az egész eljárást. Ugyan azt kellett csinálnom, csak épp senki nem fogta a kezemet.

- Tessék!

Louist egy eddig nem látott ápoló kísérte a karjánál fogva. A középkorú férfi kék munkaruhája jól megkülönböztette őt és a többi gondozót a betegektől.

- Doktor úr! – biccentett, miközben Louist a heverőre ültette vagy inkább vonszolta a fiú némi ellenállása miatt. - Jhonatan Haming – nyújtotta a kezét – Egy óra múlva kell jönnöm érte?

- Ahogy mondja.

A férfi bólintott, majd ugyan olyan gyorsan távozott, mint jött.

- Jó reggelt! – köszöntem az előttem üldögélőnek is, aki a szobát fürkészte.

- Miért néz ki így? – kérdezte a könyvespolcot nézegetve. – Az összes orvosnak ugyan olyan az irodája.

-  Szeretek az ablaknál üldögélni, a kilátás pedig nem utolsó – Állításom egyetlen szépséghibája a harmadik napja tartó esőzés, ami semmitmondóan elmosta az odakinti képet.

Louis a tegnapihoz hasonlóan végigmért, aztán a szoba következett. Dr. Carterhez asonlóan az ő tekintete is elidőzött néhány helyen. Az orvossal ellentétben őt a hógömbök helyett az asztalom mögötti sarok kötötte le.

- Üres.

- Tegnap érkeztem. Csak a legszükségesebb bútorokat bocsájtották a rendelkezésemre. , 

- Ezerháromszázhatvanöt – motyogta továbbra is a fal felé meredve.

Sebesen a papíromra jegyeztem a hallottakat.

- Mesélsz magadról?

A páciensem halkan felsóhajtott. A szemöldökét ráncolta és néma maradt. A szobában néma csend uralkodott. Vártam. A helyzetet egy vizsgához tudtam volna asszociálni, ahol minden rezdülést tízszer olyan erősen lehet hallani, mint általános körülmények között.

- Mit szólnál akkor, ha én kezdenék? – Csend. – Ha jól tudom, már két adag gyógyszert nem kaptál. Elvileg három nap alatt kiürülnek a szervezetedből, de ma már mindenképp csökkentek a hatásaik. Kíváncsi vagyok hogy érzed magad.

Louis nem válaszolt. Helyette lélegzetvisszafojtva a sarkot figyelte. Elnézve a mozdulatlan, merev alakját, az emberekben vajmi kevés bizalmat ébresztett volna. Mivel félig elfordult előlem, az arca takarásba került. Sejtelmem sem volt, hogy félelmet látok a szemeiben.

- Van bármi a szobában, ami ég? – A feltételeztem szolgált elsődleges okként a különös viselkedésére, persze könnyen előfordulhatott, hogy van, ami nem a gyógyszerek hibája miatt történt.

- Nem – A tekintete mozdulatlan maradt.

- Mi van a sarokban? – Faggattam tovább. Talán hallucinált vagy csak spontán megpróbált tudomást sem venni rólam, de egy kósza emlék lejátszódását sem zártam ki. Mindenesetre kezdtem megérteni mit értett Liam a " legalább beszél" mondata alatt. Louis tényleg nem a bőbszédűségéről híres.

- Folyton engem figyel… - Suttogta rekedten a páciensem váratlanul. 

- Ki?

A biztonság kedvéért én is a sarok felé kaptam a fejemet.

- Egy sötét alak...

- Csak a képzeleted játszik veled. Rajtunk kívül egy árva lélek sincs itt.

Louist óvatosan pillantott felém, de a szeme időnként vissza-vissza vándorolt. A tegnaphoz képest valami megváltozott. Nem tudott különbséget tenni a valóság és tévképzet között. Nekem sem hitt, megbabonázta az agya által kreált kép. 

- Figyelj… - A halk hangom ellenére összerezzent.

- 1, 3, 5, 1, 3, 5, 1, 3, 5, 1, 3, 5 – Váratlanul kezdte és valahányszor a számkombináció elejéhez ért, bólintott egyet.

 - Láttál már ilyet korábban is? A többi páciensnek meséltél róla? – folytattam, mintha mi sem történt volna.

- 1, 2, 4, 1, 2, 4, 1, 3, 5...

Louis nem akart együttműködni se a gyógyszerekkel, se azok nélkül. Feladtam. Leírtam néhány megfigyelésemet, ám az utolsó szó előtt megállt a kezem. Az ember megérzi ha valaki figyeli. Én nem, de a tollam sercegése felkeltette Louis figyelmét. A sanda pillantása megborzongtatott. Folytattam az írást és ő végig a tollat figyelte a szeme sarkából.

- Van kedved a gyerekkorodról beszélni? Vagy esetleg a középiskoláról? A hobbijaidról?

- Maga mit csinált gyerekkorában? - A korábbiakkal ellentétben visszatért a határozott énje. A sarokról megfeledkezett, de sajnos az adott témáról való figyelemelterelési kísérlete egyértelműen a velem szembeni bizalmatlanságáról tanúskodott.

- Az most nem tartozik ide - utasítottam el egyszerűen. Lesütötte a szemeit, de csak hogy titokban újra a sarokba pillantson. – Most beszéljünk rólad.

- Szeretnék kérni lapot és tollat – Szólalt meg végre komolyabb nyösztetés nélkül. Hiába tért el a tárgytól a kis lépést is értékeltem.

- Az asztalon.

Sajátos ingatag lépteivel értük sétált, majd a szerzeményével visszaült. A lábait keresztbe fűzte, majd csontos ujjai közé fogva az íróeszközt, dolgozni kezdett.

- Mit csinálsz? - kérdeztem felháborodottan. Feleslegesen, hiszen pontosan tudtam mi zajlik előttem. Louis engbem figurázott ki.

- Írok – a hangja arrogánsan csengett. Majdnem kicsúszott a számon a "látom", de egy mély levegő segítségével visszafogtam magam. Nem hozhatott ki a sodromból, nekem kellett okosabbnak lennem.

- És mit írsz? – érdeklődtem türelmesen. Louis kezében megállt a toll, a tekintetünk találkozott a papír felett. Kék szemei az arcomat fürkészték, végül gúnyos mosolyra húzódott a szája. és újra a papírnak szentelte minden figyelmét.

- Ahhoz neked semmi közöd.

A tisztelete egész életemben megadtam a másiknak, így visszafelé is elvártam. Louis a gyógyszerek miatt és nélkülük is ugyan olyan bosszantó személyiség volt. 

Megint engem figyelt. Mintha valamire várna tőlem.

- Megnézhetem? –  szempárbajunkat megszakítva az állammal a papírja felé böktem.

- Ami azt illeti, nem. Nem nézheti meg – válaszolt higgadtan.

- Tudod az a helyzet, hogy mivel az orvosod vagyok, jogom van hozzá – magabiztosan dőltem hátra a székben. Mindketten tudtuk, hogy csak a jóindulatomon múlik mikor veszem el én vagy valaki más. 

- Nem, ez korántsem igaz! -  Kiabálta. A papírlapot egyetlen galacsinná gyűrte dühében és engem célzott meg vele. - Ha én engedélyt adok, akkor láthatja! - szerencsére a célbadobásban kevésbé tűnt tehetségesnek, ennek ellenére megszeppenten lapultam a fotelembe. - Maga sem kéri a beleegyezésem, hogy írogasson rólam! – szinte felnyársalt a tekintete, és minden szava élesen vágódott az eddig melankolikus csendbe. – Sean azt ígérte, minden rendben lesz, és segíteni fog, de hazudott! Gyűlölök itt lenni! Gyűlölöm, hogy megbámulnak miközben fürdök! Gyűlölöm, hogy hozzámérnek! Gyűlölöm, hogy emberek között vagyok! Még a mosdóba is velem jön valaki! Gyűlölök mindenkit, aki itt van! Gyűlölöm, hogy csak néznek, de nem látnak!  Elegem van abból, hogy soha nem a saját ruhámat kapom vissza, és felfordul a gyomrom ettől az undorító penész szagtól! Gyűlölöm az egész helyet!

Előre vetődött. Kétoldalt a karfámra támaszkodott, ezzel csapdába ejtve. Megdermedt körülöttünk a levegő, lefagytam. Úgy bámultam a rám kiabáló fiúra, mint a félelemtől megdermed áldozat a cserkésző vadra. Szinte rám mászott, és közelről ordított az arcomba.

- Olyan pirulákat kapok, amiktől hetekig hányok, de ha ellenkezek, egyszerűen lenyomják a torkomon! Rács van az ablakomon, és rám zárják az ajtómat, hiába kérem az ellenkezőjét! És tudja mit mondanak?! Hogy ez az én érdekem miatt van. Pedig ez nem igaz, mert… - elakadt a mondat közepén, és a padlóra bámult – Mert nem akarom... – nyögte keservesen.

Rettegtem Louistól és a bekövetkezhető dolgoktól, de nem mertem megmoccanni. Féltem, hogy csak rontanék a helyzetemen, így a segélykérés megfelelő idejének eljövetelét akkor éreztem, amikor elengedte pillantásom. A kezem villámgyorsan mozdult az asztalomba rejtett kezelhetetelen helyezetek esetán használatos piros gomb felé. Mire a mondat végére ért, ránk törték az ajtót. 

Három ápoló és két biztonsági rángatta le rólam.  Lihegve kapkodtam a levegőt. Fel sem tűnt, hogy benntartottam. Csak most kezdett eluralkodni rajtam az igazi félelem, és hiába rettegtem, képtelen voltam elszakítani a pillantásom az előttem zajló jelenettől.

Louis összezavarodott arccal próbálta felfogni a körülötte zajló eseményeket. Amikor megvilágosodott, nem tudtam, honnan volt a vézna fiúnak annyi ereje, de olyan hévvel vergődött az őt tartó kezek között, hogy majdnem sikerült kiszabadulnia. Ellenkezésére azonban megtorlással válaszoltak, és kíméletlenül a falhoz nyomták. Az egyik ápoló fecskendőt tartott magánál, amivel a fiú felé közelített. Ő ezt látva felordított, és a kétségbeesetten próbált szabadulni bármilyen módszerrel, azonban vasmarokkal tartották.

- Ne! Kérem, ne! Ne! Ne! Kérem! Ne!

Velőtrázó sikolyok követték egymást. Ismertem ezt a hangot abból a brutális videóból, ahol kamaszok halálra kínoztak egy macskát. A reményvesztett, nyers rettegéssel átitatott kiáltásokat senki nem felejti. Louis megpróbált elhúzódni a tű elől, de a háta mögött lévő fal, és a jóval magasabb fizikummal rendelkező emberek miatt csapdába esett. A tűt a tartalmával együtt a bőre alá nyomták. 

A nyugtató azonnal hatott. Egyre halkabban kiáltozott, az izmai elernyedtek, és ha az ápolók nem fogják, biztosan a padlóra zuhan.

-  Kérem… kérem… 

Olyan volt mintha egyenesen nekem célozná a szinte néma fohászát. A könnyáztatta arca aztán lassan kisimult, a tekintete elhomályosult, végül a szemei a semmibe meredtek. Az elbódult fiút a karjukban vitték ki az ápolók.

- Ez olykor előfordul – Az egyik biztonsági ember a kezét nyújtotta. - Nem esett baja?

- Minden rendben.

Szándékosan hanyagoltam a segítségét. Bizonyítani akartam magamnak Egyedül tápászkodtam fel, és parancsoltam a remegő lábaimnak némi kitartást.

- Rendben. Legyen további szép napja – biccentett az őr.

Erre nem válaszoltam, és csak akkor kezdett a tudatomba bekúszni a valódi külvilág, amikor magamra maradtam. Megizzadtam, a szívem abnormálisan dobogott, a kezeim remegtek és hányingerem volt. Felhúzott lábakkal a földre feküdtem. Attól tartottam, hogy sokkot kaptam. Amokir a pszichiáter fogalalkozást a hivatásomnak választottam, sosem hittem, hogy valaha ilyesmi megtörténhet velem. Hidegvérrel kezelek majd mindenkit. Kedves leszek és megértő, mint amilyennek minden barátom tart és akkor sosem történhet ilyen. A rezidensként töltött időszakom alatt is minden a legnagyobb rendben zajlott. Erre az első betegem megcáfol. Az önteltségemért alaposan megfizettem. 

A látóterem szélén valami fehéret vettem észre. Louis papírja volt, amit hozzám akart vágni. Hasra fordultam és kibányásztam a fotelem alól a galacsint. Elgondolkodva nézegettem a kezemben. Arra kért, hogy ne nézzem meg, de valami azt súgta tegyem meg.

Nehogy elszakadjon, vigyázva simítottam ki a széleit az ölemben.  Kacskeringós betűkkel a nevem szerepelt rajta, alatta néhány megfigyelés.

Harry Styles

- 26 - 28 év körüli

- határozott

- a saját elképzeléseit mindenáron megvalósítja, mások véleményétől függetlenül

- rugalmatlan, irányításmániás - mmindennek az elképzelései alapján kell történnie.

- rámenős, akaratos

- türelmetlen, azonnal eredményeket akar

Elszomorított, amiért ilyennek látott, főleg mert igaza volt. Pontosan így viselkedtem ma.

2. fejezet - Nyolc páciens és Ő

Sziasztok!

Hamarabb kész lettem, szóóóóval.... nem bírtam ki. XD

Nagyon köszönöm az előző részhez a véleményeket és az oldalmegjelenítéseket. 

Arra gondoltam, hogy bevezetek valami rendszert, mert nekem is és nektek is jó, ha tudjátok mikor jön a következő rész. Van mihez viszonyítani. Szóval, hetente egyszer, Vasárnap fogok hozni új részt. Ez alól viszont kivétel lesz a jövőhét, mivel a Vasárnap mellett, az Ünnepek alkalmából, egy másik fejezettel is szeretnélek titeket meglepni :)

A mostani rész is elég hosszú lett. Be kell látnom, hogy hiába próbálom, egyszerűen nem tudok rajtuk karcsúsítani, szóval egy darabig biztosan nem fogtok panaszkodni a terjedelem miatt.

Röviden még annyit, hogy ebben a részben megismerkedünk egy kicsit közelebbről kedvenc párosunk másik tagjával. 

Kérlek írjatok, vagy klikkeljetek, hogy tetszett fejezet, mert a kritikákból tanul az ember, a jó vélemény pedig ösztönöz. :)

Jó olvasást!

~ Amy ~

Van egy gondolat… Őrült… ami folyamatosan ott motoszkál a fejedben… Őrült… és bárhogyan próbálod kiverni a fejedből, sehogyan nem tudod,… Őrült… mert akárhányszor próbálsz arra gondolni, hogy elfelejtsd… Őrült… az annyiszor fog újra és újra előugrani, hogy végkép belevésse magát a tudatodba.

Az izgalmasnak ígérkező nap miatt forgolódással töltöttem az éjszaka legnagyobb részét. Hajnalban aztán feladtam a kísérletet az alvásra és inkább készülődni kezdtem. Több mint másfél óra állt a rendelkezésemre, mégis késésben voltam a figyelmetlenségem miatt, már az első napon. Türelmetlenül járkáltam fel - alá, mert bár alig egy perccel ezelőtt még a kezemben tartottam a kulcscsomómat, sikerült elhagynom valahol a házban.

Molly nyávogva hívta fel magára a figyelmemet. Őkegyelme nem sokszor nyilvánult meg ebben a formában, így kénytelen voltam foglalkozni vele. A vad rohangálásommal és csapkodásokkal felforgattam a reggelét. Sértetten ácsorgott a bejárat mellett, mintha távozásra kérne. Mellette, a fogas alatt nem más szúrta ki a szememet, mint a bűnös tárgy. Legszívesebben lekevertem volna magamnak egyet, amiért csak a legnyilvánvalóbb helyen nem néztem meg. Egy nagy levegővel és két perccel később már a lépcsőházban rohantam, hiszen sem időm, sem kedvem nem volt kivárni a lift idegesítően ráérős érkezését.

Fél kilenckor estem be a kis előcsarnokba. Második napja tomboló viharnak hála hiátlan sáros cipőnyomokat hagytam a fehér padlón magam után. Félve néztem a titkárnő szemébe. Emma szúrós tekintettel és beharapott ajkakkal viszonozta pillantásom, majd nagyot sóhajtott, és felmosófát ragadott a sarokból.

- Szóra sem érdemes, Harry. Ez az időjárás átka. Nyugodtan menj be, tettem egy száraz lábtörlőt a benti ajtó elé.

A toleranciájáért cserébe irreálisan nagyokat lépve - a kisebb felfordulás reménye miatt -, követtem az utasításait. Az ajtó melletti panelon beütöttem a kódomat, a zár kattanásával pedig elhagytam a helyszínt.

A folyosókon teljes csend honolt, mert a kezelések egy része már tartott. Rettentően szégyelltem magamat. Liammel nyolcra beszéltük meg előző este a találkozónkat, hogy mindent legyen időnk átbeszélni, a késéssel pedig távoli viszonyt ápoltam. Eddig. Meglepetésemre végül egy lelket sem találtam az irodájában. 

Úgy döntöttem mégis itt várom meg. Hellyel kínáltam magamat az óriási fenyőasztal előtti székek egyikén. Velem szemben két hatalmas ablak ásítozott ráérősen a borús égre, a köztük álló szünetben pedig egy vitorlás hajó küzdött a vászonra festett fekete, viharos hullámokkal. A fal mentén régi szekrények sora húzódott roskadozó polcokkal a vaskos orvosi könyvektől, mellettük egy hatalmas ingaóra mutatójának kellemes kattogása alkotott furcsa szimfóniát az ablakot verő esőcseppekkel. A szoba közepén hatalmas bőr fotel, valamint egy vele azonos huzatú heverő kapott helyet. A sötétzöld falak, a barna, szintén egy sötétebb tónusát viselő bútorokkal, kellemes vacok hatását keltette az emberben, ahol takaróba bugyolált szunyókálásra vágyott.

A világért sem szakítottam volna meg a kellemes csendet. Mintha a százéves téglák magukba itták volna a gyógyításhoz szükséges tudást. Az egész éjjel kattogó agyam végre békére lelt idebent. A meditációmat Liam és a két centis felzselézett hajának felbukkanása szakította meg.

- Jó reggelt! Bocs a késésért, csak sok volt a papírmunka, hogy kiadják ezt – lóbált meg előttem egy vaskos aktát.

-  Mit akarsz azzal? Begyújtani vagy gyilkolni?

Liam az asztalra rakta a közel hat kilósnak tűnő papírkupacot, ami a fához csapódva tompa puffanó hangot hallatott.

- Sok orvos, sok papírmunka – Keresztbe tett lábakkal ült le az asztala túloldalán. – Hol is kezdjük? – tette fel a kérdést inkább csak önmagának, miközben felnyitotta pakkot, és homlokráncolva kezdte tanulmányozni az első oldalt.

- Várj! Nem ezt küldted nekem át tegnap? - kérdeztem mély homlokráncok alól, miután elolvastam a borítóját.

- Igazából csak egy üres linket kaptál. Tudtam, hogy olvasás előtt vállalni fogod. Igazam lett - rántott vállat könnyelműen.

- És mi van, ha megnyitom és lebuksz?

- De nem ez történt. Tehát...

- Várj! Mielőtt belekezdünk, nem kellene értesíteni az igazgatót?

Liam széles mosolyt villantott az asztalon összefont ujjai mögül.

- Most meg mi van? – néztem a zavaróan huncut csillogással telt szemekbe.

- Tegnap már mindent elintéztem. Az igazgatót meg sem kellett győznöm, egyenesen odavolt az ötlettől. Imád téged Harry! Jobban várja a fejleményeket, mint te vagy én.

Elhűlve hallgattam a mentoromat. Eleve alapozott a beleegyezésemre, mielőtt én magam tudtam volna róla. Napok óta tervezhette az egészet.

- Hogy vehetted biztosra, hogy belemegyek? Mi van, ha nemet mondok? - kérdeztem felháborodva.

- Nyugodj meg! Gondoltam, ha ügyesen tálalom, könnyebben megadod magad. Végső esetben a lágy szívedet vettem volna célkeresztbe. Arra hamarabb hallgatsz... - mormolta, miközben a drága, ezüst tollát forgatta az ujjai közt.

- Tudhattam volna. Gondolom segítséged is volt.

- Emma - felelte egyszerűen. 

- Hát persze... - A szenzoraim egész nap küldték a jeleket összeesküvésükkel kapcsolatban, és én mindet véletlennek hittem.

- A buli utáni reggel józanabb voltam, mint gondoltad. Minden rafináltságomat bevetettem. Az ernyőmet gondosan a tieid között hagytam, mert tudtam, hogy aznap szakadni fog. Hétfőn nem tartok foglalkozást. Carterhez mentem megbeszélni a részleteket és elvégezni a papírmunkát. Emmával elrendeztük, hogy amikor átléped a küszöböt, feltelefonál nekem, így a szabadidős szoba előtt találkozhatunk véletlen - emelte ki az utolsó szót sokatmondóan. - Ezután elpróbáltuk párszor, miként tud majd hitelesen hazudni neked lebukás nélkül. Egyedül Dr. Gilbert csúszott véletlen a számításba. Kihasználta a magányos ácsorgásomat a folyosón, és sopánkodni kezdett róla milyen felelőtlen ötleteim vannak. Szóval épp kifejtettem neki mennyire nem vagyunk egy véleményen, amikor felbukkantál. Végül a gondosan kitervelt szövegem és érveim segítségével sikerült felébresztenem az ösztöneidet. Bár még nem mondtál igent, de nekem tökéletesen elég volt az „átgondolom” szöveged.

Egy dologra megtanított az elmúlt huszonnégy óra: maradéktalanul bíznom kellett az ösztöneimben, mert Liam olyan ember, aki tökéletesen tudott manipulálni. Jól ismert, és ha egy kicsit megerőltette magát, bármire rá tudott venni. Csúnyán kijátszott, bár utólag belegondolva kevésbé zavart a csalafintasága.

- Nem akarom fényezni magam, de elég jól sikerült a tervem – közölte enyhén túljátszott a hencegéssel. - Tehát az akta – lapozta fel a papírköteget, amikor érzékelte, hogy nem fogok részt venni önfényezésében. Lassan párolgott el az iránta érzett neheztellésem. – Kezdjük az elején és utána, ha még van kedved, találkozhatnál vele.

- Úgy terveztem, szeretném megtartani a te időpontodat – bőven volt időm átgondolni néhány gyakorlatias dolgot a bambulással töltött hajnali órákban.

- Eredetileg tízkor kezeltem, addig viszont maximum nagy vonalakban tudjuk átvenni az egészet, szóval jobb ha nem vesztegetjük az időt. Tehát, Louis Tomlinson, született…

- Várj! – Liam kérdő pillantással vizslatott, milyen nyomós indokom lehet, amiért megint közbeszólok, ezzel pazarolva a drága időt. - Semmit nem akarok tudni róla – A barátom szemöldökei csodálkozva kapaszkodtak fel homloka közepére.

- Nem akarsz tudni semmit? – kérdezett vissza döbbenten, mint aki rosszul hall, bár arca inkább kíváncsiságról tanúskodott, mint értetlenkedésről. Ezért szerettem őt. Képes volt először meghallgatni az érveket, és utána véleményt alkotni.

- Arra gondoltam, indulhatnánk egyenlő esélyekkel, tiszta lappal. Attól tartok, ha elolvasnék egy csomó feljegyzést és korábbi kórmegállapítást, abból akár egy téves diagnózist is felállíthatok. Így olyan lesz minden, mintha az első orvosa lennék. Legalábbis nekem – Liam figyelmesen hallgatott, miközben az ujjai a papírlapok sarkait egyenesítgették.

- De az első orvosa is tudta, hogy...

- Semmit.

- Rendben, akkor maradjunk az alapvető adatoknál.

Megráztam a fejem.

- Semmit nem akarok tudni – ismételtem. - Így is túl sokat tudok.

Liam felnevetett.

- Az csak a neeeve és néhány furcsa szokása - kötözködött szelíden, ám amint realizálta az elszántságomat, komolyabb hangnemre váltott. - Ez nem játék, Harry! Tulajdonképpen arra kérsz, zárjalak össze egy fenevaddal, védőfelszerelés nélkül. Felelősséget vállaltam érted.

Rajtam volt a felháborodás sora. Tudtam mit akarok, innentől pedig senki nem tántoríthatott el a célomtól.

- Érdekes. Korábban arról győzködtél, ez mennyire jó lehetőség számomra. Ilyen szabad kezek kapok, meg olyat, de amikor a módszereimet elmondom, ellenkezel. Ha már felajánlottad, hogy dolgozhatok vele, akkor azt a saját szabályaim szerint akarom csinálni.

Egy másik orvos döntésébe talán belenyugodtam volna, de nem az övébe. Liamet ismertem, ezért bátran hangot adtam a véleményemnek vele szemben. 

- A felügyeletem azt jelenti megbeszéled velem a döntéseidet és amit nem hagyok jóvá, azt nem teheted meg - A hangja ezúttal sosem hallott szigorúsággal csengett.

- Kiskoromban sokat jártam lovardába. Amikor új ló érkezett, megkérdeztem az oktatómtól, hogy harap-e. Azt mondta rúg is, csíp is, harap is. Mindenre fel kell készülnöm, ahogy neki is, hiszen idegenek vagyunk egymásnak. Úgy vélem ez a gondolat remekül asszociálható a mostani esetemre is. Fel fogok készülni, de ha nem hagysz kibontakozni akkor elveszed azt a lehetőséget, amiért idehívtál.

A koravén szemek méregettek néhány pillanatig, végül Liam becsukta a dossziét, és megadó biccentéssel felém tolta.

- Van különbség a kettő között, de legyen. Hatásos beszédet dobtál össze. Mielőtt elfelejtem, kapsz egy saját irodát is. Dr. Carter a huszonhármasat jelölte ki. Ez legyen az első olvasmány a polcodon. Nem kell kinyitnod, de tartsd kéznél – paskolta meg a sárga, papír kupacot. – Csináld úgy, ahogy jónak látod – A falnál támaszkodó hatalmas órára pillantott, majd egyeztette az időt a saját karórájával.

- A találkozást viszont előrébb hozzuk. Az első alkalommal szeretném látni hogyan boldogultok egymással.

Gyorsan a hónom alá csaptam az okmányokat és Liam után igyekeztem. Így vágtam bele életem egyik legizgalmasabbnak ígérkező szakaszába. Végre éreztem a kihívás össze nem téveszthető illatát. Egyenesen feltüzelt. A fejemben már a sokadik foglalkozásomat szerveztem, a kudarcot pedig számításba se vettem.

- A betegeknek reggel hétkor van az ébresztő. Fél nyolckor reggeli, gyógyszerosztás, utána a kezelőorvos által kiszabott napirendet követik, amit a főorvoson kívül az igazgatónak is engedélyezni kell. Este nyolckor villanyoltás. Louis jóformán csak a szabadidős teremben van, akárcsak ebben a pillanatban, szóval evidens a találka helyszíne. A többi beteggel ne foglalkozz, ők sem fognak veled. Próbálj a pácienssel kíméletes lenni, mert beletelt némi puhításba, mire engedélyt kaptam, hogy társaságban lehessen, mivel úgy ítélték meg… Hagyjuk. - sóhajtotta. - Végig figyelni foglak, és a veszély legkisebb jelére is kihozlak – gyorsan hadart, ezért erősen kellett koncentrálnom, ha nem akartam lemaradni egyetlen instrukcióról sem.

Célpontunkhoz érkezésünkkor a tegnapi jelenet idegesítően pontos mása tárult elém. Mintha valami fura időhurokba kerültem volna, ahol minden megismételte önmagát. Sajnáltam ezeket az embereket. Heteket, hónapokat vagy akár éveket töltenek itt el, az ismétléseknek élve egész álló nap, úgy, hogy talán fel sem tűnik nekik.

- Készen állsz? – Li vigyorogva tette fel a kérdést, de bennem hirtelen kezdett elhatalmasodni az izgalom és a félelem furcsa keveréke. A gyomrom kissé felkavarodott, így csak egy fintorhoz közelálló mosolyra futotta.

- Sok sikert! – veregette meg a vállam, majd beléptetést kért számomra az ajtóban őrt álló ápolóktól.

A szoba odabentről sem festett másként. A helyet fertőtlenítő és kellemes illatú légfrissítő lengte be. Három méteres magasságban mindössze egyetlen ablakot építettek be, amit belülről sűrű rácsok védtek, a falba süllyesztett tévé elé pedig vastag plexit vontak a hozzáférhetetlenség érdekében. A tegnap óta mozdulatlanul álló alapvető bútorzatokon kívül egy falhoz rögzített könyvespolcot láttam, néhány salátára olvasott irománnyal, két asztalt székekkel és három fotelt.

Az első lépésemmel nyomban nyolc érdeklődő pillantást vonzottam magamra.

- Jó napot! – köszöntem határozottam, mire néhányan udvariasan válaszoltak. Tekintettemmel azonnal a fiút kerestem a sarokban. A többiekkel ellentétben őt hidegen hagyta az érkezésem. Minden érdeklődés nélkül folytatta a semmittevését, amibe én teljes erőbedobással készültem belerondítani.

A páciensek időközben felhagytak a vizslatásommal és visszatértek az elfoglaltságukhoz. Felfigyeltem az olvasó hölgyek egyikére, aki fejjel lefelé tartotta a könyvet, míg a rajzolók közt valaki egyenes fekete vonalak százait húzta egymás után.

- Elvehetek egy lapot és ceruzát? - kérdeztem azt a hölgyet, aki az intézet udvarának mását örökítette meg a papírján.

- Kérdezd meg Victoriát. Ő nagyon gazdag, és képes lenne egész Londont ellátmányozni – mutatott az előtte üldögélőre.

- Szabad?

- Vidd csak, csóró alattvaló, ha ez szebbé teszi a napodat – biccentett felém kegyesen Victoria.

A szürreális helyzetet ellenére nem éreztem magam feszélyezve. Ha az ember eléggé  elhivatott, néhány találkozás után megtanulja kezelni a mentálisan sérült emberekkel való társalgását. Képes voltam félelem nélkül fordulni hozzájuk, ami kiemelkedő fontossággal bírt egy orvos számára. Azt tanították, amikor ez emberek fejlett tudata csődöt mond, az ősi ösztönök irányítanak. A segítséget csak egy határozottabb társuktól fogadják el. Ha természetesen viselkedünk, sokkal hamarabb megbíznak bennünk.

Mély levegőt vettem, ahogy idő közben egyre közelebb értem hozzá.

- Új vagyol itten? – szólított meg egy mély öblös hang. A mély koncentrálásom közben fel sem tűnt, hogy épp elhaladtam valaki mellett. Orvosként akartam bemutatkozni az idegennek, de valami megakadályozott benne. Ha névtelenül elegyednék beszélgetésbe másokkal, a fiú talán azt hinné, én is okkal kerültem ide. Ha az orvosoknak képtelen megnyílni, egy sorstársához talán másképp viszonyulna. Ezzel egyből elárulnám a módszeremet, ráadásul buta kis kísérlet, de egy próbát megért. 

-  Igen - feleltem röviden. - Most érkeztem.

- Bill vagyok – mutatkozott be a túlsúlyos férfi, és hozzálátott az előtte heverő sakkfigurák alapállásba való visszahelyezésének. – Játszasz velem?

- Sajnálom, de nem tudok – hazudtam könnyedén.

- Megtanítlak.

- Mond, mióta vagy itt? – Tereltem el a témát a fekete-fehér hadseregről.

- Másfél éve, de a doki szerint jól haladok – Bizalmasan közelebb hajolt hozzám, és a kezeivel egy tölcsért formált az ajkai köré, nehogy más is hallja a beszélgetésünket. - De a múltkor is megtámadozott a lámpa zsinórja. Óvatosnak kell lenni! Sosem tudhatod, mikor támadnak – bizonygatta komoly szemekkel. – Te vagy a világos. Először léphetsz! – tolta kicsit közelebb a fatáblát.

- Ne haragudj, de szeretnék másokat is megismerni –  a célpontom felé oldalogtam, mire Bill rám kiáltott.

- Őt most hagyd békén! – A férfi eddig jámbornak tűnt, most viszont kissé még fel is emelkedett a székéből, mintha a kezem után akarna kapni. Megtorpantam. – Louis épp számol, ilyenkor nem szereti, ha zavarják.

- Mit számol? – A kíváncsiságom kezdett úrrá lenni rajtam és majdnem visszamentem, hátha kiszedhetek némi információt Billből, de ahogy a nagydarab fickó szólásra nyitotta a száját, eszembe jutott a fogadalmam.

- Inkább nem akarom tudni. 

Három hosszú lépés után végre megérkeztem oda, ahová eredetileg indultam. Louis a fehér kórházi póló és nadrág fölött az intézet emblémájával ellátott kék köntösét viselte, de a réteges öltözék ellenére is jól láttam kirajzolódó gerincvonalát és megfeszülő izmait. Néhány pillanatig csak lefelé bámultam rá. Az izgatottságom miatt teljesen megfeledkeztem a fáradságról ami az elmúlt órákban felütötte bennem a fejét.

Vártam, hogy észrevegyen, de mozdulatlan maradt, tehát nekem kellett kezdeményezni. A földre ültem elé és torkot köszörültem.

- Szia! – A szemem sarkából Bill nyugtalan ficánkolását véltem felfedezni.

Louis továbbra is lehajtva tartotta a fejét, de láttam, amikor a szempillái megrebbentek. Nagyokat pislantott, mint akit álmából ébresztik és lassan rám nézett. Megborzongtam a sápadt arcban ülő, szinte világító kék szemek pásztázása alatt. A körülöttük húzódó karikák még jobban elbizonytalanítottak.

- Harry vagyok, Harry Styles – nyújtottam felé a kezemet barátságosan mosolyogva.

Louis elhúzódott, nehogy véletlenül hozzáérjek, és úgy nézett a tenyeremre, mintha életében most látna először ilyet.

- Hol hagytad a kis csipeszes mappádat és a tolladat? – kérdezte szinte számonkérő hangon. 

- Miért hordanék magammal ilyesmit?

Louis a válaszom közben is a kinyújtott kezemet vizslatta botránkozva.

- Csodálkozom, hogy nem használod a neved előtt azt a bizonyos előtagot. Azon meg még inkább, hogy nem is hallatszik az elvárás a hangodból, hogy tudjam valamit kihagytál a bemutatkozásod alkalmával. Bizonyára ritkán használod.

A fejét oldalra billentette, és egy pillanatra sem engedte el a tekintetem. Olyan folyamatossággal beszélt, mint aki kivetítőről olvasna, amit a lelkemből sugároznak számára, premier plánban.

Álltam a tekintetét. Nem futamodhattam meg, csak mert szerényebb jellemre számítottam. Vállaltam a meglepetés kockázatát amikor besétáltam ide. 

- Nem vagyok orvos.

Louis szemei egy hangyányit összeszűkültek.

- Látogató sem. Ők nem is jöhetnek ide. Ápolónak túl kifinomult vagy. Amióta betetted ide a lábad, folyamatosan felém tartasz. Senkivel nem akartál beszélgetni, amíg Bill meg nem állított. Az emberek alapból pletykásak, mégis visszautasítottad a melák rólam szóló információit. Ne hidd, hogy nem tűnt fel. Tudom, hogy miért jöttél.

A próbálkozásom valóban harmadosztályú volt, hiszen még a ruhánk is különbözött. A játszma első körében vesztettem, de még számtalan lehetőségem marad a győzelemre. Az egyetlen zavaró tényező Louis tudásának pontossága. Bill szerint számolt, de valójában végig hallgatózott.

- Győztél. Nem vagyok beteg – direkt hagytam ki, hogy orvos sem. Az eddig tapasztalt arroganciája után attól féltem lenézően viselkedne, ha kiderül a tanulói pozícióm. Egy erős jellemmel szemben sosem lehetett gyengébbnek mutatkozni.

- Huszonnyolc – mondta Louis, miközben a vállam fölött a távolba meredt. – Dr. Payne legalább szólhatott volna rólad – folytatta mintha misem történt volna. Ekkor tűnt fel, hogy a felháborodása ellenére a beszélgetésünk óta egyetlen arcmimikát sem láttam rajta. Akár egy faragott bábu.

- Tehát...

Louis szája újra mozgott, de olyan halkan beszélt, hogy semmit nem értettem. 

- Tehát - köszörültem torkot, rám irányítva figyelmét, bár nem volt kellemes a dermesztő pillantása alatt ténykednem. – Ha úgy is lebuktam, bizonyára sejted, hogy hamarosan újra találkozunk. Szeretnék tudni néhány dolgot előtte – A papíromra felírtam a „páciens” szót, és egy határozott mozdulattal aláhúztam, miközben átgondoltam az első kérdésem.

- Van nevem is – mondta halk, érzelemmentes hangon.

- De nem mondtad meg, ezért kénytelen vagyok valamilyen más címet adni ennek az oldalnak, hogy ne úgy nézzen ki, mint egy bevásárló lista – érveltem a címzésem mellett.

- Az új beteged vagyok, biztosan szép kis kartont kaptál rólam, amiben mindent leírnak.

A feje picit oldalra rándult.

- Nem olvastam el.

Louis tekintete változatlan maradt. Érzelmek hiánya, azaz a pszichopaták fő jellemzője. Kényszerítenem kellett magamat nehogy azonnal ezt a diagnózist írjam fel az első ponthoz.

- De a nevem rögtön a borítón van – akadékoskodott tovább. Kíváncsi voltam hányszor lebegtethették meg az orra előtt, ha ennyire biztos magában.

- Nem mutatkoztál be, így valójában, nem lehetnék vele tisztában, nem igaz?

Louis szemöldöke között, mintha megugrott volna egy izom, de gyorsan rendezte a vonásait.

- Tehát, mióta… - A kezemben tartott ceruzával a papír felett köröztem. - Tegnap az üveg mögött álltam, és te közvetlenül rám néztél, amikor szóba kerültél. A szoba hangszigetelt, az üvegen képtelenség átlátni. Hogy csináltad? - kérdeztem mellékesen. Érdekelt a válasza, de a kérdésemet elsősorban kizökkentés céljából tettem fel számára.

Louis egy darabig a ceruzát figyelte. Nem úgy tűnt, mint aki válaszolni akar, de sikerült elcsípnem az első érzelmet. Meglepődött. Csalódottságomra túl hamar lehajtotta a fejét, az ujjait pedig a tarkóján kulcsolta össze, hogy lent is tartsa.

A kínálkozó alkalmat a beteg elemzésére fordítottam. A lapomon a címen kívül nem szerepelt semmi, de gondolatban valamelyest már tisztult a kép. Egészen biztos, hogy Louis pszichopata, ami kicsit megnehezíti a dolgomat, de a skizofréniát sem zártam ki. Valószínűleg tele van szorongással a testtartásából ítélve, ami általában kézenfogva jár a depresszióval. Gyorsan leírtam minden meglátást, úgy hogy ő ne lássa, mert a ceruza sercegése újból felkeltette érdeklődését.

- Kell szedned valamilyen gyógyszert? – ejtettem el mellékesen a kérdést, mivel gondolatban egy komplett gyógyszeres kezelés összeállításán dolgoztam.

Louis néma maradt. Szerencsére az információ kevésbé bírt magánjelleggel, annál több fontossággal. Ezt az egy kérdést Liam felé megengedhetem magamnak, Louis úgy sem tudná felsorolni a nevüket.

- Valamilyen mellékhatást tapasztaltál miattuk? Étvágytalanság, émelygés, hányás, kedvtelenség?

- Égő asztalok?

A kezem megállt az írásban és fellestem a betegemre, aki most a mögöttem lévő bútort figyelte. Követtem pillantását. Az én szemszögemből minden rendben volt.

- Például – válaszoltam óvatosan.

- Ez esetben hatfélét szedek.

Aggodalommal viseltettem a gyógyszerek száma miatt. 

- Mióta adják neked?

- Olvasott már valaha könyvet?

Az értelmetlen gúnyolódását figyelmen kívül hagytam. Nem olvastam az aktáját, de ez nem jelenti azt, hogy képtelen vagyok az alapvető műveltség egyikére.

- Egy hete, kettő? – próbálkoztam tovább, hátha felhagy a modortalanságával és rábólint a lehetőségek egyikére.

- Maga milyen gyakran vesz levegőt?

Kezdtem elveszteni a türelmemet, ám az utolsó pillanatban megvilágosodtam. Louis a maga kusza módján próbált válaszolni.

- Tehát, mindig – Vontam le a találóskérdéseiből kiszűrt válaszát. - De miért nem szóltál valakinek a rosszullétekről?

- Mindenkit jobban érdekel, hogy mi zajlik a világban – Louis feje oldalra rándult, miközben a távolba meredve, megint mögöttem figyelt valamit.

- Az az asztal nem ég – próbáltam megnyugtatni, bár nem láttam rajta nyugtalanság jelét. Mást sem.

- Tudom – a hangja apatikusan csengett. Újra összehúzta magát és halkan számolni kezdett - 1, 3, 5, 1, 3, 5, 1, 2, 4, 1, 2, 4, 1, 3, 5, 1, 3, 5, 1, 2, 5…

Az elején azt gondoltam, felfedeztem a számsorrend logikáját, de ahogy megváltozott elbizonytalanodtam.

- A matematika segít valamiben?

- Tegyük fel, hogy egy sikátorban van – mormolta. – A sikátor végén egy idegen áll, és magára lő. Maga szerint a matematika segíteni fog? – mielőtt válaszolhattam volna folytatta. – Ha kiugrik egy repülőből ejtőernyő nélkül, a fizika segíteni fog? Ha a vadonban megtámadja egy medve, az irodalom, vagy a biológia segíthet?! - Louis úgy ült előttem, mint aki bármelyik pillanatban képes lenne felugrani és nekem vagy az ajtónak rontani. Egész testében remegett, de az arca most is rezzenéstelen maradt. Még az őrületet sem láttam rajta tükröződni, ami még hátborzongatóbbá tette. Bill is megmozdult mögöttem. A széke nyikorogva hátracsúszott, ő maga tétován állt kettőnk közé.

- Nem. De amiket mondasz, irreálisan elütő élethelyzetekbe illenek, és ha lenne nálam egy…

- De nincs… Semmi! – Szűrte a fogai között, erősen tagolva. – Semmi nem segít…

- Nézd – letettem magam mellé a kölcsönzött eszközeimet. – Azért vagyok itt, hogy segítsek, de az nem fog menni, ha te csak akadékoskodsz.

Louis csendben hallgatott. Nem voltam biztos benne, de egy pillanat erejéig, mintha csalódottságot láttam volna megcsillanni a kék szemekben, amiket lehunyt. Homlokát a felhúzott térdeire fektette és elzárkózott előlem megint. 

- Hagyd számolni - kérte Bill szelíden. Nem láttam értelmét a további kínlódásnak és amúgy is volt egy olyan érzésem, a beszélgetésnek ezzel itt vége, tehát rábólinttottam az óhajára.

- Renden. Békén hagyom - mondtam Billnek. A férfi megkönnyebbülten leeresztette a vállát. - Holnap tízkor találkozunk. - ezt már Louisnak címeztem.

Ismét a nyolc szempár kereszttüzében tettem meg az utat az ajtóig. Hármat kopogtattam rajta. A zárak kattantak, majd egy ápoló kukkantott be a helyiségbe, mielőtt kitessékelt.

- Na? Mit gondolsz? – furakodott mellém Liam, amint kiléptem. Meg sem álltunk. Mindketten az irodája felé tartottunk.

- Őszintén? A srác... őrült. Tegnap valahogy elfelejtetted említeni, hogy nem csak nem beszél sokat, de amit mond, annak alig van értelme, valamint a koncentrációja körülbelül két percig tart. Mit írtál ki neki?

- Négy hónapja ugyan azt szedi. Nem akartam nagyon változtatni, mert már rengeteg szert kipróbáltak nála, ezektől pedig úgy tűnt, jobban van. Vagyis elkezdett beszélni.

- Mi?! – Régen megtorpanhattam, mert Liamnek vissza kellett fordulnia. – Jobban?! Nekem azt mondta, hogy úgy látja, lángol az asztal, ráadásul a testalkata alapján az étvágyával sincs minden rendben.

- Ne ítélkezz elhamarkodottan. Louis nem éhezik, de választanom kellett a rendes tápláltság és az előrejutás között. Néha rosszul van, de már megtanultuk kezelni. Infúziót kap olyankor, kíméletes ételeket és még több odafigyelést. A lángokat viszont sosem említette...

Liamnek igaza volt. Illetlenség megkérdőjelezni a döntéseit. Biztosan nem tenne ki senkit felesleges szenvedésnek,  de akkor sem tartottam helyes útnak, hogy választani kelljen fontos lételemek közül a javulás reményében. A betegei is az elsők számára, tehát a látomásokról tudnia kéne. Sóhajtva vettem tudomásul, hogy Louis valószínűleg vagy hazudik az állapotáról, vagy egy nagyon furcsa játékot űz velünk.

- Lehetséges, hogy titkolózik előttünk csak azért, hogy ezzel elérjen valamit?

- Nem hiszem – Piszkálgatta a borostáját tűnődve. - Nincs kimondott motivációja. A napjai igazából elég szerények. A saját szobája, a szabadidős terem, az étkező és a rendelőm között váltakozik. Az állapota miatt nem mernek vele semmit sem kezdeni. Mielőtt hozzám került addig évekig a szobájában ült a sarokban. Talán a kezelések végét próbálja sürgetni. Azt gondolhatja, hogy ha nincs miről beszélnie, nem kell maradnia. Ez lehet az indok, de eddig minden foglalkozást végigültünk némán is.

Bólogatva hallgattam végig Liamet. Azt már biztosan tudtam, hogy a jelenlegi helyzetnek mihamarabb véget kell vetnem.

- Holnap találkozunk, délután óráim vannak – búcsúztam tőle, amikor egy kósza pillantás alatt leolvastam a falióra mutatóiról az időt.

- Pihend ki magad és nyálazd át azt a nyavalyás dossziét!

Elmosolyodtam. Még mindig nem adta fel, pedig eltántoríthatatlan voltam, de mielőtt belépett az irodájába, még gyorsan utána kiabáltam.

- Állítsd le Louis összes gyógyszerét! Holnap vele akarok beszélni és nem egy rakat mellékhatással!

Este fáradtan értem haza a lakásba, mert az agyam egész nap az ok-okozatokon kattogott. A Louisval való első találkozásomat egyértelműen bizarrnak könyveltem el. Próbáltam rájönni mit, miért tesz, de csak még több kérdésem merült fel a válaszok helyett, hiszen a megszerzett morzsányi információkból még egy zseni sem állíthatott fel pontos diagnózist. 

Ledobáltam a kezemben tartott könyveimet és kulcsomat a nappali dohányzóasztalára, de a lendülettől a földre esett az az egyedül utazó papír, amit még Victoriától kértem kölcsön délelőtt. Felemeltem a földről és sokadjára átfutottam a salátává gyűrt jegyzetet. Fejben lejátszottam a beszélgetésünket, hátha kihagytam valamit. Amikor eszembe jutott Louis érzelemmentes tekintete, az üvegasztalra csaptam a fecnit és tollat ragadva egyetlen szót írtam fel rá keresztbe:

Őrült.